Jákob-kútja, A Rejtélyes Vízalatti Barlang Texasban

 

Eljött végre nálunk is a nyári szabadság ideje, így a férjemmel megpróbáljuk a környéken, azon belül is a Texas Hill Country-ban található kevésbé ismert turista helyeket bejárni. Mivel Januárban nem mertük előre megvenni a repülőjegyet Magyarországra, hogy haza látogassunk, és Május óta pedig már túl drágák, így úgy gondoltuk, hogy idén kisebb kirándulások keretében fogjuk a nyaralásunkat tölteni. Így esett a választásunk a kevésbé ismert Jákob-kútra is, ami a Texas állam beli Wimberley városka mellett található.

A kirándulásunkról egy videót is készítettem, amelyet erre a linkre kattintva meg is tudtok nézni.

A Jákob-kútja névre elkeresztelt víz alatti barlangrendszer a világ egyik legveszélyesebb búvárhelyei közé tartozik. Különlegessége ennek a természetesen kialakult kútnak, hogy 4 kamrája több tíz méterrel a víz alatt található. Ezért csak az igazán bátor, és gyakorlott búvároknak ajánlott lemerülniük, hiszen a kamrák közötti kijáratok között csak hosszú, több méteres merüléssel lehet eljutni és emiatt az elmúlt évek során több halálos áldozatot is megkövetelt, hiszen a szűk rések miatt le kell venni a palackot, és nem bírtak megfordulni, majd visszaúszni a búvárok a felszínre.

Messzebbről nézve egy sima kútnak tűnik a Cypress patakot tápláló természeti képződmény, amely egy 4 méteres bevezető nyílással rendelkezik. A helybéliek úgy tartják, hogy "aki itt lemerül, az megtalálja a kút borzalmas, nem túl pozitív oldalát is"

Az első kamra körülbelül 9 méter mélyen található, majd ezt követően újabb 8 métert kell megtennie a búvárnak, hogy a második kamrához érkezzen. Az első két kamra még pont elegendő fényt kap ahhoz, hogy mindent tisztán lehessen látni, ahol leginkább már csak algákkal és néhány hallal lehet találkozni.

Ahhoz, hogy a harmadik kamrához elérjen a búvár, további 24 métert kell megtenni. Itt már kezd veszélyessé válni a terep a búvárok elmondásai alapján, hiszen nagyon kevés fény van, valamint a járatok is kezdenek szűkülni. Az egyik búvár a vele készített interjú során azt mondta, hogy ház és kémény formájú szűk alakzatokat lehet leginkább a sötétben látni, amely megnehezíti a tovább haladást. Sokan innen már nem mennek tovább, de mindig vannak bátrabbak, akik mégiscsak megpróbálkoznak és emiatt többen is életüket vesztették.

A több halálos áldozatot követelő merülések miatt néhány évvel ezelőtt ráccsal megpróbálta a helyi önkormányzat lezárni a 4. kamrába vezető járatot, valamint egy, a veszélyre figyelmeztető táblát is elhelyeztek. De sajnos még ennek ellenére is sok merész és bátor búvár, teljesen fittyet hányva a figyelmeztetésre kifeszítette a korlátot, és mégis megpróbáltak eljutni a 4. kamrába, de sajnos visszajönni nagyon kevesen voltak képesek, hiszen annyira szűkek a járatok, hogy a légzőpalackot itt már le kell venniük, ugyanis a szűk rések miatt képtelenek lennének tovább menni. Viszont ezzel meg is történik a baj, hiszen sajnos már nincs idejük megfordulni és levegőhöz jutni. Erre a részre már fény egyáltalán nem jut le, teljes sötétség uralkodik.

A Jákob-kút még a gyakorlott búvároknak is merész kihívást jelent, mégis évről évre egyre többen látogatják meg ezt a különleges helyet. 

Jákob-kútja teljesen ingyen látogatható abban az esetben, ha valaki csak túrázni szeretne. Nem kell fizetni azért sem, hogy a stégre lemenjen valaki és közelebbről megnézze a kutat. A park honlapján azt ajánlják, hogy amennyiben valaki csak túrázni szeretne, azt lehetőleg délelőtt 10 óra előtt tegye meg, hiszen utána már szinte képtelenség megközelíteni a kutat a búvárok és a fürdőzők miatt. Amennyiben valaki szeretne megmártózni a vízben, abban az esetben előre kell foglalnia időpontot (ezt időben tegye meg mindenki, mert hetekre előre elfogynak az időpontok). A fürdés díja $9-ba kerül felnőtteknek, 5-12 év közötti gyerekeknek, valamint 65 év felettieknek $5, és mindösszesen 2 órát lehet eltölteni a vízben. A jegyeket és a park nyitvatartását erre a linkre kattintva megtehetitek.

Életünk a Covid alatt

     Hihetetlen, hogy máris eltelt közel 1 év azóta, hogy lezárták a Világot. 1 évvel ezelőtt pont ilyenkor kezdtük a férjemmel tervezni, hogy átköltözünk Arizona Államba, mert Kalifornia Államban olyan mértékben elkezdtek felmenni az árak, hogy egy közeposztály beli családnak igencsak nehézkes a megélhetés. Már minden készen állt a költözésünkre, a lakásbérleti szerződés is meg volt irva, nekünk már csak alá kellett volna irnunk és indulhattunk is volna. De ekkor jött az Élettől egy nagy pofon, a Covid. Hirtelen mi is dilemmába estünk, hogy mit tegyünk, hiszen annyira hirtelen bezártak mindenkit, nem tudtuk mit jelentenek be 5 perc múlva újra. Végül aláirtunk még 1 évet itt Kalifornában ahol immáron már 3 éve lakunk. 

    Jó pár hónapon át bántuk egyébként, hogy nem költöztünk, de ugye mégis ki tudhatta előre, hogy 1 éven át online oktatás lesz majd, és a férjemnek nem kell bemennie az előadó terembe, hanem Zoom-on fog tanitani. Viszont, ha a másik oldalát nézzük a dolgoknak, minden okkal történik. Ha átköltöztünk volna, akkor nem valószinű, hogy tavaly ősszel végre olyan sok évnyi várakozás után elkezdek egy Főiskolát.

    Tavaly sajnos 8 év várakozás után sem sikerült haza jutni Magyarországra. Bár nagyon sok ismerősöm haza ment a nyár folyamán, vagy éppen ősszel, mi nem akartuk bevállalni a kockázatot. Valamint olyan gyakran és váratlanul törölték a járatokat, hogy nem szerettünk volna ezen sem anyagilag vesziteni. Igy inkább az Europába való utazással várunk addig, amig végre akadálytalanul lehet menni. Remélhetőleg 1-2 éven belül helyre áll minden.

    A bezártsággal megnőttek az online munkák számai is számomra. Igaz, a tavasszal úgy éreztem, hogy én kiégtem, nem dolgozom tovább online. Egyszerűen nem tudtam magyarázatot találni arra, hogy miért utasitom el folyamatosan az egyre növekvő klienseket. Nem tudtam nekik blog posztokat irni. Nem ment, és nem találtam rá magyarázatot. Ezért elkezdtem inkább másoknak való bevásárlással foglalkozni app-eken, ami itt az Egyesült Államokban egy igen szépen jövedelmező kereset, és nagyon flexibilis, ami a tanulás mellett nagyon sokat számit nekem. 

    Bár Magyarországra tavaly nem sikerült hazajutnunk, mi mégis próbáltunk egy kicsit kimozdulni. Igy sikerült elmenni Las Vegasba kedvezményes áron rögtön azután, hogy kinyithattak. Ezen kivül végre eljutottunk az Area 51-ba, és a Monument Valley-be, és a Gooseneckshez is.

    2020 ősze nagyon gyorsan telt, szinte észre sem vettük, hogy máris év vége van. Jó pár év kihagyás után el kellett kezdenem visszarázódni a tanulásba, persze mindezt Zoom-on keresztül, ami azért valljuk be, csalódás volt nekem, hiszen egy iskolapadba mégiscsak mássabb beülni. Valamint az Angol tanár oktatási morálján is meglátszott, hogy utálja az online tanitást. Heti 1 alkalommal volt Angol óra, ami a tanmenet szerint 4 órás kellett volna, hogy legyen. 

Nos, ő 1 óra után elköszönt, és kikapcsolta a Zoom-ot. Minden alkalommal... Oké, tudom, ki az a hülye aki ennek nem örül? Én! Én ennek egyáltalán nem örültem, hiszen annyira vártam már, hogy végre tanulhassak. A dolgozatok és rövid tesztek is amiket irni kellett neki eléggé nevetséges szinvonalon voltak. Még a férjem is meglepődött nagyon, hiszen egy English 101 osztálynak nem ilyen alacsony szinvonalúnak kellett volna zajlania. De végülis megbékéltem vele és úgy voltam ez az osztály legalább könnyű. 

A matematika nem volt az. Nagyon nem. Főleg nekem, aki hülye belőle. Mindig is csak átcsusszantam középiskolában is, itt is meglett a szükséges jegy.

A tavaszi félévemben nincsenek Zoom órák. Olyan szinten online megy minden, hogy YouTube videókat küldenek a tanárok, ahol előadják a tananyagot amit nekem végig kell hallgatnom, majd a Főiskola websitejára feltölteni a házi feladatot. Ez végülis annyiból jó, hogy nem vagyok órához kötve, akár éjjel is meghallgathatom a tananyagot. 

    Mit hoz(zott) eddig nekünk 2021? A férjem továbbra is online tanit Zoom-on, és már közölték velük, hogy nyár végéig online is maradnak a Főiskolák és Egyetemek, de kb. 90% biztosra mondták nekik egy múlt heti értekezleten, hogy 2021-ben teljesen online marad itt Kaliforniában az állami főiskolai oktatás. 

Mivel eltelt 1 év, és megbántuk, hogy tavaly nem költöztünk el a számunkra élhetetlenné vált Kaliforniából, eljött az idő, hogy megkeressük az új lakóhelyünket. 

Arizóna kiesett a látókörünkből, hiszen az elmúlt 1 év alatt olyan sokan költöztek át a szomszédos Államba Kaliforniából, hogy elég szépen elkezdtek menni ott is fel az árak. Annak a lakásnak amit szerettünk volna tavaly kivenni, idén már közel $300-al felment az ára és kb. csöbörből vödörbe esnénk ha oda költöznénk, ugyanis abszolút nem spórolnánk, vagy legalábbis nagyon minimálisan. Nevada Államban is hasonló árakkal lehet most már találkozni mint Arizónában. Igy esett a választásunk Texasra.

    2 héttel ezelőtt elmentünk 1 hétre Texasba, mert a férjem még nem járt ott és szerette volna megnézni. Meglepetésemre nagyon megtetszett neki az Állam, az emberek kedvessége, és nem beszélve az árakról. Jelentkeztünk is egy lakásra amit szinte azonnal meg is kaptunk. A lakás 25%-al nagyobb mint amiben most vagyunk és közel $1000-al olcsóbb a havi bérleti dija. Egy gallon benzin pedig másfél dollárral olcsóbb, mint itt nálunk Kaliforniában. Nem is volt kérdés tovább, hogy költözzünk-e. A férjem már talált ott is állást, az én munkám pedig helyfüggetlen. A főiskolával is szerencsésnek mondhatom magamat, szerencsére minden creditemet át tudom vinni egy ottani főiskolára.

    Egyelőre itt tartunk, igy 2021 második hónapjának a közepén. Egy hónap múlva pedig ha minden jól megy, egy új fejezetet kezdünk meg az életünkben. 

Egy új évtized kezdete...

Számomra a 2020-as év hihetetlenül jól kezdődött, Január végén végre zöldkártyás lettem és a férjemmel elkezdtük tervezni a nyári utunkat haza Magyarországra. Sosem gondoltam volna, hogy friss zöldkártyás ként majd nem fogom tudni kihasználni a lehetőséget, és végre 8 év után újra haza látogathassak. Ugyanis jelen állapot szerint nagyon kevés esélyt látunk arra, hogy Augusztus elején haza fogunk tudni menni. Sajnos ahelyett, hogy arról irnék bejegyzést, hogy végre eljutunk a férjemmel Rosaritoba, Mexicoba arról kell irnom, hogy mi miként is éljük meg ezt a hihetetlen állapotot, amit leginkább egy rémálomnak tekintek és alig várom, hogy valaki felkeltsen belőle.

Én a Dél-Kaliforniában található Orange County-ban tapasztalható helyzetről tudok helyi szemmel beszámolni, és csak bizonyos boltokról, ahova járok, valamint amit látok, tapasztalok az utcán haladva.

Kb. 1 hónapja elkezdtem pénzkereseti lehetőség ként a Shipt/Instacart nevű app-ekkel dolgozni. A lényege az, hogy valaki a bolti bevásárlási listáját az app-en leadja, én pedig bevásárolok és házhoz szállitom. 1 hónappal ezelőtt még teljesen jól működött a dolog, de amint a múlt héten az Egyesült Államok Elnöke bejelentette, hogy Európából csakis kizárólag amerikai állampolgárok jöhetnek vissza, mondhatni elszabadult a pokol. 

WC papirt és kézfertőtlenitőt már Február közepétől nehézkes volt kapni, de határon való belépés korlátozása után az emberek őrültek módjára elkezdtek mindent felvásárolni, amivel a boltok nem birtak lépést tartani. Az elmúlt 1 hétben szinte teljesen kirültek a nagyobb boltok (Target/Smart&Finals/Ralph's/Vons/Albertsons/Stater Bro's). Én az app-ek segitségével ezekbe a boltokba járok, igy ezekről tudok csak beszámolni, de ahogy ismerősöktől hallottam, a többi boltokban is nagyon sok probléma volt.

Sajnos egy bolt sem volt ennyire felkészülve egy ilyen időszakra, igy nagyon hamar kiürült minden tartalék készlet és amint utánpótlást kaptak, az azonnal el is fogyott. Kb. 1 hétbe telt, hogy a boltok végre belássák, hogy ez igy nem mehet tovább és limitálni kell, hogy ki miből mennyit vehet. Igy jutottunk el oda, hogy 2020 Március 16-tól WC papir, papirtörlő, baby popsitörlő, a pelenka, szappan, kézfertőtlenitő (amikor éppen van), hús, tojás mindenki csak 1-et kaphat, és mindezért sorba is kell ám állni.

Én múlt hét Csütörtök óta ma láttam először újra banánt, tojást, tegnap pedig végre darált húst is kaptam, de abból is csak kisebb tálcával vehettem. Bár én '86-ban születtem és nem emlékszem mi volt otthon a rendszerváltás előtt, de a szüleim és ismerősök elmondása alapján, teljesen úgy érzem magamat, mintha újra a '80-as években lennénk, amikor is sorba kellett állni amikor jött a banán és mindenki csak egy kicsit kaphatott. 

Ma már végre láttam én is több boltban, hogy újra kezd feltöltődni az árukészlet, de limitálva van, hogy 1 személy mennyit vásárolhat. 

Tegnap óta vettem észre azt is, hogy egyre kevesebb ember jár bevásárolni, egyre kevesebben vannak a boltokban. Múlt hét Péntek-Szombat-Vasárnap nagyon sok ember volt az üzeletkben. Amikor először megláttam az üres polcokat, szó szerint majdnem elsirtam magamat, mert nem hittem el, hogy 2020-ban ide jutottunk el. Annyira sokan voltak az üzeletkben, hogy szinte egy tűt nem lehetett elejteni, ma már éppen csak lézengenek és több a dolgozó mint a vásárló. A mai nappal egy új szabályt is bevezettek, a legtöbb bolt reggel 8 órakor nyit és reggel 8 és 9 között csak a 65 év felettieket és a bármilyen rokkantsággal rendelkezőeket engedik be vásárolni. 9 óra után pedig bárki bemehet, de ugyanúgy sorba kell állni a WC papirért és társaiért. 

Nagyon sok probléma van egyébként a boltok website-jával is, hiszen online azt mutatja amikor valaki rendel, hogy x y dolog kapható a boltban, igy persze megrendelik. De amikor én oda megyek és elküldöm a fényképet az üres polcról, akkor fel vannak háborodva, hogy "de hát a website szerint kapható". Sajnos ilyenkor én vagyok az, akin csattan az ostor és próbálom a lehető legtürelmesebben elmagyarázni, hogy én aztán tényleg nem tudom, hogy a bolt miért nem frissiti a website-on, hogy mi az ami elérhető a boltban és mi az ami nem.

A pozitiv dolog az, hogy az itt élők egyre komolyabban veszik a "Mindenki maradjon otthon" dolgot, hiszen a Kaliforniára egyáltalán nem jellemző üres utakat járom 2 vásárlás és házhoz szállitás között. Félelmetesen üresek az autópályák. Ahol máskor reggel 6 és 9, valamint délután 3 és este 7 között szó szerint lépésben lehet haladni, most teljesen olyan érzés keriti el az embert, mintha a Walking Dead cimű sorozatban szerepelne. Viszont ennek köszönhetően végre tiszta levegőt szippanthatunk be és eltűntek a vastag szmogfelhők is Los Angeles és vonzáskörzetéből.

Az, hogy én a másoknak való bevásárlást meddig fogom csinálni attól függ, hogy meddig engedik majd meg, hiszen egyelőre most jelen helyzetben nekem ez az egyetlen bevételi forrásom, a férjem pedig otthonról dolgozik. Természetesen folyamatosan odafigyelek arra, hogy a lehető leghigiénikusabban vásároljak, folyamatosan használok fertőtlenitő kendőket és amikor csak tudom megmosom a kezemet. Tegnap éjfél óta Orange County-ban is bezártak minden szórakoztató helyiséget, egyedül a boltok és gyógyszertárak lehetnek nyitva, de azok is röviditett nyitvatartással. 

Szerintem nyugodtan kijelenthetem bármelyikünk nevében, hogy kivánom minél előbb érjen véget ez a rémálom és térjen vissza minden a megszokott kerékvágásba. 

7 év

7. hó 7-én léptem be 7 évvel ezelőtt az Amerikai Egyesült Államokba. A mai napig emlékszem amikor leszállt a gép Miamiban és arra, hogy hogyan nézett ki a határőr.
Emlékszem az első éjszakára az új lakásban, valamint amikor először tudatosult bennem, hogy valóban Amerikában vagyok.
A mai napig úgy érzem, hogy életem egyik legjobb döntését hoztam meg a hullámvölgyek ellenére is.

Legjobbat, mert ki mertem lépni a komfortzónámból, és mertem egy hatalmasat ugarni át, egészen az Atlanti-óceánon. 7 év alatt sikerült már majdnem teljesen feltennem a pontot az i-re, hiszen a bakancslistámon szereplő helyek közel 80%-ához sikerült eljutnom. Tudom, sokan azt gondolják, hogy "Csak az 80%-ához 7 év alatt?", de vannak akik 20 év alatt sem jutnak el az elsőig sem.

7 évvel ezelőtt egy biztos állást, a rendőrséget hagytam ott, valamint egy jogi diplomát mindazért, hogy itt a leges legaljának a legaljáról megpróbáljak egy számomra hihetetlen álomból egy valóságot felépiteni. Rengetegen nem hittek bennem és kinevettek. Legfőbbképpen akkor, amikor New York-ban egy pincében éltem (nyilván ez az én döntésem volt anyagi szempontok miatt) és elhatároztam, hogy nem adom fel és egyszer igenis az álmok valóra válnak.

7 év alatt többet csalódtam emberek és "barátok" szavaiban, mint az elmúlt 33 évem alatt összesen. Rengeteg segitséget kaptam, és ennek a többszörösét próbáltam vissza adni másoknak. Nem lettem Teréz anya, de gyökeresen megváltozott a személyiségem úgy gondolom, hogy jó irányba. Amikor az ember egyedül van és csak magára számithat, hajlamos a befordulásra, amely negativ hatással van a személyiségre. Én is ilyen voltam annak ellenére, hogy a segitségemre, támogatásomra bárki bármikor számithatott és a mai napig számithat. Viszont most már meggondolom, hogy kinek, miben és hogy nyújtok segitséget.

7 évvel ezelőtt megtanultam, hogy hogyan kell a WC-t kitakaritani egy szállodában úgy, hogy ne érjen kellemetlen meglepedés amikor az ülőkét felhajtjuk. Megtanultam, hogy hogyan kell gyönyörűen beágyazni, valamint a tükröt úgy megpucolni, hogy teljesen újnak nézzen ki.

7 év alatt összesen 4 államban és 6 városban éltem, rengeteg magyar, és külföldi ismerettségre, barátságra tettem szert. Dolgoztam szállodában, étteremben, gyárban szalag mellett, voltam bentlakásos babysitter és személyi asszisztens is. Elvégeztem egy adótanfolyamot, valamint két Content Marketing tanfolyamot amelyek segitettek az SEO és a Social Media marketing megtanulásában. Most már több mint 8 hónapja pedig kezdek helyfüggetlen szabadúszó szövegiró ként dolgozoni, valamint hamarosan ismét visszaülök az iskola padba, hogy egy új diplomát megcsinálni.

Viszont a legjobb dolog az, hogy lassan 1 éve a legjobb barátom felesége lettem. 7 évvel ezelőtt álmodni sem mertem volna róla, hogy én valaha is férjhez fogok menni. Persze korábban volt már 3 komolyabb kapcsolatom, de sosem gondoltam volna, hogy lesz valaha is valaki akivel le tudnám élni az életemet. Jó, rendben tudom, 1 év házasság után az ember könnyen beszél, majd lássuk mit mondok 5, vagy 10 év múlva. Értem én, de most boldog vagyok és remélem, hogy ez igy is fog maradni. Legalább is dolgozunk rajta, hogy igy is maradjon.

Hihetetlen, hogy az ember igy, 7 év után realizálja csak magában, hogy milyen gyorsan is telik az idő. Mintha csak tegnap számoltam fel a teljes életemet Magyarországon és szállt volna le a gép Miamiban. És, hogy merre visz az utunk tovább? Nos, én 3 és fél éve Kaliforniában élek, a férjem pedig már 10 éve. Annak ellenére, hogy ha elhagyjuk a város egy csodálatos államban vagyunk, egyre jobban ellehetetlenedett itt a megélhetés, iszonyatosan felmentek az árak. Megélni megélünk, de előre nem haladunk. Igy eldöntöttük, hogy még idén elköltözünk Kaliforniából. Arizona, valamint Oregon államok vannak tervben. Tehát mindenképp szeretnénk maradni a nyugati oldalon. Magyarországra pedig csak látogatóba megyünk. Magyarországon nem tudunk már magunknak jövőt elképzelni, de igazából Amerikában sem lehet ma már azt mondtani, hogy "biztos jövő". Egyben mind a ketten egyetértünk. Szeretnénk egy olyan helyen, városban, országban élni, ahol teljesen boldogok vagyunk és azt csináljuk amit mind a ketten a legjobban szeretünk.

Nem véletlenül szokták mondani, hogy a 7. év vizválasztó. 7 év egyedülállóság után ismerkedtem meg a férjemmel, 7 év után vált teljesen valóra az egyik legnagyobb álmom, hogy helyfüggetlenként dolgozhassak egy laptoppal a kezemben, valamint 7 év után hamarosan végre teljesen szabadnak fogom tudni érezni magamat az Egyesült Államokban. Mindemellett a 7-es pedig a matematkus férjem kedvenc száma.

California Dreaming 5.

Azt hiszem elmondhatom, hogy az elmúlt 1 évben az életemben olyan mértékű gyökeres változás állt be, amely az elmúlt 6 és fél év alatt amióta a USA-ben vagyok, még nem. Kezdődött az egész ugye azzal, hogy elkezdtem önkénteskedni a Magtár nevezetű magyar szórakozóhelyen, valamint elkezdtem egy adótanfolyamot is csinálni. De mindezek mellett a magánéletemben történt egy abszolút nem várt változás.

Kicsivel több, mint egy évvel ezelőtt, olyan Szeptember közepe felé a Magtárban elkezdtem egyre jobban és egyre többet megismerkedni a helyi magyarsággal. Barátságok alakultak ki, nagyon jó hangulat volt. Az egyik sráccal viszont kifejezetten elég közeli barátság kötődött kettőnk között. Nagyjából egy idősek vagyunk, de ő munka mellett még mindig tanul. Most fejezi be a Mester diplomáját matematikából, mindemellett szintén matematikát tanit egy itteni főiskolán. Sokat beszélgettünk, ismerkedtünk, de egyikünknek sem voltak komolyabb szándékai. Most már elmondom, hogy én valójában azért is kezdtem el itt az adótanfolyamot, mert készültem vissza Európába. Úgy gondoltam, hogy majd egy ilyen végzettséggel könnyebben fogok akár otthon, akár más angol nyelvű országban majd komolyabb állást találni. Terveim szerint idén Április közepén repültem volna "haza". Magyarországon pár volt kollégám segitségével már el is lett volna intézve újból a Rendőrségen hivatásos állás számomra, amelyet csak végszükség esetén vettem volna igénybe, ugyanis egyáltalán nem vonz már ez a pálya. Valamint Angliában és Irországban is volt munkaajánlatom.

Ahogy elértük a Decembert, ezzel a sráccal kb. 1 hónapos "nem beszélünk" időszak következett be. Nem vesztünk össze, nem történt semmilyen nézeteltérés, egyszerűen csak annyira összesűrűsödtek a napjai a sok tanulás és a munka mellett, hogy a barátokat teljesen háttérbe szoritotta. Én beletörődtem a helyzetbe és éltem tovább a napjaimat. Majd Január közepén egy váratlan üzenet ért. Ez a srác elhivott egy randevúra. Furán ért a dolog, hiszen baráttal még sosem randiztam és egy jó barátságot egy balul elsűlt találkozóval elrontani eléggé szar tud lenni. Viszont a randi jól sikerült. Sokat beszélgettünk, nevettünk úgy, mint előtte még nem. Teljesen kiskamasznak éreztem magamat, hiszen az első csók meg sem történt egészen Február végééig. Az első randi és az első csók közötti időszak viszont életem egyik legjobb időszaka volt. A beszélgetéseink hosszú órákba folytak, egy telefonhivás eltartott 8 órán keresztül is. Nem viccelek, éjszakákat beszéltünk át. Szépen, lassan egymásba szerettünk, viszont messze laktunk egymástól, kb. 80 kilométernyire. Ő viszont tudta, hogy én Április közepén készülök haza. Már tavaly Augusztus óta tudta, amikor először megismerkedtünk. Én Február végén már elkezdtem szépen lassan árulni az itteni ingóságaimat is. Viszont ott volt a szerelem. Megtaláltuk egymásban azt a partnert, akit mind a ketten mindig is kerestünk. Azt, aki befejezi a másik által elkezdett mondatot. Azt, akinek ugyanazok a tervei a jövőt illetően, mint a másiknak. Nagyon nehéz döntést kellett meghoznom, hiszen már annyira belefáradtam ebbe a 6 évbe és annyira vágytam már haza, hogy lássam a családomat. Végül vele maradtam itt, újra eldobtam a biztosnak igért jövőt egy bizonytalénrt cserébe. Hiszen egy új szerelemnél sosem tudhatjuk, hogy meddig tart.

Április közepén lejárt a lakásomnak bérleti szerződése, igy hát Orange Countyba költöztem, vagyis költöztünk. 6 hónapja élünk együtt hárman, a tavaly örökbefogadott kutyámmal és Vele. Immáron most már nem csak mint élettársak, hanem egy ideje már házastárs ként. Két esküvőnk volt, Augusztus végén egy polgári, valamint 1 héttel ezelőtt egy egyházi. Most már ketten utazunk, ketten fedezzük fel a Világot. Életem egy olyan szakasza kezdődött el tavaly Szeptemberben, amely remélem nem fog véget érni, mert végre boldognak érzem magamat és úgy érzem, hogy megtaláltam a helyemet a Világban.

Nem félek!

Beköszöntött a tél Dél-Kaliforniában is ami azt jelenti, hogy a hőmérséklet éjjelre 10 fok alá csökken, nap közben pedig 20 fok körül ingázik. Mivel még mindig autó hiánnyal küszködök és nem akarok bérlésre költeni, igy most egy ideje nem nagyon tudok kimozdulni, ami nekem eléggé pocsékul esik, mert alapjáraton egy olyan ember vagyok, aki legszivesebben megállás nélkül csak menne. A nagy autókeresgélés közben észre sem vettem, hogy mennyire elszálltak a hetek és már ünnepi szezon van, igy erre az évre a Seattle utam is ki van lőve, ott folyamatosan esik az eső és hűvös van ebben az időszakban, igy sajnos várnom kell vele Februárig. 

A minap az otthoni barátnőmmel pont erről beszélgettem Skypeon és kérdezte tőlem, hogy "Judit te nem félsz igy egyedül?". A válaszom habozás nélkül azonnal egy határozott NEM volt. Ezek után megállás nélkül azon kezdett el zakatolni az agyam, hogy mi is volt az a dolog az elmúlt 4 és fél évben, ami a legmeggondolatlanabb de egyben a legjobb dolog is volt az életemben?! Nos, kettő ilyet is tudok mondani.

2013 Szeptember elején elveszitettem a munkámat Texasban, de a költözéssel egészen November elejéig vártam. Utólag visszagondolva hülyeség volt, de hát ez van. Ha azt mondom, hogy 400 dollár megtakaritott pénz volt a számlámon azt hiszem még sokat is mondok, hiszen hiába kerestem ott helyben munkát, nem találtam sehol és ugye élni pedig kellett valamiből. Végül egyik napról a másikra döntöttem, hogy elmegyek New York Citybe szerencsét próbálni (mellesleg már elegem is volt Texasból, ha lett volna munkám sem hiszem, hogy túl sokáig maradok ott, egy iszonyatosan unalmas hely, ahol az embernek még a tej is megalszik a szájában). New Yorkba közel 3 nap alatt értem fel Texasból, mert én okos busszal mentem repülő helyett. A buszjegy ára nagyjából ugyanannyi volt mint egy repjegyé, de én szerettem volna végre utazni egy kicsit. Igen ám de azt nem tudtam előre, hogy én leszek az egyedüli fehér ember a buszon. Ha ezt előre tudom gyanitom, hogy nem szállok fel rá. Nem ugyanazzal a busszal mentünk végig, kb. 5-6 óránként buszcsere volt, de az utasok 80%-a végig ugyanazok voltak. Az első másfél napban meg sem szólaltam angolul egy szót sem, igy senki más sem szólt hozzám. Aztán az egyik buszállomáson ahol éppen buszt cseréltünk, a büfében vettem meleg ételt és az egyik utas (aki egy fiatal fekete srác volt) meghallotta, hogy beszélek angolul. Azonnal oda is jött hozzám és csodálkozva mondta, hogy "Mindenki azt hiszi, hogy nem beszélsz angolul. Miért nem szólaltál meg eddig?" Én erre csak annyit feleltem, hogy "Ez igy van jól". A srác erre csak annyit felelt, hogy "Megértelek, de tőlünk nem kell félned". Innentől kezdve néha a buszon oda-oda szólt hozzám, kérdezgette, hogy minden rendben van-e, hogy tetszik a táj stb. Ezek után már elég sok emberrel szóba elegyedtem a buszon, végülis egy egész jó kis társaság volt. Mire New Yorkba értem összesen 150 dollár volt a számlámon, amely 1 heti ágybérletemre (igen, mert New Yorkban ágyat is lehet bérelni egy szobában, erről majd egyszer bővebben is irok) valamint a heti metró bérletre volt elég. Szerencsémre másnap már volt munkám, azt inkább hagyjuk, hogy milyen a lényeg, hogy volt bevételi forrásom a kezdeti nehézségek átvészelésére.

A másik hasonló meggondolatlanság idén Márciusban történt, amikor Miamiból elindultam Los Angelesbe. Hónapok óta érlelődött bennem a gondolat, ide-oda csapongtak a gondolataim, akartam indulni aztán mások visszatartottak, mig végül besokalltam a munkahelyemen ahonnan szó szerint megszöktem. A számlámon 800 dollár volt. Két lehetőségem volt, vagy visszamegyek New Yorkba a barátnőmhöz, vagy elindulok Los Angelesbe. New Yorkba egy nap alatt felértem volna, viszont mindig is nagy álmom volt keresztül vezetni Amerikát. A Walmart parkolójából kétségbe esetten hivtam a barátnőmet New Yorkban, hogy mondja meg mit tegyek, mert döntésképtelen vagyok. Nem tudom ennyi pénz elég lesz-e egy Road Tripre, nem csinálok-e egy hatalmas őrültséget. A barátnőm azt mondta, hogy ő nagyon szeretné, hogy visszamenjek hozzájuk de tudja, hogy ez az álmom és igenis menjek, induljak el nyugatra. Orlandonál álltam meg először tankolni Miamiból jövet. A benzinkút parkolójában álltam legalább fél órát és kattogott az agyam, mert ott volt az utolsó választási lehetőség az autópályán, hogy New York vagy Los Angeles. Fél óra majdnem begolyózás után kijött egy "szarok bele, egyszer élünk" és elindultam Pensacola irányába, Los Angeles felé. Pensacolanál egy benzinkút parkolójában aludtam a kocsimban kamionok között. Na ez az a dolog amit még egyszer egyedül nem hiszem, hogy megteszek. Bár nem történt semmi, de volt egy csapat fiatal, totál betépett fekete banda a kúton, akik egész éjjel ott bandáztak. A tervem az volt, hogy hajnalban gyorsan lezuhanyzom és megyek tovább. Nos a zuhanyt inkább hanyagoltam mivel láttam, hogy figyelnek, és eljöttem. A következő estémet már Texasban, Dallas mellett egy motelben töltöttem. Amikor éppen Texasban vezettem a kocsiban kigyulladt az olajcsere lámpa. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér hiszen egy héttel korábban volt a kocsim olajcserén és tudtam, hogy annyit még nem mentem, hogy ez esedékes legyen. Az első autószerelőnél meg is álltam és mondtam, hogy mondják meg mi történt, mert képtelenség, hogy olajat keljen cserélni (valamint több, mint 100 dollár egy olajcsere az Audiban nekem pedig nem volt erre keret). Szerencsém volt, az előző olajcserekor elfelejtették a kocsiból kiütni a kódot, ezért villant fel a lámpa. Végülis Los Angelesbe kevesebb, mint 300 dollárral érkeztem meg, de egy percet nem bántam meg az egész útból.

Ezt a két történetet leszámitva van még elég sok dolog a hátam mögött, amit igy utólag visszagondolva nem biztos, hogy újra megcsinálnék, viszont egyet sem bántam meg. Amiket megtanultam ezekből az az, hogy nyilván jó ha van anyagi tartalék amihez szükség esetén hozzá lehet nyúlni, de nem szabad, hogy csak e miatt ne merjük megtenni azt amire valóban vágyunk. Sokkal kevesebb pénzből is meg tudjuk csinálni amit szeretnénk, mint ahogyan azt képzeljük. Nem szabad, hogy a negativ gondolatok és negativ emberek miatt ne merjük megtenni azt amit őszintén szeretnénk. Sokszor egyébként nekem is kell egy jó seggberúgás, hogy végre elinduljak, de mindig csak az első lépést megtenni a legnehezebb. Utána a többi már jön magától.

Az oda vezető út...

Kb. 1 évvel ezelőtt irtam arról, hogy van egy naplóm. Mostanában elkezdtem újra, és újra irogatni bele, ha nem is napi, de legalább heti rendszerességgel. Rájöttem, hogy muszáj leirni a dolgokat, mert bár az idő megszépiti az emlékeket, azok valahol mégis megkopnak. Ezt a naplót kezdtem el anno egy bakancslista szerűségnek is használni. Igaz nem szedtem pontokba akkoriban, hogy mi az amit valóban szeretnék, hanem csak belefoglaltam a szövegkörnyezetbe őket, de visszaolvasva kerek szemekkel látom, hogy minden amit leirtam, valóra vált.

Amikor néhány hete betöltöttem a 30-at, sirva fújtam el a gyertyákat a tortán. Tudom, nagyon sokan csak legyintve azt mondják erre a korra, hogy "jajj, még mindig olyan fiatal vagy". Valójában azért pityeredtem el, mert a barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mégis hol látom magamat 5 év múlva, és én egyáltalán nem tudtam rá konkrét választ adni. 12 évvel ezelőtt tisztán láttam magam előtt a jövőt a rendőrségen és a jogi pályán, de ma már nem tudnám az életemet egy mókuskerékben újra eltölteni, az elmúlt fél évben viszont mégis sikerült újra belecsöppennem. Amikor a barátnőm felszállt a New York felé tartó gépre annyit irt sms-ben a fentebb emlitett kérdésével kapcsolatban, hogy "maradj amilyen vagy és váltsd valóra minden álmodat". Ennél több nekem nem is kellett. 

Nagyon sokan vagyunk "vándorlelkek" akiket ha elkap a gépszij, akkor nincs megállás. Egyszerűen csak jön egy olyan megmagyarázhatatlan érzés, hogy menni kell és mint a mágnes úgy vonz magához a hely amelyet kinéztél magadnak. Az itteni barátnőm folyamatosan próbál lebeszélni arról, hogy menjek Seattle-be. Szerinte várnom kellene tavaszig mert ő akkor akar menni. Őszintén szólva, nem szeretem amikor valaki próbálja az én életemet befolyásolni. Erről szólt az elmúlt 6 hónap is, hogy "majd megyünk". Akinek nincs vándorlelke, az nem fogja megérteni milyen érzés is ez valójában. Én nem akarok egy menő szállodában megszállni, étteremben kajálni, mert ez nem erről szól. A Miami - Los Angeles útban is ez volt a legjobb, hogy senki nem ült mellettem, senki nem nyomkodta, vagy beszélt megállás nélkül a telefonján. 

Nagyon régóta tervezem már ezt az utat, és minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb elindulhassak. Magamat ismerve valószinűleg az fog történni ami mindig. Hiába tervezgetek, számolgatok, egyszer majd csak elkap az a bizonyos (csúnya szó) bele mindenbe érzés, fogom magam beülök a kocsiba és másfél napon keresztül teljes hangerőn hallgatom a "Me, myself and I" cimű számot folyamatosan amig Seattle-be nem érek. Az egésznek a lényege az, hogy ha komolyan hiszünk önmagunkban, akkor bármire képesek vagyunk és (tudom, soha ne mond, hogy soha) SOHA ne hagyjuk, hogy más próbálja meg irányitani az életünket helyettünk. 

Soha ne add fel!

Néhány nappal ezelőtt beléptem a XXX-esek táborába. Wohooo de jó, bár én konkrétan rettegtem tőle. Mégis milyen fura már hirtelen azt mondani mikor megkérdezik az embertől a korát, hogy már nem huszon, hanem harminc. De hát ez van, az élet nem áll meg, inkább csak most kezdődik igazán.

Eléggé negativ hónapokat tudhatok a hátam mögött, az egyetlen szórakozásom az volt, hogy esténként lejártam a beach-re a naplementét megnézni. Sajnos akaratom ellenére is elkapott újra a gépszij, hogy csak a munkába temledkezzek bele és az életem hirtelen monotonná és egyhangúvá vált, észre sem vettem, hogy eltelt 6 hónap azóta, hogy itt vagyok. 

A születésnapomat a barátnőmmel és a fiával töltöttem, akik átrepültek hozzám arra a hétvégére New Yorkból. Disneyland-ben mentünk egy napra, ahol szokásunkhoz hiven mi a hullámvasutakat jártuk végig. Van egy olyan hullámvasút amelynek a neve Soarin'. Az érdekessége ennek az, hogy az ülés felemelkedik mintha egy sárkányrepülőben ülnénk és egy 3D kivetitő elé visz minket, ahol a Világot utazzunk körbe. A kb. 5 perces utazás alatt döbbentem rá arra, hogy mennyire nem a saját életemet éltem az elmúlt hónapok alatt és teljesen megfeledkeztem azokról a dolgokról amelyek az eddigi évek során motiváltak, és megfeledkeztem az álmaimról. Helyette inkább begubóztam.

Mondtam is a barátnőmnek, hogy eléggé besokalltam, ez igy nem mehet tovább, ő pedig döbbenten nézett majd mondta, hogy bizony nem ismer rám, mert ez nem az a Judit akit ő ismer. Igy történt az, hogy pár nappal ezelőtt fogtam magam, bevágódtam a kocsiba és mindent itt hagyva 2 napra felmentem a közeli hegyekbe. 

Hihetetlenül csodálatos érzés volt újra kimozdulni és csak menni, minden problémát magam mögött hagyni. Két nap sajnos nem elég arra, hogy teljesen kiszellőztessük a fejünket a fantasztikus környezet és látvány ellenére sem. A gondolatok mindvégig velem maradtak, és a fogaskerék kattogott rendesen.

Néhány hete újra, és újra előjönnek az emlékek arról, amikor fél évvel ezelőtt átvezettem ide. Az, hogy 5 és fél napot magammal töltöttem, feltöltöttem az energiatartalékaimat, és rendet raktam a fejemben. Most úgy érzem, hogy újra elérkezett az ideje egy nagytakaritásnak, és nagyon közel áll egy minimum 1 hetes road trip kezdete. Az útvonal Seattle, érintve San Franciscot és a Yosemite Nemzeti Parkot. 

A barátnőm szavai valamint ez a két napos kis kiruccanás tudatositotta bennem, hogy annyira gyorsan elszállt az elmúlt 10 év, és hagytam magamat sokszor befolyásolni, érzelmileg manipulálni, közel kerülni lelkileg olyan személyekhez akik egyáltalán nem segitenek semmiben előre hanem csak hátráltatnak. Eldöntöttem, hogy ennek vége. Az elmúlt 6 hónap nagyon jó tanuló lecke volt a számomra. Senki és semmi nem ér annyit, hogy az álmainkat feladjuk, és mindig csakis saját magunkat helyezzük az első helyre mindenek előtt, bárki bárhogyan is próbáljon meg hatni ránk. Szóval Seattle, hamarosan találkozunk!

Mindent a maga idejében

A napokban a Facebook emlékeztett rá, hogy most volt egy éve, hogy elköltöztem New Yorkból 21 hónap után. Hihetetlen, hogy máris eltelt egy év. Mielőtt eldöntöttem, hogy költözöm hetekig hezitáltam, hogy Florida vagy California legyen az úticélom. Végül mind kettő lett.

Mint kiderült Florida ismét rossz döntés volt. Másodszor kezdtem új életet a napsütötte trópusi Államban. Nem vagyunk egyformák, van akinek bejön, van akinek nem. Én az utóbbiak közé tartozom, mint ahogyan azt a példa is mutatja. Nem szeretem azt a nagyon lassú életmódot ami ott van, de mára megértettem, hogy az Élet miért sodort le oda ismét. Akik közelebbről ismernek engem tudják, hogy eléggé spirituális személyiség vagyok, sok dologban hiszek amelyeken mások csak legyintve röhögnek egy jót. Mostanra már tudom, hogy azért kellett Floridába mennem, hogy 3 pipa is felkerüljön a Bakancslistámra. Az egyik az volt, hogy végre elkezdjek rendesen vezetni egy saját autóval, eljussak Key Westre (ahová egyébként 2 hónap alatt 3 alkalommal is eljutottam) valamint, hogy életem egyik nagy álma valóra válhasson, hogy Miamiból Los Angelesbe egy Road Trip keretében eljussak egyedül a Route 66 érintésével.

Fura egy dolog ez a "sors", mert bár az életünket mi irányitjuk, de mégis van abban valami, hogy mindig minden akkor történik amikor eljön az ideje. Például én tavaly Január óta tudtam, hogy itt akarok élni ahol most vagyok. De ha akkor meglépem a döntést a költözésben, akkor minden teljesen máshogy alakul és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy lelkileg nyugodt és megbékélt lennék önmagammal mert tudnám, hogy valami hiányzik. 

Californiában az életem az elmúlt 5 hónap alatt teljes mértékben úgy alakult, ahogyan azt szerettem volna. 4 év után végre megszereztem az amerikai vezetői engedélyt és végre itt rájöttem, hogy mi is az a dolog amelyre a jövőben még jobban fókuszálni szeretnék. Korábban mindig lealacsonyitottam önmagamat, mindig azt hittem, hogy én mindenben béna vagyok. Nem tudok festeni, bamba vagyok a sportokban, semmi énekhangom nincs stb. De aztán Key Westen megismerkedtem valakivel akivel azóta is nagyon jó baráti kapcsolatot ápolunk. Ő akkor mondta nekem "Judit valamiben mindenki jó, csak meg kell találnod azt a valamit". Nos, egyáltalán nem egyszerű megtalálni azt a valamit még akkor sem, ha éppen majd kiböki az orrunkat, de itt az elmúlt hónapok alatt rátaláltam.

Hosszú évekkel ezelőtt még a Balatonon nyaraltam a szüleimmel. Akkoriban jöttek be a digitális fényképezőgépek, és persze nekem is volt egy. Csak úgy a vakvilágba csináltam a fényképeket majd később mikor otthon voltam feltöltöttem őket a laptopomra. Az akkori párom mindig mondta, hogy van érzékem hozzá, hiszen teljesen másmilyen szemszögből készitem a képeket mint a legtöbben. Na de mit értettem én ezeket a szavakat 21 évesen. Ahogy teltek az évek és egyre több és több képet készitettem, nagyon sok pozitiv visszajelzést kaptam, majd kb. 2 hónappal ezelőtt egy másik blogger lány felvettem velem a kapcsolatot aki jelenleg Ázsiát járja, de néhány hónapon belül már itt lesz az Egyesült Államokban. Neki hihetetlenül megtetszettek a képeim és a javaslatára készitettem egy Instagram oldalt ahol bár még nincs több száz követőm, de nagyon sok pozitiv visszajelzést kapok. Én személy szerint elég kritikus vagyok saját magammal szemben, teljesen máshogyan nézem őket mint a többi ember. Viszont rádöbbentett arra, hogy valóban ez az amit szeretek csinálni és szeretnék komolyabban ráállni a dologra, mégha csak hobbi szinten is. Hiszen sosem tudhatjuk mit hoz a jövő.

A mai napig is azt vallom, hogy igenis merjünk nagyot álmodni, és ha az álmaink nem rémisztenek meg minket, akkor azok bizony nem elég nagyok.

Amibe nem halsz bele, az csak megerősit :)

Ez nem igazán egy olyan blog, ahol magánéleti dologról szoktam irni, de az elmúlt 3 hónap annyira zavarosan és gyorsan telt az életemben, hogy egyszerűen teljesen nem érdekelt semmi.

Először is megérkeztem oda, ahol mindig is szerettem volna lenni és boldog voltam. Egy kicsit túlságosan is boldog, ha lehet igy fogalmazni. Kivirágoztam, sugároztam, minden tökéletesen alakult az életemben. Már gyanúsan tökéletesen. Ugyanis teljesen váratlanul beköszöntött Április végén az életembe a szerelem. Ez annyira meglepett engem is, hogy szó szerint elvesztettem a fejemet, két lábbal 10 méter magasan lebegtem, végre boldog voltam hiszen minden úgy alakult ahogyan az a nagy könyvben megvan irva. Lett jól kereső munkám, lett hol laknom, készen álltam a kaliforniai jogositványra (már az időpont is megvolt), valamint "Ő" is megjelent.

Majd szépen lassan elkezdtek furcsa dolgok történni. Először is Május közepén egyik pillanatról a másikra az autópálya kellős közepén tönkrement az autóm. Fogta magát és leállt annak ellenére, hogy előtte másfél héttel volt olajcserén és egy szervizen. Teljesen kétségbe estem, nem tudtam mitévő legyek, kit hivjak hirtelen hiszen én az olajszint és a hűtőfolyadék ellenőrzésén kivül kb. annyit értek az autókhoz, mint elvezetni egy űrhajót. Szerencsémre van egy autószerelő ismerősöm aki kisegitett és elvontatta a kocsit a műhelyébe. Mint az utólag kiderült, ez volt egy óriási hiba amit elkövettem... Az autóm 2,5 hónapig volt nála, ez idő alatt rá sem nézett. Jó tudom, én is okos vagyok hiszen elhozathattam volna tőle de mivel ő ide adta nekem az egyik kocsiját valamint lelki rottyon is voltam, igy annyira nem is érdekelt a dolog, mig nem múlt hét pénteken besokalltam és elhoztam tőle az autómat.

Tudom furán hangzik, de a másik érdekes dolog az autóm elromlását követő egy hétben az volt, hogy az épület ahol lakom, elromlott a lift. Ez igazából azért volt érdekes, mert 3 hétig (!!) nem csinálták meg. Június második hetétől kezdett működni, de ekkor már kezdtem elgondolkodni, ugyanis volt még 1-2 apróbb dolog ami már-már gyanús volt és nekem kezdett "karma" szerű lenni ez az egész ami körülöttem történik. Ugye mint tudjuk, a szerelem öl, butit és nyomorba dönt. Amikor a rózsaszin szemüveg fent van, hajlamosak vagyunk szándékosan nem észrevenni vagy éppen figyelmen kivül hagyni dolgokat. Igy volt ez velem is, de úgy látszik minél öregebb vagyok, annál könnyebben veszem az akadályokat. Nem nagyon szeretném részletezni, hogy mi is történt valójában, de szerencsére sikerült meghoznom a döntést és lezárnom a dolgot. Az ő részéről egy kicsit nehezebben ment irányomba, hiszen utána még hetekig keresett, próbálta minden féle módját megtalálni arra, hogy fel tudja velem venni a kapcsolatot. Szerencsére ennek már közel 4 hete vége, kisétáltunk egymás életéből. 

Lelkileg nagyon megzuhantam, hiszen nem sűrűn fordul elő az ember életében a "nagy bumm" érzés, amikor úgy arcon csap váratlanul, hogy maga sem akarja elhinni. De vannak dolgok, amelyekre azt kell mondani, hogy nem. Nehezen, de megtettem. Június elejétől teljesen összezuhantam, ki sem akartam kelni az ágyból miután minden kiderült, napokig csak sirtam, nem is aludtam, nagyon megviselt a dolog, de szerencsére amióta véglegesen kiléptünk egymás életéből, sikerült újra a régi Önmagam lenni és újra életvidám vagyok. A kocsim végre működik és úgy tűnik a rossz karma is eltűnt. Újra elővettem a bakancslistámat és elkezdtem újból élni. Mindenki követ el hibákat, senki sem tökéletes, de ezek a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Az élet megy tovább és amibe nem halunk bele, az csak megerősit.

4 év 2 percben

Hogy mi mindent lehet elérni 4 év alatt?! Sok mindent, és mégis semmit...

Ez a nap is elérkezett, ismét eltelt 1 év. Pontosan ma 4 évvel ezelőtt hagytam el Magyarországot. Az ember valójában csak akkor veszi észre, hogy mennyire gyorsan is repül az idő, amikor külföldön él. Legalábbis az ismerőseim akik külföldön élnek és én is ugyanezen a véleményen vagyunk. Hiszen ameddig otthon éltem/éltünk, minden annyira monoton, ritmusos, megszokott volt. Itt viszont annyira gyorsan szállnak a napok, hetek, hónapok, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

De térjünk most vissza egy kicsit 2012-be. Úgy jöttem ide, hogy nem tudtam meddig fogok maradni. Valójában semmit nem tudtam csak azt, hogy vannak helyek amiket szeretnék látni. Nagyon féltem az ismeretlentől, a bizonytalan jövőtől, hogy mi lesz velem ha egyedül maradok, valamint komoly nyelvi akadályokba is ütköztem annak ellenére, hogy egész jól beszéltem angolul. Beszéltem ez tény, viszont nem az amerikai angolt. Az első néhány hónap volt a legszörnyűbb, de mint ahogy azt a példa is mutatja, semmi sem lehetetlen, csak az aki tehetetlen.

Amikor általános iskolás voltam a tanáraim mindig azt mondták anyukámnak a szülői értekezleten, hogy én egy nagyon temperamentumos lány vagyok és ha kell, akkor a jég hátán is meg fogok élni. Akkoriban sosem értettem, hogy ezt mire mondják. Azóta az ÉLET bebizonyitotta, hogy valóban igazuk volt.

Az elmúlt 4 évben annyi mindent megéltem, annyi mindenen keresztül mentem. olyan sokszor költöztem, váltottam Államot (mindig egyedül), hogy a barátaim akik Magyarországon vannak már meg sem lepődnek amikor ismét útnak indulok. Valahányszor megyek valamerre ők mindig csak mosolyogva annyit mondanak "éljél". 

Nehéz szavakba önteni, hogy mi is zajlik az ember fejében ilyenkor. 26 éves voltam amikor eljöttem otthonról és most, hogy 2 hónap múlva betöltöm a 30-at, már teljesen máshogyan látom a dolgokat. Viszont ha visszamehetnék az időben, akkor semmit nem csinálnék másképpen. 

Szereztem nagyon sok új ismerőst különböző nemzetiségekből, de sokan el is váltunk egymás életből. Voltam szerelmes, de volt, hogy csak azt hittem az vagyok. Éltem luxus körülmények között, de laktam egy pincehelyiségben is hosszú hónapokon keresztül.

De leginkább amit az elmúlt 4 évnek a legjobban köszönhetek az az, hogy megismertem a saját határaimat, rájöttem, hogy bármire képesek vagyunk az életben amit őszintén és tiszta szivből akarunk és kitűzünk magunk elé.

Az, hogy ennek az utazásnak? kalandnak? mikor lesz vége, még nem tudom. Most egyenlőre úgy érzem, hogy megérkeztem. California az a hely, ahol "otthon" és kényelmesen érzem végre magamat a kisebb-nagyobb akadályok ellenére. Persze ez nem jelenti azt, hogy a kis "kiruccanásaim" véget érnek, inkább azt mondanám, hogy egyenlőre szünetelnek és próbálok 100%-ban a jövőre nézve kitűzött célomra fókuszálni. De persze nálam sose lehet tudni, hogy éppen mikor gondolok egyet és eredek útnak ismételten. Viszont ezek az utak most csak kisebb kirándulások lesznek majd a jövőt illetően. A bakancslistámon még nagyon sok bejegyzés van, ami bizony várja azokat a bizonyos pipákat, melyekre remélhetőleg ha egy év múlva ilyenkor gondolni fogok, akkor újra büszkeséggel fognak eltölteni.

Álmok útján

Ugye irtam róla, hogy kb. 3 héttel ezelőtt bejelentettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és szerettem volna New Yorkba visszamenni a barátnőmhöz és a fiához. Közben pedig jelentkezett egy volt kolléganőm még Ferihegyről, igy mivel hasonló tervei voltak mint nekem, úgy döntöttem még maradok Miamiban. Viszont amikor a múlt héten elmentünk Naplesbe, visszafelé bennem már egy annyira kényszerből való visszatérés érzése volt Miamiba, hogy szó szerint már csak savanyú pofát tudtam vágni mindenhez. Ezen kivül mióta bejeletettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és keressenek mást helyettem, rettenesen negativ irányba változtak meg a dolgok. Folyamatos kiabálás volt (eleinte csak egymás között orditoztak, majd egy idő után már velem is). Igy múlt héten Hétfőn reggel úgy ébredtem, hogy az első gondolatom amikor kinyilt a szemem, hogy mennyire nem akarok én már itt lenni. Ezt követően a reggel a szokások mindenbe való belekötéssel kezdődött, az ég világon semmi nem tetszett nekik, sőt azt is nehezményezték, hogy szabadnapomon és lebarnultam. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy én már nem akarok itt lenni. Egyszer csak felálltam a konyhaasztaltól, besétáltam a szobámba, összepakoltam, kivittem mindent a kocsimba és közöltem, hogy én most bizony elmegyek. Mivel tudtam, hogy van egy takaritónő aki jár minden másnap és van 4 felnőtt 2 gyerekre, igy teljesen nyugodt szivvel hagytam ott őket.

Ezt követően felhivtam a volt kolléganőmet és közöltem vele, hogy mi történt és én bizony elmegyek Los Angelesbe, mivel már hónapok óta ezt tervezem és úgy érzem megérett rá az idő. Ő mondta nekem, hogy ő még maradni akar 2-3 hónapot Miamiban, maradjak ott vele. Én viszont olyan ember vagyok, aki csak azért, hogy másnak jó legyen, nem maradok egy olyan helyen ahol nem szeretek lenni. Elmentem a Walmartba, bevásároltam és elindultam. Éjfél körül értem Tallahassee-be, ahol egy kamion parkolóban aludtam 3 órát a kocsiban, majd tovább indultam. Ahogy elhagytam Floridát, elkezdődött a csoda. Alabama, Mississippi, Luisiana Államok valami csodálatosak voltak ahogy áthaladtam rajtuk. Gyönyörűen zöldellett minden. látható volt, hogy itt a tavasz. Estére értem Texasba. Nem szerettem volna csak Dallas után megállni, de iszonyatosan elfáradtam annak ellenére, hogy a Cruise (magyarul tempomatnak szokták emlegetni) be volt végig kapcsolva. Este 6 körül már éreztem, hogy nem birok tovább menni, és most rendesen kell aludnom mert nagyon fájt a derekam és a lábam igy egy autópálya melletti motelben kivettem egy szobát és mint akit fejbevertek azonnal el is aludtam. Olyan hajnali 2 lehetett amikor felébredtem és úgy döntöttem tovább indulok. És milyen jól tettem! Dallasban az autópályán hidépités volt és persze a GPS ezt nem jelezte. Össze vissza voltak a terelések, igy közel 2 órát elvesztegettem ott. Texasból olyan dél körül értem át Új Mexikóba.

Amint átléptem a határt rá 5 percre minden megszakadt. Se telefon, se térerő, se rádió a kocsiban. Ez tartott közel 6 órán át amig Albuquerque-ig értem. 6 órán keresztül a sivatagon keresztül vezettem. Az úton nem sok autó volt, inkább kamionok mentek. Többször láttam kiirva, hogy hol lehet lekanyardoni a Historic Route 66-re, igy mikor már a benzinmutatóm kb. negyednél tartott lementem a pályáról egy kisvárosba, ahol bent a városban ment a jó öreg 66-os út. A benzinkúton egy öreg néni és a sheriff voltak. Kérdeztem a nénit, hogy a 66-os úton végig tudok-e menni Albuquerque-ig. Mondta, hogy a 66-os valójában csak kisebb szakaszokból áll, amely kis városokba megy be, az útvonala viszont az I-40 autópálya, amelyen én is haladtam. Közben a sheriff elkezdte nézegetni a rendszámomat. Megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam neki, hogy Miamiból. Kérdezte, hogy hová megyek. Mondtam, hogy Los Angelesbe. Kérdezte, hogy honnan származom. Mondtam, hogy magyar vagyok. Kérdezte, hogy hogyan mertem ezt az utat egyedül bevállalni? Mondtam neki, hogy ez egy olyan út ami egy nagyon régi álmom volt és most lehetőséget kaptam rá az élettől. Mondta nekem, hogy hallgassak rá és senkinek ne álljak meg, legyen nálam nagyon sok viz és ne hagyjam, hogy a tankom fél alá menjen. Végig nagyon rendes volt velem, a kérdéseit is nagyon kedvesen tette fel és inkább aggódóan és jó tanácsként próbált nekem segiteni.

Albuquerque után visszatértem a civilizációba. Rengeteg aggódó sms fogadott az ismerősöktől. A GPS szerint már csak 4 órányi vezetésre voltam Las Vegastól, de úgy döntöttem, hogy megállok aludni, mert már szúrást és zsibbadást éreztem a lábamban. Amikor kiszálltam a kocsiból szó szerint elkezdtek remegni a lábaim, nehéz volt talpra állni. Ekkor már 15 órája vezettem. Hajnali 4-ig aludtam majd elindultam. Úgy döntöttem, hogy Vegas előtt elmegyek a Grand Canyonhoz, ha már itt vagyok. Eléggé lehűlt a levegő, -5 fok volt. Ez a floridai 30 fok után igencsak hidegnek számitott nekem. A Grand Canyonhoz 30 dollár belépőt kellett fizetni. Amikor elsétáltam szó szerint tátva maradt a szám. Ez egy igazi természeti csoda. Nem véletlenül tartozik a világ csodái közé. Közel 2 órán keresztül csak sétáltam, fényképeztem és néztem. Leirhatatlanul gyönyörű és nyugodt egy hely. Ezt követően elindultam Vegas felé, ahol már várt egy ott élő ismerősöm. A Vegas felé vezető út szintén sivatag, de már teljesen más mint ami Új Mexikóban volt. Az Arizonát és Nevadát átszelő sivatagban már csak itt-ott bokrok és rengeteg kaktusz található. A kaktuszok leginkább fára hasonlitanak. Ameddig a szem ellát csak kaktuszokat lát az ember mindenhol.

Vegasban az ismerősömnek volt 2 db ingyen jegye a Jersey Boys nevű musical előadásra. Elfogadtam a meghivását, hiszen még sosem voltam ilyen előadáson pláne nem Vegasban. A 2 órás előadás nagyon szuper volt, a végén állva vastapssal köszönte meg a közönség. Maga Las Vegas egyébként nem lopta be magát a szivembe, engem leginkább a Times Square és Atlantic City keverékére emlékeztet a fényeivel és a milliónyi emberrel. 

Vegasban ismét kivettem egy szobát egy motelben, majd reggel elindultam California felé olyan reggel 6 óra körül. Reggel 8 körül léphettem át a California-Nevada határt, ahol volt egy kisebb ellenőrzés. Leginkább az autókat ellenőrzik ott azért, mert Arizonaban annyira olcsó a mangó (szinte mindenkinek magnó fája van), hogy sokan át szokták hozni más államokba és eladják őket, ami elvileg tilos. Az előttem és utánam lévő kocsikat elkezdték ellenőrizni, nekem a rendőr csak mosolyogva intett, hogy menjek tovább. Gondolom látta rajtam, hogy nem eszek mangót. Ezután elindultam a Big Bear nevű hegy felé, ahol már várt az ismerősöm. Az út a hegyre felfelé hihetetlen szerpentines volt. Korábban el nem tudtam volna képzelni magamról, hogy én valaha is egy ilyen havas-szerpentines úton fogok hegynek felfelé, majd lefelé vezetni. Délután 4 óra körül lehetett amikor megkérkeztem az ismerősömékhez. ahol egyenlőre lakom. Már túl vagyok 3 állásinterjún, ebből kettőnél a jövő héten kezdek is.

Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, hihetetlen büszke vagyok magamra, hogy 3200 mérföldet (közel 5200 km-t) egyedül levezettem baleset, defekt-kerékcsere nélkül. Gyönyörű tájakon mentem keresztül amit sajnos a fényképek nem adnak vissza. California egy csodálatos állam, szerintem ez a legeurópaibb államok egyike. Itt az ember 2-3 órát autózik és az óceán mellől máris a hegyekben van és tud sielni, vagy csak kirándulni. Florida egy iszonyatosan unalmas állam, ahol a napozáson kivül mást csinálni nem lehet. 9 órát utaztam mire átértem Floridából Alabamába. 9 órás vezetés egy olyan államban ahol nincs semmi. Nyaralni, 1-2 hetet eltölteni tökéletesen megfelel. De nekem mint borsodi, a Bükk lábától származó gyereknek ez nagyon unalmas. Most végre ott kezdek új életet, ahová már egy évvel ezelőtt át akartam költözni de az élet valamiért Floridába sodort le. De most már nem bánom. Itt vagyok, megtettem egyedül azt az utat amit mindig is akartam, kicsit valahol sajnálom, hogy már vége van, mert nagyon élveztem, de most egyenlőre elkezdtem az új életemet.