Ember tervez, Isten végez 2.

Kb. 2 héttel ezelőtt a Facebook oldalon privát üzenetben megkeresett egy lány. Elmondta, hogy ő most irja a szakdolgozatát és szeretné, ha segitenék neki abban, hogy kitöltök egy kérdőivet. A szakdolgozat témája a nők migrációjáról szól. Sajnos közel 2 hétembe került az, hogy kitöltsem neki, hiszen annyira sokat dolgozom, hogy őszintén szólva az első időszakban megfeledkeztem róla, utána pedig egyszerűen nem volt rá időm. Akinek van gyereke, vagy dolgozott már pici babával pláne kettővel, szerintem meg tudja érteni a dolgot, hogy miért is történtek igy a dolgok.


A kérdőivben közel 30 kérdés szerepelt és bevallom őszintén, hogy annyira elgondolkodtam rajta, hogy még mindig nem ment ki a téma a fejemből. Az, hogy mára odáig jutott az ország, hogy a migrációs dolgot mint szakdolgozati témát lehet választani, egyszerűen rémálomba illő dolog. A lány az előző bejegyzésem után talált rám. A bejegyzés óta lassan 2 hét telt el. Ez idő alatt én bőszen elkezdtem szervezni a dolgokat, hogy mikor és pontosan hogyan és hova fogok New Yorkba megérkezni.

A nagy szervezésem közepedte pedig teljesen figyelmen kivül hagytam azt, hogy talán tavaly December elején tudtam meg, hogy még amikor 2007-ben Ferihegyen dolgoztam mint Határőr, onnan egy volt kolléganőm is itt van lent Miamiban, de a kapcsolatot idén Január közepéig nem vettük fel egymással. A legutóbbi bejegyzést követően én a szabadnapomon elindultam elbúcsúzni Miamitól, a fél napot az óceán parton ülve töltöttem, próbáltam felkészülni lelkileg a New York-i télre, amikor is a kolléganőm felhivott telefonon és aznap estére megbeszéltünk egy találkozót vacsorával egybe kötve.



Én a vacsora alatt elmondtam neki, hogy hamarosan itt hagyom a munkahelyemet és indulok vissza New York Citybe. Elmondtam neki, hogy bár csodaszép egy hely, de heti 6 napban dolgozom, más gyerekével vagyok egész nap és hiányoznak a barátaim, én nem ilyen életet akarok magamnak. Mondta nekem, hogy ő 9 hónapja van itt Miamiban, Olaszországból költözött át ide. Elmondta, hogy 9 hónap alatt bár elég sok ismerősre tett szert, de még sincsenek itt barátai, egyedül érzi magát és nagyon megörült annak, hogy én itt vagyok. Igy hát múlt hét Vasárnap amikor szabadnapos voltam újra találkoztunk és együtt töltöttük a napot.


Elmondta, hogy mik a tervei a jövőre nézve, és nagyjából teljesen ugyanazokon a dolgokon jár az agyunk. Megkért arra, hogy ne adjam fel, hiszen annyira erős vagyok, hogy már 4 éve lesz, hogy itt vagyok és annyira büszke rám. Ezekkel a szavakkal bevallom őszintén, hogy kicsit lelket öntött belém. Beszéltem a New Yorkban maradt barátnőmmel erről a dologról. Ő mondta nekem, hogy nagyon örülne neki, ha vissza mennék de tudja, hogy mi volt az oka annak, hogy elmentem onnan. Belefáradtam a koszba, a tömegbe és csak azért mert ők hiányoznak, ne adjam fel az álmaimat. Ők mindig ott lesznek nekem és ha úgy döntök, hogy mégis megyek, akkor tárt karokkal várnak. Most jelenleg ott tartok, hogy már közöltem a munkahelyemen, hogy elmegyek de megkértek, hogy addig ameddig nem találnak valakit a helyemre maradjak.

A bejegyzésem elején irt kérdőiv kérdései között szerepelt egy a honvágyról. 3 évvel ezelőtt annyira hiányzott a családom, hogy majdnem vettem egy jegyet haza Magyarországra, de igy utólag visszagondolva nagyon örülök, hogy nem tettem meg. Egy ugyanilyen honvágy szerű érzés tört most rám New Yorkkal és a barátaimmal kapcsolatban. Bár Floridát még mindig iszonyatosan lassúnak és unalmasnak tartom, ettől függetlenül úgy döntöttem kap Miami tőlem még egy esélyt. Hiszen ahogy a barátnőm New Yorkban és itt lent a volt kolléganőm is mondták, nem arról ismernek engem, hogy könnyen feladom, és megfutamodom a dolgok elől. Hiszen az élet olyan, mint egy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Szegények és gazdagok

Mit is eszünk Amerikában?!

5 dolog ami teljesen más az USA-ban mint Magyarországon

Habla español?- avagy túlélni Amerikát