Amibe nem halsz bele, az csak megerősit :)

Ez nem igazán egy olyan blog, ahol magánéleti dologról szoktam irni, de az elmúlt 3 hónap annyira zavarosan és gyorsan telt az életemben, hogy egyszerűen teljesen nem érdekelt semmi.

Először is megérkeztem oda, ahol mindig is szerettem volna lenni és boldog voltam. Egy kicsit túlságosan is boldog, ha lehet igy fogalmazni. Kivirágoztam, sugároztam, minden tökéletesen alakult az életemben. Már gyanúsan tökéletesen. Ugyanis teljesen váratlanul beköszöntött Április végén az életembe a szerelem. Ez annyira meglepett engem is, hogy szó szerint elvesztettem a fejemet, két lábbal 10 méter magasan lebegtem, végre boldog voltam hiszen minden úgy alakult ahogyan az a nagy könyvben megvan irva. Lett jól kereső munkám, lett hol laknom, készen álltam a kaliforniai jogositványra (már az időpont is megvolt), valamint "Ő" is megjelent.

Majd szépen lassan elkezdtek furcsa dolgok történni. Először is Május közepén egyik pillanatról a másikra az autópálya kellős közepén tönkrement az autóm. Fogta magát és leállt annak ellenére, hogy előtte másfél héttel volt olajcserén és egy szervizen. Teljesen kétségbe estem, nem tudtam mitévő legyek, kit hivjak hirtelen hiszen én az olajszint és a hűtőfolyadék ellenőrzésén kivül kb. annyit értek az autókhoz, mint elvezetni egy űrhajót. Szerencsémre van egy autószerelő ismerősöm aki kisegitett és elvontatta a kocsit a műhelyébe. Mint az utólag kiderült, ez volt egy óriási hiba amit elkövettem... Az autóm 2,5 hónapig volt nála, ez idő alatt rá sem nézett. Jó tudom, én is okos vagyok hiszen elhozathattam volna tőle de mivel ő ide adta nekem az egyik kocsiját valamint lelki rottyon is voltam, igy annyira nem is érdekelt a dolog, mig nem múlt hét pénteken besokalltam és elhoztam tőle az autómat.

Tudom furán hangzik, de a másik érdekes dolog az autóm elromlását követő egy hétben az volt, hogy az épület ahol lakom, elromlott a lift. Ez igazából azért volt érdekes, mert 3 hétig (!!) nem csinálták meg. Június második hetétől kezdett működni, de ekkor már kezdtem elgondolkodni, ugyanis volt még 1-2 apróbb dolog ami már-már gyanús volt és nekem kezdett "karma" szerű lenni ez az egész ami körülöttem történik. Ugye mint tudjuk, a szerelem öl, butit és nyomorba dönt. Amikor a rózsaszin szemüveg fent van, hajlamosak vagyunk szándékosan nem észrevenni vagy éppen figyelmen kivül hagyni dolgokat. Igy volt ez velem is, de úgy látszik minél öregebb vagyok, annál könnyebben veszem az akadályokat. Nem nagyon szeretném részletezni, hogy mi is történt valójában, de szerencsére sikerült meghoznom a döntést és lezárnom a dolgot. Az ő részéről egy kicsit nehezebben ment irányomba, hiszen utána még hetekig keresett, próbálta minden féle módját megtalálni arra, hogy fel tudja velem venni a kapcsolatot. Szerencsére ennek már közel 4 hete vége, kisétáltunk egymás életéből. 

Lelkileg nagyon megzuhantam, hiszen nem sűrűn fordul elő az ember életében a "nagy bumm" érzés, amikor úgy arcon csap váratlanul, hogy maga sem akarja elhinni. De vannak dolgok, amelyekre azt kell mondani, hogy nem. Nehezen, de megtettem. Június elejétől teljesen összezuhantam, ki sem akartam kelni az ágyból miután minden kiderült, napokig csak sirtam, nem is aludtam, nagyon megviselt a dolog, de szerencsére amióta véglegesen kiléptünk egymás életéből, sikerült újra a régi Önmagam lenni és újra életvidám vagyok. A kocsim végre működik és úgy tűnik a rossz karma is eltűnt. Újra elővettem a bakancslistámat és elkezdtem újból élni. Mindenki követ el hibákat, senki sem tökéletes, de ezek a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Az élet megy tovább és amibe nem halunk bele, az csak megerősit.

4 év 2 percben

Hogy mi mindent lehet elérni 4 év alatt?! Sok mindent, és mégis semmit...

Ez a nap is elérkezett, ismét eltelt 1 év. Pontosan ma 4 évvel ezelőtt hagytam el Magyarországot. Az ember valójában csak akkor veszi észre, hogy mennyire gyorsan is repül az idő, amikor külföldön él. Legalábbis az ismerőseim akik külföldön élnek és én is ugyanezen a véleményen vagyunk. Hiszen ameddig otthon éltem/éltünk, minden annyira monoton, ritmusos, megszokott volt. Itt viszont annyira gyorsan szállnak a napok, hetek, hónapok, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

De térjünk most vissza egy kicsit 2012-be. Úgy jöttem ide, hogy nem tudtam meddig fogok maradni. Valójában semmit nem tudtam csak azt, hogy vannak helyek amiket szeretnék látni. Nagyon féltem az ismeretlentől, a bizonytalan jövőtől, hogy mi lesz velem ha egyedül maradok, valamint komoly nyelvi akadályokba is ütköztem annak ellenére, hogy egész jól beszéltem angolul. Beszéltem ez tény, viszont nem az amerikai angolt. Az első néhány hónap volt a legszörnyűbb, de mint ahogy azt a példa is mutatja, semmi sem lehetetlen, csak az aki tehetetlen.

Amikor általános iskolás voltam a tanáraim mindig azt mondták anyukámnak a szülői értekezleten, hogy én egy nagyon temperamentumos lány vagyok és ha kell, akkor a jég hátán is meg fogok élni. Akkoriban sosem értettem, hogy ezt mire mondják. Azóta az ÉLET bebizonyitotta, hogy valóban igazuk volt.

Az elmúlt 4 évben annyi mindent megéltem, annyi mindenen keresztül mentem. olyan sokszor költöztem, váltottam Államot (mindig egyedül), hogy a barátaim akik Magyarországon vannak már meg sem lepődnek amikor ismét útnak indulok. Valahányszor megyek valamerre ők mindig csak mosolyogva annyit mondanak "éljél". 

Nehéz szavakba önteni, hogy mi is zajlik az ember fejében ilyenkor. 26 éves voltam amikor eljöttem otthonról és most, hogy 2 hónap múlva betöltöm a 30-at, már teljesen máshogyan látom a dolgokat. Viszont ha visszamehetnék az időben, akkor semmit nem csinálnék másképpen. 

Szereztem nagyon sok új ismerőst különböző nemzetiségekből, de sokan el is váltunk egymás életből. Voltam szerelmes, de volt, hogy csak azt hittem az vagyok. Éltem luxus körülmények között, de laktam egy pincehelyiségben is hosszú hónapokon keresztül.

De leginkább amit az elmúlt 4 évnek a legjobban köszönhetek az az, hogy megismertem a saját határaimat, rájöttem, hogy bármire képesek vagyunk az életben amit őszintén és tiszta szivből akarunk és kitűzünk magunk elé.

Az, hogy ennek az utazásnak? kalandnak? mikor lesz vége, még nem tudom. Most egyenlőre úgy érzem, hogy megérkeztem. California az a hely, ahol "otthon" és kényelmesen érzem végre magamat a kisebb-nagyobb akadályok ellenére. Persze ez nem jelenti azt, hogy a kis "kiruccanásaim" véget érnek, inkább azt mondanám, hogy egyenlőre szünetelnek és próbálok 100%-ban a jövőre nézve kitűzött célomra fókuszálni. De persze nálam sose lehet tudni, hogy éppen mikor gondolok egyet és eredek útnak ismételten. Viszont ezek az utak most csak kisebb kirándulások lesznek majd a jövőt illetően. A bakancslistámon még nagyon sok bejegyzés van, ami bizony várja azokat a bizonyos pipákat, melyekre remélhetőleg ha egy év múlva ilyenkor gondolni fogok, akkor újra büszkeséggel fognak eltölteni.