2015. április 30., csütörtök

Igy utazz olcsón az Egyesült Államokban

Mostanában nagyon rákaptam, hogy kimozduljak New York Cityből. Bevallom őszintén, hogy vidéki gyerekként nekem ez a város túl zsúfolt és nagyon zajos. Találnom kellett egy megoldást, hogy milyen módon tudok minél messzebb, de annál olcsóbban elutazni.


Azzal azért legyünk tisztában ha az USÁ-ba jövünk, hogy itt óriási távolságok vannak. Sokszor kérdezik otthonról üzenetben tőlem is, hogy ezt hogyan kell elképzelni, mert fogalmuk sincs. Amerikában minden sokkal nagyobb, mint Magyarországon. A távolságoktól kezdve, a bevásárláson keresztül egészen a lakóépületekig. Ilyenkor jön a kérdés, hogy na de hogy ha minden olyan messze van, akkor a benzin is sokba kerül és esetleg még kocsi sincsen, akkor mégis hogyan utazzunk? Erre az amerikaiak is rájöttek, és létrehoztak nagyon sok busztársaságot ami elvisz A-ból B-be megálló nélkül, viszonylag elég olcsón.

Először is az úticélt kell kiválasztanunk, hogy valójában hova és is szeretnénk menni, aztán mivel gugli a barátunk, szépen megkérdezzük tőle, hogy hogyan tudnák A-ból B-be a legolcsóbban eljutni. Nekem erre a Megabus társaságot dobta ki. A Megabusznál nagyon sokszor ki lehet fogni olyan akciókat amikor a buszjegy összesen $1-ba kerül plusz jön rá a $1.55 foglalási dij. Én összesen $12 fizettem oda-vissza a Washington-i utam során. Azért került ennyibe, mert a Megabuson van egy olyan opció, hogy plusz $7-ért lefoglaljuk az emeleten a legelső ülést és akkor bizony élvezhetjük a panorámát az egész út során.


Ugyanigy a Megabust használva mentem el Bostonba, valamint tervezem a közeljövőben meglátogatni Philadelphiat is. De a Megabuson kivül még rengeteg busztársaság közül lehet válogatni, amelyek ugyanigy potom összegért juttatják el az embereket kirándulásuk pontjához. Vannak társaságok mint például a TakeTours még programokat is szervez, valamint a foglalási dij tartalmazza a szállás költségeit is. Mind a Megabus mind pedig a TakeTours megtalálható Európában is. Persze ezen a két társaságon kivül még nagyon sok közül választhatunk elég kezdvezményes árakon. Ilyenek például a Boltbus, a Peter Pan Bus, valamint a Lucky Star.


Ha több napos útra szeretnénk menni és azt busszal akarjuk megtenni, akkor arra ott van a Greyhound busztársaság. Az áraik egészen elfogadhatóak, az ülések nagyon kényelmesek, ingyen wifi, wc valamint konnektor megtalálható a buszon. Ezen kivül körülbelül másfél-2 óránként megáll 1-1 benzinkútnál 10-30 perces pihenőkre. Amikor átszállás van, olyankor akár 1-1,5 óra pihenőidő is szokott lenni az adott városban. Én példálul Greyhound busszal jöttem fel Texasból New Yorkba, valamint ezzel fogok átmenni New Yorkból Californiaba is. Az út 2 napig tartott, de bátran merem ajánlani a társaságot.

Azért merem ajánlani az ilyen buszos kirándulásokat, mert magamból kiindulva szerintem sokkal jobb egy saját magunk megszervezett út, mint egy előre lefixált program. Nem kell igazodni senkihez, nincs időhöz kötve egy-egy hely megnézésve, az ember ott és akkor áll meg enni vagy csak pihenni amikor akar. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg pénzt tudunk ezzel megspórolni. Szóval hajrá, hajrá!




2015. április 29., szerda

Habla español?- avagy túlélni Amerikát

Azzal gondolom mindenki tisztában van, hogy ha egy külföldi országban próbál új életet kezdeni, előbb vagy utóbb, de el kell sajátitania az adott országban legtöbbet beszélt nyelvet. New York Cityt leszámitvan az Egyesült Államokban itt 2 nyelvről is beszélünk, ez pedig az angol és a spanyol. Szinte az egész országban ez a két leggyakrabban használatos nyelv.

Tisztában voltam vele mielőtt kijöttem, hogy nem lesz egy leányálom egy idegen országban, ráadásul egy másik kontinensen új életet kezdeni, de ekkora nagy nyelvi akadályokra nem számitottam. Emlékszem már a kiutazás előtt fél évvel ráálltam kő keményen az angol újra tanulására, de erre ami itt ért, koránt sem számitottam. Az első egy hónap szó szerint olyan volt, mintha egy teljesen idegen bolygón lennék. Teljesen más angol volt ez mint amit én otthon tanultam. Mindent előről kellett tanulnom a bevásárlástól kezdve a munkán keresztül a szórakozásig. Az első fél évben mivel takaritottam szállodában, javarészt jamaicaiakkal dolgoztam együtt. Róluk tudni kell, hogy ők aztán igen egy furcsa angol nyelvezetet beszélnek. Általában mi magyarok csak "jamangol"-nak szoktuk mondani. 


Majd ezt követően bekerültem egy gyárba szalagmunkásnak, ahol viszont rajtam kivül az első időszakban összesen hárman voltuk magyarok, mindenki más spanyol ajkú volt, akik természetesen nem beszélték az angol nyelvet. Viszont nem is kell beszélniük! Ugyanis az Egyesült Államokban hivatalos nyelvnek számit a spanyol. Eleinte igen nagy problémát okott nekem, hogy a velem szemben álló hondurasi nő a 12 órás műszak alatt megállás nélkül csak mondja, mondja, mondja a szöveget (tudni kell a Dél-Amerikaiakról, hogy őket aztán nem érdekli, hogy te érted-e, hogy mit mondanak, ők akkor is elmondják neked spanyolul a mondandójukat) majd kb. másfél hónap múlva azt vettem magamon észre, hogy válaszolok neki spanyolul. Persze nem lettem folyékonyan beszélő, de szerintem egészen jól megtudom magamat értetni és én is megértem ha hozzám beszélnek spanyolul. 
Ha valaki a déli államokat választja úticéljául, akkor javaslom, hogy egy alapfokú spanyolt próbáljon elsajátitani, vagy szerezzen be egy spanyol-magyar társalgási könyvet. Texasban volt szerencsém ahhoz is, hogy amikor a lakótársammal elmentünk hivatalos ügyeket intézni, az ügyintéző kimérten nézett mind a kettőnkre, hogy miért nem értjük amit ő mond nekünk. Bizony, Texasban nem ritka, hogy először spanyolul szólnak hozzád, majd utána angolul. Ott több helyen is előfordult, hogy felül volt a spanyol felirat, alúl pedig az angol.
Nincs is ezzel egyébként semmi baj. Hogy nagyon őszinte legyek, én felnézek a Dél-Amerikai népre mégpedig azért, mert teljesen mindegy, hogy Hondurasból, Venezuelából, Mexikóból vagy éppen Columbiából jött valamelyikük, hihetetlenül összetartóak, és mindenben segitik és támogatják egymást. Mi magyarok valóban példát vehetnénk róluk. 

Én azt mondom, hogy egyáltalán nem kell félni, ha az ember egy új országba költözik mindenféle nyelvtudás nélkül. A legtöbb nyelv, mint a spanyol vagy az angol, bizony ragadós mint a kosz. Ha az ember keveset van magyar nyelvkörnyezetben, akkor rá van kényszerülve arra, hogy valahogyan megértesse magát és bizony előbb vagy utóbb, de meg fogja tanulni az adott nyelvet.

2015. április 28., kedd

5 dolog ami teljesen más az USA-ban mint Magyarországon

Mindenki tudja, hogy az országok között óriási különbségek vannak, nehéz sokszor hasonlóságot találni. Én most néhány különbséget emelnék ki Magyarország és az USA között, amit nem biztos, hogy mindenki tudott.

1) Amikor gyalogos ként a zebrán kelünk át Magyarországon zöld jelzésnél, az itt fehér szinű ként jelenik meg. Ez, ha emlékezetem nem csal Magyarországon úgy működik, hogy a zöld gyalogos jelzés kezd el villogni kb. 15 másodpercig, majd átvált piros gyalogos jelzésre. Itt a tilos egy összezárt tenyérként látszódik és az villog, majd a piros tenyeret látjuk mindaddig amig újra át nem lehet menni a zebrán.


2) Az Egyesült Államokban van egy iratlan szabály, amit bizony mindenki betart, bármelyik államban is legyen az illető. Ez pedig a következő. Ha egy épületben mozgólépcsőn utazunk, mindig a mozgólépcső jobb oldalán kell állnunk, teljesen mindegy, hogy lefelé vagy felfelé haladunk. Ez mind azért van, mert vannak akik sietnek és igy a bal oldalon akadálymentesen lehet közlekedni.
3) Amikor az iskolabusz viszi vagy éppen hozza haza iskolából a gyerekeket és megáll az út közepén, mindkét oldalán egy-egy stop táblát kinyitva, a teljes gépjármű forgalomnak le kell állnia (a szemből jövő forgalmat is beleértve) mindaddig, amig a busz be nem zárja a két oldalán lévő Stop táblát és újra el nem indul.
4) Az Egyesült Államokban minden nagyobb városban van tömegközlekedés. Én nem igazán voltam még olyan nagy városban ahol busz ne lett volna. Ami a buszmegállókat illeti, minden várost ugyanaz jellemez. A buszmegállók szó szerint 200 méterenként vannak elhelyezve. Nevetségesnek hangzik, de tényleg igy van. Az itt élő emberek nagyon lusták. Tisztában vannak vele, hogy gyalog sokkal gyorsabban elérnék a céljukat, de inkább képesek 15 akár 30 percet is várni a buszra csak azért, hogy azt a 200 métert ne kelljen legyalogolniuk. Persze nagyon sokszor hasznos a busz, én is azzal szoktam közlekedni amikor nagyobb távokat kell megtennem, de iszonyat lassú.
5) Utolsó bejegyzésnek hagytam az egyik legérdekesebb dolgot. Az Egyesült Államokban nem használják vezetésnél a jobb kéz szabályt. Ha egy olyan útkereszteződésbe érünk ahol nincs jelzőlámpa, akkor minden irányból érkező gépjárműnek van egy Stop táblája és a kereszteződésben való áthaladás érkezési sorrendben történik. Számomra ez volt a legmeglepőbb dolog amikor megérkeztem.

Remélem hasznos információkkal tudtam szolgálni azoknak akiknek szándékában áll egyszer a USA-be ellátogatni. Ezen 5 pont segitségével talán már nem fog senkit akkora hatalmas nagy kultúrsokk érni.




"Guliver" utazásainak kezdete

Mindig is bennem volt a "menni, menni, menni" érzése. Már egészen kicsi koromtól kezdve imádtam, ha beültünk a kocsiba és mentünk. Imádtam osztálykirándulásokra járni, új helyeket, városokat megnézni. Aztán mikor elkezdtem dolgozni, bár a bugi a lábamban benne volt, mégis időhiányában sajnos nem tudtam menni semerre.

2011 Szeptemberében kimentem nyaralni Egyiptomba egy sok csillagos all inclusive szállodába. Bár tudtam, hogy nem ez az amit én látni akarok, de belénk szajkózták, hogy bizony utazni csak pénzből lehet. Visszafelé a repülő úton már tudtam, hogy valami nagyon megváltozott. Hónapokig depressziós voltam. Tudtam, hogy én el akarok menni Magyarországról. Tudtam, hogy én látni akarok mindent élőben nem pedig csak a Google fényképeken.

Meghozni a döntést, hogy leszereljek a Rendőrségről és az Egyesült Államokba költözni életem egyik legnehezebb döntése volt, de ugyanezzel együtt a legjobb. Egy hatalmas megkönnyebbülést éreztem amikor a gép leszállt 2012 júliusában Miamiban. Tudtam, hogy minden most fog elkezdődni.



Nem voltak nagy terveim, de volt egy bakancslistám amire azt kell, hogy mondjam sikerült minden pontját az elmúlt 3 év alatt kipipálnom és ez mind köszönhető annak az elszántságnak és hitnek ami bennem van. A lényeg az egészben, hogy semmi nem megy, hogy ha erőltetjük vagy éppen siettetni akarjuk.



Sokan megkérdezik tőlem, hogy boldog vagyok-e egy ilyen életben nem törődve a jövőmmel?! A válaszom igen. Nagyon boldog vagyok és még annál is jobban szeretem az életemet és mindazt amit ettől az élettől kapok minden jó és rossz dolgával együtt.

2015. április 27., hétfő

Bakancslista

Én úgy gondolom, hogy minden embernek van bakancslistája, csak mindenkinek más van rajta. Van akinek egy új telefon, Xbox, IPad, Smart TV, luxus nyaralás, esetleg egy új munkahely, házi állat, vagy akár egy új könyv. De minden embernek van.

Az én bakancslistámon is régen hasonló dolgok szerepeltek. Ma már teljesen más dolgok vannak rajta, melyen többek között a következők szerepelnek:

- átvágni busszal vagy autóval az Egyesült Államok Keleti-partjától a Nyugati-partjáig
- hiking trial Hawaiin
- megtanulni folyékonyan beszélni még legalább két nyelven
- megtanulni úszni (szégyen tudom, de csak locsi-pocsizni tudok. na jó, ha nagyon muszáj szerintem fent maradnék)
- megnézni az Északi fényt
- delfinekkel úszni
- camper vannel keresztül szelni Ausztráliát
- Tokyoban utazni a Shinkasen Trainen

de a listát még bőven tudnám folytatni, ugyanis nagyon hosszú. 

Mindezeket valóra is lehet váltani és egyáltalán nem kell hozzá sok pénz, csak elég elszántság és nem hallgatni másokra és a negativ megjegyzéseikre. Én azt kell, hogy mondjam szerintem szépen haladok a pipákkal a bakancslistámon, már ami a korábbit illeti :)

Végtelen történet

Mint azt az előző bejegyzésemben is leirtam, 3 éve élek az Egyesült Államokban.  Éltem és dolgoztam már életvitelszerűen Floridában, Texasban és New York Cityben. Jelenleg még mindig New York Cityben élek és dolgozok, de ez már nem sokáig lesz igy, hamarosan ismételten útnak indulok.

Mivel 20 éves korom óta folyamatos költözésben vagyok, maximum 2 és fél évet éltem ugyanazon a helyen, igy az évek során eléggé lecsökkent a magammal cipelendő tárgyaknak a száma. Ez mind olyannyira lecsökkent, hogy New York City-t már csak két hátizsákkal fogom elhagyni. Mert bizony aki ilyen sokat költözi mint én idővel rájön, hogy bizony nem sok minden kell egy új élet kezdéséhez. Minden tárgy pótolható, de az emlékek és az élmények nem. Én azt vallom, hogy megélni, átélni kell a dolgokat nem pedig megvásárolni őket.


Persze most sokan gondoljátok, hogy "de hát ehhez a sok költözéshez pénz kell". Az emberekkel sokszor az a baj, hogy úgy gondolkodnak mint a ló amikor a szemellenző rajta van. Az utazáshoz és az újrakezdéshez nem kell sok pénz. Spórolni pedig nem is olyan nehéz főleg ha az ember lelki szemei előtt mindig ott lebeg a cél. De a spórolásról majd egy másik bejegyzésben fogok beszámolni.

2015. április 26., vasárnap

Ki is vagyok én?


2005-ben érettségi után rendőrnek mentem, majd levelező tagozaton elkezdtem a jogi egyetemet (melyből még a záróvizsga hátra van), szépen haladtam a kitűzött céljaim felé, először Ferihegyen (akkor még így hívták) dolgoztam mint útlevélkezelő, majd átkerültem Miskolcra járőrnek ahol 2 és fél évig voltam. Ezután pedig Szerencsen voltam, mint nyomozó több, mint 2 évig.



Egyre többet álmodoztam a szürke hétköznapokban

Éltem a mindennapjaimat, heti 40 órában (néha több) dolgoztam, tanultam a rendszernek és a társadalom elvárásainak megfelelően egyszerű hétköznapi fiatal lányként éltem az életemet, teltek a hetek, hónapok, évek és én csak álmodoztam, hogy de jó lenne ha minden másképpen zajlana az életemben hiszen még fiatal vagyok. Míg nem egy 2011-es egyiptomi nyaralás mindent megváltoztatott bennem. A nyaralásból visszatérve tudtam, hogy már semmi sem ugyanaz mint volt. Előtte Sopronnál messzebb sosem jutottam, csak a Google-n láttam képeket a világról. Egyiptomból visszatérve tudtam, hogy nekem ennyi nem elég, sokkal többet akarok látni.

Hirtelen felindulásból az USÁ-ba költöztem

2012 júniusában  kaptam egy lehetőséget és ezt kihasználva leszereltem a rendőrségtől és az Egyesült Államokig meg sem álltam. Az elmúlt 4 évem folyamatos vándoréletmódról szólt, feszegettem és nem egyszer átléptem a saját határaimat. Egy icipici bakancslistám volt, ami azóta jócskán kinőtte magát. Nem jöttem tervekkel, csak nagy álmokkal amelyeket szépen lassan, de biztosan elérek. A legbüszkébb eddig arra vagyok, hogy 5 nap alatt átvezettem Miamiból Los Angelesbe a Route 66-en teljesen egyedül. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, semmit nem csinálnék másképpen. 4 év alatt 5 városban éltem életvitelszerűen, jelenleg Los Angelesben lakom a Csendes-óceántól alig 10 percre és az egész életem belefér 2 hátizsákba, amit egyáltalán nem bánok.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy mindig mások és a társadalom elvárásainak megfelelve éljünk. Egyenlőre még az Egyesült Államokban élek, de sosem lehet tudni mit hoz a jövő.

Komfort zónán kívül

Nagy bátorság és elszántság kell ahhoz, hogy valaki ki merjen lépni a komfortzónájából és elinduljon az útján. Nekem annak idején a számítógépemen mindig a háttérkép egy pálmafás óceánpart volt. Mindig csak figyeltem a Google-n a képeket, lapozgattam, görgettem lefelé. Kb. 7 éves lehettem amikor az apukám keresztapjától karácsonyra egy National Geographic vastag, fotókkal teli könyvet kaptam az összes kontinenset összefoglalva. Csodálkozva lapozgattam még 18 évesen is, nem akartam elhinni, hogy a világon tényleg vannak ennyire gyönyörű tájak én pedig ki tudja valaha is fogok-e egyet is látni belőlük, hiszen nekem dolgoznom kell, félre kell pakolnom a pénzemet, iskolába kell járnom. Miután az Egyesült Államokba költöztem rájöttem, hogy a pénz csak egy eszköz, amelyet nem tudunk megfogni. Pakolgathatjuk, spórolhatunk, de egyszer úgyis el kell majd költenünk. Nyilván jó ha van és van bevételi forrás is, de boldogságot nem lehet rajta venni.
Az ember mindig kerül mély pontra mind lelkileg, mind anyagilag. De ahogy egy nagyon kedves ismerősömet idézzem “azért kerülünk mély völgybe, hogy utána a legmagasabb hegyeket másszuk meg”. Teljesen egyet értek ezzel a mondatával. Amikor a legmélyebben voltam, akkor tettem meg a legnagyobb dolgokat, amelyekre a legbüszkébb vagyok.

Nincs “ha”

Nagyon padlón voltam lelkileg Miamiban. Nem is a munka miatt, inkább a tehetetlenség volt az oka. Tudtam, hogy nem ott van a helyem és menni akarok de azt nem, hogy mikor és hogyan induljak neki, hiszen állandóan csak az anyagiakra gondoltam, számolgattam. Míg nem egyszer besokalltam és elindultam California felé. Semmit nem tudtam csak azt, hogy milyen útvonalon fogok haladni, hány napomba fog telni amíg oda érek, út közben hol szeretnék megállni, mi az amit mindenképpen látni akarok. Két hátizsáknyi holmival, egy zsugor vizzel és száraz kajával indultam neki életem egyik legjobb útjának kocsival. Azok akik tudtak róla, hogy elindultam meg voltak rökönyödve, volt aki azt mondta nem vagyok normális, hogy egyedül elindulok mert mi van ha a kocsival bármi történik és meg kell javíttatni. Mi van ha?! Nincs olyan, hogy mi van ha! Amikor az ember bízik saját magában és az ösztöneiben, akkor nincs olyan, hogy mi van ha.

Élj a mának

Az elmúlt napokban minden estémet azzal töltöm, hogy lemegyek a partra és megnézem a naplementét. Az egyik barátnőm szokta mondogatni, hogy “a naplemente csak egy jelenség amely minden nap megtörténik”. Ez nem igaz. Minden este ugyanolyan, mégis más. Minden naplemente egy kicsit más, hiába mégis ugyanaz. Minden este más emberek vannak lent, mást csinálnak, csak az életmentő bodega és én vagyunk mindig ugyanott ugyanabban az időpontban.
Eleinte azért kezdtem lejárni, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet, fényképeket készítsek. Mostanra rájöttem, hogy hiába a sok fénykép, ha nem élem meg a pillanatot, mert azzal foglalkozom, hogy tökéletes kép készüljön és közben pedig elmulasztom a pillanatot.
Most már kikapcsolom a telefonomat és figyelem az óceán morajlását, a sirályok hangjait és az embereket, hogy ők vajon hogyan élik meg a pillanatot és közben azon gondolkodom, hogy mennyire jól döntöttem 4 évvel ezelőtt, hogy megtettem életem legnehezebb és legjobb döntését. Ha lenne egy időgép és visszamehetnék 4 évet az időben és találkozhatnék az akkori önmagammal bizony kezet ráznék és megköszönném.

Miért is várjak holnapig?

Úgy növünk fel, hogy azt verik belénk “tanulj, hogy legyen munkád, dolgozz, hogy tudjál családot alapítani, eltartani őket, valamint a végén legyen nyugdíjad és majd ha elmúltál 65 akkor kezdhetsz élni”. Miért kell várni 65 éves korunkig? Miért kellene úgy élnünk, ahogy azt más megköveteli vagy akarja? Egy életünk van amely sose tudjuk, hogy mikor fog véget érni. A barátnőm a minap azt mondta nekem, hogy “ne menjél már ma este le a partra, majd megnézed a naplementét holnap”. Miért várjak holnapig? Mi van, ha holnap már nem lesz lehetőségem megnézni?
Sosem tudhatjuk mit hoz a holnap, ezért is éld az álmod minden nap.