2016. november 27., vasárnap

Nem félek!

Beköszöntött a tél Dél-Kaliforniában is ami azt jelenti, hogy a hőmérséklet éjjelre 10 fok alá csökken, nap közben pedig 20 fok körül ingázik. Mivel még mindig autó hiánnyal küszködök és nem akarok bérlésre költeni, igy most egy ideje nem nagyon tudok kimozdulni, ami nekem eléggé pocsékul esik, mert alapjáraton egy olyan ember vagyok, aki legszivesebben megállás nélkül csak menne. A nagy autókeresgélés közben észre sem vettem, hogy mennyire elszálltak a hetek és már ünnepi szezon van, igy erre az évre a Seattle utam is ki van lőve, ott folyamatosan esik az eső és hűvös van ebben az időszakban, igy sajnos várnom kell vele Februárig. 

A minap az otthoni barátnőmmel pont erről beszélgettem Skypeon és kérdezte tőlem, hogy "Judit te nem félsz igy egyedül?". A válaszom habozás nélkül azonnal egy határozott NEM volt. Ezek után megállás nélkül azon kezdett el zakatolni az agyam, hogy mi is volt az a dolog az elmúlt 4 és fél évben, ami a legmeggondolatlanabb de egyben a legjobb dolog is volt az életemben?! Nos, kettő ilyet is tudok mondani.

2013 Szeptember elején elveszitettem a munkámat Texasban, de a költözéssel egészen November elejéig vártam. Utólag visszagondolva hülyeség volt, de hát ez van. Ha azt mondom, hogy 400 dollár megtakaritott pénz volt a számlámon azt hiszem még sokat is mondok, hiszen hiába kerestem ott helyben munkát, nem találtam sehol és ugye élni pedig kellett valamiből. Végül egyik napról a másikra döntöttem, hogy elmegyek New York Citybe szerencsét próbálni (mellesleg már elegem is volt Texasból, ha lett volna munkám sem hiszem, hogy túl sokáig maradok ott, egy iszonyatosan unalmas hely, ahol az embernek még a tej is megalszik a szájában). New Yorkba közel 3 nap alatt értem fel Texasból, mert én okos busszal mentem repülő helyett. A buszjegy ára nagyjából ugyanannyi volt mint egy repjegyé, de én szerettem volna végre utazni egy kicsit. Igen ám de azt nem tudtam előre, hogy én leszek az egyedüli fehér ember a buszon. Ha ezt előre tudom gyanitom, hogy nem szállok fel rá. Nem ugyanazzal a busszal mentünk végig, kb. 5-6 óránként buszcsere volt, de az utasok 80%-a végig ugyanazok voltak. Az első másfél napban meg sem szólaltam angolul egy szót sem, igy senki más sem szólt hozzám. Aztán az egyik buszállomáson ahol éppen buszt cseréltünk, a büfében vettem meleg ételt és az egyik utas (aki egy fiatal fekete srác volt) meghallotta, hogy beszélek angolul. Azonnal oda is jött hozzám és csodálkozva mondta, hogy "Mindenki azt hiszi, hogy nem beszélsz angolul. Miért nem szólaltál meg eddig?" Én erre csak annyit feleltem, hogy "Ez igy van jól". A srác erre csak annyit felelt, hogy "Megértelek, de tőlünk nem kell félned". Innentől kezdve néha a buszon oda-oda szólt hozzám, kérdezgette, hogy minden rendben van-e, hogy tetszik a táj stb. Ezek után már elég sok emberrel szóba elegyedtem a buszon, végülis egy egész jó kis társaság volt. Mire New Yorkba értem összesen 150 dollár volt a számlámon, amely 1 heti ágybérletemre (igen, mert New Yorkban ágyat is lehet bérelni egy szobában, erről majd egyszer bővebben is irok) valamint a heti metró bérletre volt elég. Szerencsémre másnap már volt munkám, azt inkább hagyjuk, hogy milyen a lényeg, hogy volt bevételi forrásom a kezdeti nehézségek átvészelésére.


A másik hasonló meggondolatlanság idén Márciusban történt, amikor Miamiból elindultam Los Angelesbe. Hónapok óta érlelődött bennem a gondolat, ide-oda csapongtak a gondolataim, akartam indulni aztán mások visszatartottak, mig végül besokalltam a munkahelyemen ahonnan szó szerint megszöktem. A számlámon 800 dollár volt. Két lehetőségem volt, vagy visszamegyek New Yorkba a barátnőmhöz, vagy elindulok Los Angelesbe. New Yorkba egy nap alatt felértem volna, viszont mindig is nagy álmom volt keresztül vezetni Amerikát. A Walmart parkolójából kétségbe esetten hivtam a barátnőmet New Yorkban, hogy mondja meg mit tegyek, mert döntésképtelen vagyok. Nem tudom ennyi pénz elég lesz-e egy Road Tripre, nem csinálok-e egy hatalmas őrültséget. A barátnőm azt mondta, hogy ő nagyon szeretné, hogy visszamenjek hozzájuk de tudja, hogy ez az álmom és igenis menjek, induljak el nyugatra. Orlandonál álltam meg először tankolni Miamiból jövet. A benzinkút parkolójában álltam legalább fél órát és kattogott az agyam, mert ott volt az utolsó választási lehetőség az autópályán, hogy New York vagy Los Angeles. Fél óra majdnem begolyózás után kijött egy "szarok bele, egyszer élünk" és elindultam Pensacola irányába, Los Angeles felé. Pensacolanál egy benzinkút parkolójában aludtam a kocsimban kamionok között. Na ez az a dolog amit még egyszer egyedül nem hiszem, hogy megteszek. Bár nem történt semmi, de volt egy csapat fiatal, totál betépett fekete banda a kúton, akik egész éjjel ott bandáztak. A tervem az volt, hogy hajnalban gyorsan lezuhanyzom és megyek tovább. Nos a zuhanyt inkább hanyagoltam mivel láttam, hogy figyelnek, és eljöttem. A következő estémet már Texasban, Dallas mellett egy motelben töltöttem. Amikor éppen Texasban vezettem a kocsiban kigyulladt az olajcsere lámpa. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér hiszen egy héttel korábban volt a kocsim olajcserén és tudtam, hogy annyit még nem mentem, hogy ez esedékes legyen. Az első autószerelőnél meg is álltam és mondtam, hogy mondják meg mi történt, mert képtelenség, hogy olajat keljen cserélni (valamint több, mint 100 dollár egy olajcsere az Audiban nekem pedig nem volt erre keret). Szerencsém volt, az előző olajcserekor elfelejtették a kocsiból kiütni a kódot, ezért villant fel a lámpa. Végülis Los Angelesbe kevesebb, mint 300 dollárral érkeztem meg, de egy percet nem bántam meg az egész útból.


Ezt a két történetet leszámitva van még elég sok dolog a hátam mögött, amit igy utólag visszagondolva nem biztos, hogy újra megcsinálnék, viszont egyet sem bántam meg. Amiket megtanultam ezekből az az, hogy nyilván jó ha van anyagi tartalék amihez szükség esetén hozzá lehet nyúlni, de nem szabad, hogy csak e miatt ne merjük megtenni azt amire valóban vágyunk. Sokkal kevesebb pénzből is meg tudjuk csinálni amit szeretnénk, mint ahogyan azt képzeljük. Nem szabad, hogy a negativ gondolatok és negativ emberek miatt ne merjük megtenni azt amit őszintén szeretnénk. Sokszor egyébként nekem is kell egy jó seggberúgás, hogy végre elinduljak, de mindig csak az első lépést megtenni a legnehezebb. Utána a többi már jön magától.

2016. november 24., csütörtök

Mikor is adjunk hálát?

Tegnap volt az Egyesült Államokban Thanksgiving, azaz a Hálaadás Ünnepe. Nem véletlenül vártam ezzel a bejegyzéssel egy napot. Az USA-ban ez egy hatalmas ünnepnek számit, sokkal nagyobbnak mint a Karácsony, és egyre több bevándorló is elkezdte átvenni a szokást. Nos, én kilógok a sorból. Bár az "ünnep" arról szól, hogy együtt van a család minden tagja és ajándékozás nélkül csak békében és szeretetben töltik együtt a napot/estét. Manapság sajnos már ez is a pénzköltésről és az ajándékozásról szól mindamellett, hogy együtt vannak. Tavaly még bentlakásos nevelő nőként egy dúsgazdag családnál töltöttem a Hálaadást, ahol már inkább szólt arról a dolog, hogy a gyerekek milyen sok ajándékot kapjanak. Sokkal többet, mint mondjuk egy születésnapkor. Ebben az évben nem csináltam semmit végre, otthon ültem és egész nap a Netflixet néztem, viszont minden ismerősömtől hallottam, hogy mennyi játékot vettek a gyerekeknek. 

A valódi okai egyébként annak, hogy én miért maradok ki ebből az ünnepből nem az, hogy nem vagyok hálás. Mert igenis hálás vagyok minden egyes nap minden egyes percében. Számomra ez a nap olyan, mint a Valentin nap, hogy miért csak az év egyetlen napján mutassam ki valakinek azt, hogy mennyire szeretem?! 


A másik oka pedig az, hogy (és ez az én véleményem) ez egy nagyon gusztustalan és undoritó ünnep amely a barbárságról szól. Nyilván persze a tankönyvekben az van, hogy az első kukorica betakaritását ünnepelték a telepesek a frissen barátságot kötött indiánokkal. Persze, persze mese habbal. Mindenki tudja, hogy mekkora tömegmészárlás volt, mennyi őslakost kiirtottak a telepesek a földekért. Nyilván persze most meg lehet kövezni engem is, hiszen én is itt ezen a kontinensen, ebben az országban élek, de pontosan ezért nem is értek egyet ezzel az ünneppel és ki is maradok belőle. 


Azt is tudni kell, hogy a munkahelyek 99%-a szokott adni minden munkavállalónak egy nagyobb darab fagyasztott pulykát. Én is kaptam 2012-ben a szállodától, amikor ott dolgoztam (akkor kaptam először és utóljára, mert évek óta magánszemélyeknek dolgozom). Sosem felejtem el, hogy az akkori lakótársamat felhivtam amikor elindultam hazafelé a szállodából. Szerettem volna őt megviccelni és azt mondtam neki a telefonban, hogy egy élő pulykát kaptam és nem engednek fel vele a buszra, igy haza kell sétálnom. A lakótársam (aki egyébként azóta Magyarországon lakik de a mai napig nagyon jó barátnők vagyunk) nehézkesen, de végül elhitte, hogy én egy élő pulykával bandukolok hazafelé. Kb. 1 óra volt az út haza és ez idő alatt Anikó többször kétségbe esetten hivott engem, hogy most akkor mi legyen, mert ő nem akar megölni egy pulykát. Kb. 40 perc múlva újra hivott teljesen boldogan, mert a sarkon lévő ital boltban megadtak neki egy pulyka menhely cimet (igen, mert ilyen is létezik, megmentik a pulykákat) és mondta, hogy akkor vigyük el oda a pulykát. Én ekkor már alig birtam megállni, hogy ne röhögjek, de hagytam Anikót az örömmámorban. Mikor hazaértem belépve az ajtón kiabáltam neki, hogy megoldódott a probléma, útközben levágtam a pulykát. Ezen a történeten azóta is mindig nagyon jót nevetünk.

Amiért mégis úgy döntöttem, hogy irok erről a dologról az az, hogy igenis legyünk hálásak mindenért amink van. Legyünk hálásak az év minden napján, mert van hol aludnunk, van mit ennünk, van bevételi forrásunk, van aki szeret minket és van akit mi szeretünk, és a sort még hosszasan lehetne folytatni. 



2016. november 3., csütörtök

Vezetői engedély Kaliforniában

Tegnap nagyon jó napom volt, végre 3 hónap után megszereztem a kaliforniai vezetői engedélyt. Amilyen egyszerűen és gördülékenyen indult az egész, annyira nehéz lett a vége. A jogositvány megszerzése kicsit másképpen működik az USÁ-ban, mint Magyarországon. Ugye itt a KRESZ államonként változik, tehát ha valaki átköltözik egyik államból a másikba és módositani akarjuk azt, akkor az adott államban használatos KRESZ vizsgát le kell tenni. Legalábbis itt Kaliforniában. Tehát ha valaki mondjuk Floridából költözik Kaliforniába és át akarja iratni a jogositványát, akkor a Kalifornia államra vonatkozó KRESZ vizsgát le kell tennie, addig nem kapja kézhez a vezetői engedélyt. Amerikában egyébként körülbelül 12-15 államban (nem tudom a pontos számot) engedélyezve van, hogy a nem legálisan itt tartozkodó személyek is vezetői engedélyhez jussanak annyi különbséggel, hogy ez az irat semmi másra nem jogosit fel csak arra, hogy legálisan vezessünk. Más esetben a jogositvány felel meg a Személyi igazolványnak.

Na de hogyan is történik az egész? Május végén bementem a hozzám legközelebbi DMV-be (helyi Okmányiroda), ahol kértem időpontot a legközelebbi KRESZ vizsgára. Ez az időpont Július elején volt. A hölgy azonnal a kezembe is nyomott egy formanyomtatványt, valamint egy alig 100 oldalas KRESZ könyvet. Kalifornia államban egyébként papir alapon le lehet tenni a KRESZ vizsgát magyar nyelven. Ismerősömtől megszereztem az összes létező magyar nyelvű tesztet (kb. 5-6 verzió volt). 20 kérdés van a táblákra, és 40 olyan kérdés amelyre 3 lehetséges válasz közül kell kiválasztani a helyeset. A 60 kérdésből ha jól emlékszem összesen 5 vagy 6 hibapontot lehetett maximum ejteni ahhoz, hogy sikeres legyen a vizsgánk és a legjobb, hogy nincs időkorláthoz kötve, tehát ha 10 perc alatt végzel vagy esetleg másfél órát ülsz felette, senki nem fog rád szólni. 2006-ban Magyarországon nagyon megszenvedtem az irásbeli vizsgával, itt viszont elsőre átmentem 0 hibaponttal, alig akartam elhinni és nagyon örültem neki. 



Mindehhez, hogy egyáltalán részt vehessek az irásbeli vizsgán szükség volt, hogy bemutassak minimum 1 db számlakivonatot ami a nevemre és a cimemre szól valamint, hogy érvényes legyen az útlevelem, valamint 33 dollár eljárási költséget ki kellett fizetnem. A teszt irását megelőzően gyorsan elkészitették rólam a fényképet, ujjlenyomatot vettek valamint megkérdezték, hogy szeretnék-e a DONOR listán szerepelni, tehát ha esetleg valami folytán meghalnék, akkor felajánlom-e a szerveimet. Természetesen aláirtam, igy a vezetői engedélyemen lesz egy rózsaszin pötty ami azt jelenti, hogy fent vagyok a listán.

Ezt követően egy héten belül értesitettek, hogy mennem kell egy másodlagos interjúra, ahol elbirálják az irataimat. Mivel rendelkezem magyar vezetői engedéllyel, igy az útlevélen és a számlakivonaton kivül azt is elfogadták pluszba, de akinek ez nincs, annak szüksége van az új, 3 nyelvű születési anyakönyvi kivonat bemutatására. 5 hétbe telt, mire elbirálták az okmányaimat és Sacramentoból megküldték a hivatalos papirt, hogy most már kérhetem az időpontot a vezetés vizsgára.

Magyarországgal ellentétben itt nincs rutin vizsga és nem is oktatóval kell menni vizsgázni, hanem valakinek a saját autójával, aki rendelkezik kaliforniai vezetői engedéllyel, valamint az autónak rendelkeznie kell kötelező biztositással. Nagyon rendes volt az egyik ismerősöm, mondta, hogy ő eljön velem a kocsijával vizsgázni. Nos, ez kétszer történt meg, ugyanis az első alkalommal nem mentem át a vizsgán.

Első alkalommal West Hollywoodba mentünk a DMV-be az előre megkért időpontra, mivel az ismerősöm ott lakik és neki az volt a legközelebb. A vizsgára váró autók egymás mögött álltak, várták, hogy sorra kerüljenek. Nos én egy elég szemét vizsgabiztost fogtam ki. Egy fiatal és igencsak nagyképű latin amerikai pasi volt. Már az első pillanattól láttam az arcán, hogy nem tetszik neki valami rajtam.

A vezetési vizsga azzal indul, hogy fel kell kapcsolni a lámpákat az autón, majd az indexet, utána ujjal rá kell mutatni, hogy mivel kapcsolom be az ablaktörlőt, az irányjelzőt, a klimát és hol van a kézifék. Mindvégig nekem bent kell ülni a kocsiban a vizsgabiztos pedig áll mellettem. Ezt követően ki kell dugnom a bal kezemet az ablakon és el kell mutogatnom, hogy hogyan jelzem, hogy balra-jobbra akarok kanyarodni, valamint az állj kézjelzést. Ezután a vizsgabiztos megkéri a kocsi tulajdonosát aki eddig végig mellettem az anyósülésen ül, hogy szálljon ki az autóból majd pedig ő beül és mondja, hogy most már indithatom az autót és az ő utasitásait kövessem. 



Az első vizsgám kb. 35 percig tartott (aminek az idejét egyébként lecsalta a papiron a vizsgabiztos) és végig feszült voltam, mert éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok a pasinak szimpatikus. Bár mindig időben szólt, hogy melyik saroknál merre kanyarodjak majd, mikor váltsak sávot, hogy parkoljak le és tolassak. Ő mind végig egy papiron karikázgatott és vonalakat húzogatott szó nélkül, de amikor visszaérkeztünk a DMV-be hatalmas vigyorral az arcán közölte, hogy nem mentem át a vizsgán. Szó szerint belehazudta a szemembe, hogy szinte egy STOP táblánál nem álltam meg, valamint sokszor túlléptem a sebességkorlátot. Én hatalmas szemekkel néztem rá és kérdeztem vissza, hogy tessék?! Ugye most ezt nem mondod komolyan?! Amerikában nagyon sok államban a 4 irányú kereszteződéseknél minden irányból van téve 1-1 STOP tábla és érkezési sorrendben lehet tovább haladni, valamint egyértelmű, hogy az ember megáll egy STOP táblánál. Volt rendőrként, meg pláne. Majd tovább vigyorgott és kérdezte, hogy szeretnék-e fellebbezni a szavával szemben. Közöltem, hogy nem és elvettem a papirt. Nagyon mérges voltam, mert utálom amikor belehazudnak a szemembe. Nyilván nem lebbezek fel, hiszen úgysem az én szavamnak hittek volna, igy inkább kértem egy új időpontot, de már a hozzám közelebbi DMV-be.



Meglepetésemre egy középkorú, nagyon kedves hölgy volt a vizsgabiztos. Ugyanazokat a mozdulatokat kérte a kezemmel mint 2 héttel korábban a pasi, ugyanúgy végig kellett a lámpákat kapcsolgatni, majd mikor beszállt elindultunk. Nem vizsgáztam tovább mint 10 perc. Egy nagyon rövid útvonalon mentünk végig és mikor visszaértünk a DMV-be a hölgy egy nagy mosollyal közölte, hogy gratulál, mert sikeresen átmentem a vizsgán. Látja, hogy rutinos vezető vagyok és csak nagyon minimális hiábim voltak a kanyarodásnál, amik valójában már csak rossz megszokások.

Nagyon megörültem, majdnem el is sirtam magam, meg is ölelgettem és megköszöntem neki. Ezután vissza be kellett menni az épületbe, ahol a vizsgabiztos által kiállitott papirt le kellett adnom cserébe pedig kaptam egy papirfecnit, amely mindaddig vezetői engedély ként szolgál, amig postán meg nem érkezik a hivatalos.