2015. október 31., szombat

Habla español?- avagy túlélni Amerikát 2.

Mint ahogy korábban már irtam, új munkám van. Bár elég hamar találtam munkát augusztusban, 2 hónap után úgy döntöttem, hogy váltok. Nem jó olyan helyen dolgozni, ahol már reggel úgy kel fel az ember fia/lánya, hogy egy kosárlabda van a gyomrában, mert annyira stresszeli a főnöke. Igy hát 2 héttel ezelőtt úgy döntöttem, hogy búcsút intek és stilusosan tovább állok. Az élet furcsa fintora ként egy olyan helyre kerültem, ahol magyarul egyáltalán nem beszélek, ugyanis én ismerem egyedül ezt a nyelvet, viszont szintúgy én vagyok az egyedüli aki itt a spanyolt nem igazán alkalmazza. Ugyanis az új helyemen az apukát leszámitva mindenki latin amerikai. Mint ahogy azt már korábban itt irtam, az Egyesült Államokban hivatalos nyelvnek számit a spanyol.


A család ahol nanny ként dolgozom, igazi vegyesvágott, olyan mint a csalamádé, van benne minden. Az apuka francia (de természetesen beszéli a spanyolt és az angolt), az anyuka venezuelai, a szakács ecuadori, a babynurse colombiai, a takaritónő hondurasi és a mindenes férfi perui. A szakácsnőn, gyerekeken és a szülőkön kivül senki nem beszél angolul, egész nap szinte csak spanyolt hallgatok. Természetesen kommunikálnak velem angolul, de a nap 90%-ában a spanyol megy. Ennek valahol örülök is, meg nem is. Az első pár napban kicsit kényelmetlenül éreztem magamat, de most már megszoktam és azt veszem észre, hogy a közel 3 évvel ezelőtt rám ragadtak kezdenek végre visszajönni és én is egyre jobban értem és értetem meg magamat. Igazi ingyen spanyol gyorstalpaló.


A szakácsnő, Maria szinte csak latin amerikai ételeket készit, amelyek isteni finomak. A képen láthato Tacot leszámitva szinte csak csirkét eszünk töménytelen mennyiségű salátával. Mint Mariaról kiderült, nem csak szimpla szakács, igenis nagy múlttal rendelkezik. 3 évvel ezelőtt költöztött le Miamiba New York Cityből. Mint kiderült, 5 évvel ezelőtt 2 hétig nem másnak, mint Bon Jovinak volt a szakácsa, mert az ő szakácsnője szabadságon volt, aki egyben Maria egyik közeli barátnője. Hát nem hihetetlen, hogy azt az ételt eszem amit korábban Bon Jovi is evett?? Láttam közös képet kettőjükről, szóval nem csak mellé beszélt! :)


A legnehezebben Lupitával, a babynurse-el értetem meg magamat, mert ő sajnos egyáltalán nem beszél angolul. Sokat megért, de nem tud beszélni. Viszont ahogy az már korábban is kiderült, a kézzel-lábbal való mutogatás csodákra képes. 



A latin amerikaik hihetetlen vendégszeretőek, barátságosak és összetartóak. Minden tiszteletem az övéké és még mindig felnézek rájuk. Nagyon hálás vagyok ennek a családnak és személyzetnek, hogy ennyire elfogadóak és türelmesek velem, hiszen hatalmas nyelvi akadályokba ütközök nap, mint nap, viszont mindennek ellenére azt veszem észre, hogy egyre gyorsabban tanulom a nyelvet. Ha minden jól megy, akkor néhány hónapon belül egy újabb pipa felkerül a bakancslistámra, és végre folyékonyan fogok beszélni spanyolul is.



2015. október 27., kedd

Trópusi álom

Augusztus közepe óta élek ismét Floridában. 2012-ben már éltem 11 hónapot, de akkor fent voltam Daytona Beachen. Ott is meleg volt, karácsonykor és új évkor rövidnadrágban sétáltam az óceánparton. Viszont azt nem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire délen fogok egyszer élni. North Miami Lake Worthtől 45 mérföldre, vagyis közel 90 km-re fekszik dél felé. Lake Worth azért fontos, mert elméletileg onnantól lefelé már a trópusok vannak.


Meg kell erősitenem, valóban elég trópusi az időjárás erre felé. Elég gyakran esik még mindig, bár már nem annyira sűrűn mint a nyári hónapokban. Az eső egyáltalán nem frissiti fel a levegőt, inkább fullasztó lesz utána. Ettől függetlenül nagyon szeretek itt lenni és nem birok betelni a környezettel. Hihetetlenül elképesztő növényzettel lehet itt találkozni, folyamatosan újabb és újabb csodákat fedezek fel. Szinte állandóan felhős az ég, és mindig láthatunk valamerre villámokat. A vihar amilyen hirtelen jön, olyan gyorsan el is megy. Mintha csak egy csettintésre lett volna vége mindennek.


Dél Floridában az a jó, hogy szinte az egész vidék egy hatalmas Nemzeti Park, valódi trópusi nővényekkel és állatokkal. Sajnos az állatokat nem olyan egyszerű lefényképezni, remélem egyszer majd sikerrel járok. Nem ritka, hogy amikor egy parkolóban megállunk, egy, két vagy akár egy egész mosómedve család is meglep bennünket, és elkezdenek kipakolni a kukából, keresnek mindent ami még ehető. Az iguánák, gekkók és a mókusok is szeretnek igencsak közel merészkedni az emberekhez.



Bár mostanra már elég szelesre fordult az időjárás, még mindig hihetetlenül meleg van. Télen sem fog 20 fok alá menni a hőmérséklet. Az óceánban még mindig lehet fürdeni, egészen kellemes a viz. Bár tavasszal nem azt mondják bátraké a szerencse, mert olyankor van a medúzák rajzása, és hát nem igazán ajánlatos a vizbe menni. Igaz nem életveszélyes a csipésük, mégiscsak kellemetlen.



Egyenlőre imádok itt lenni. Imádom az óceán közelségét, a szabadság érzését, azt, hogy nem kell a minuszokban fagyoskodnom, nem kell sietnem sehova és nem fulladok meg a tömegtől sem. Ráadásul az új munkahelyemnek köszönhetően ismét előszedhetem a spanyol tudásomat, és végre egy kicsit jobban is meg tudok tanulni annál, mint amit eddig tudok. Tehát ha azt vesszük, akkor egy újabb pipa fog felkerülni a Bakancslistámra!




2015. október 24., szombat

Egy napló titkai

Rólam tudni kell, hogy az a fajta ember vagyok, aki képes napokig és hetekig is kattogni ugyanazon a dolgon. Agyalok, a legtöbb esetben túlagyalok dolgokat. Mivel nem akarom folyamatosan a barátaimat terhelni a folyamatos agyalásaimmal, 2012-ben az egyik nagyon közeli barátnőm tanácsára vettem egy naplót magamnak. Bár irtam már korábban is naplót, de az amolyan kamaszkori naplónak felelt meg. Ez most egészen más volt. Ezt már itt kint, az Egyesült Államokban szereztem be.


Mindezidáig összesen két barátnőm tudott a napló létezéséről. Az egyik aki javasolta, a másik pedig az akkori lakótársam, aki bár már Magyarországon él újra, de a mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolunk egymással. Mostanában már egyre ritkábban irok bele, legutolsó bejegyzésem 2014. December 31-én készült. Amikor 2 hónappal ezelőtt leköltöztem ide Floridába, a pakolás során a kezembe akadt, és elkezdtem visszaolvasni az elmúlt 3 évet. Egyszerre sirtam és nevettem a saját bejegyzéseimen. A sztorikon, amik most már átváltottak vicces történetekbe, hiszen az idő megszépitette őket, de közben emlékeztem azokra a nehéz pillanatokra is, miközben krokodik könnyekket potyogtatva irtam őket.


Teljesen mindegy, hogy  hol él az ember, a fent-lent időszak az élet körforgása. Ahogy a bejegyzéseimet olvasgattam rájöttem, hogy akkora pitiáner dolgok miatt pörögettem túl a saját agyamat (vagyis most már pitiáner dolognak tűnik, de akkor, abban a pillanatban ugye nem volt az), hogy saját magam is elcsodálkozom. Jó dolog egyébként ez a napló irás. Nagyon sokszor görbetükröt tud mutatni az embernek.


Viszont elképedve tapasztaltam azt is, hogy nem csak a picsogást irtam le, hanem bizony folyamatosan feljegyeztem a dolgokat, helyeket amelyeket szeretnék elérni, megkapni, eljutni oda. 2014 Szilveszterén leirtam, hogy hogyan is fog zajlani a 2015-ös évem. Felállitottam magamnak egy mércét, hogy pontosan mi is az amit én ebben az évben meg fogok tenni. Nem, igy van nem meg akarok, hanem meg fogok. Ugyanis a kettő között óriási különbség van. És láss csodát, aki követi a blogomat az láthatja, hogy minden pipa felkerült a listámra. Amit meg akarunk tenni, azt véghez is fogjuk vinni. Minden más csak egy üres kifogás, és ezt a kifogást próbáljuk meg elhitetni saját magunkkal.

Senki nem fogja a kezünket fogni ha arról van szó, senki nem fog minket folyamatosan seggbe rúgni, hogy igenis, márpedig "csak végig a sárga köves úton". Ezt mind nekünk a saját fejünkben kell folyamatosan hangoztatni, vagy pedig a naplónkban feljegyezni és ha kell, visszaolvasni. Bármire képesek vagyunk, létre tudjuk hozni, meg tudjuk valósitani, ha nagyon akarjuk. Minden más csak a félelem, ami a kis fejünkben van.


2015. október 20., kedd

Küzdj az álmodért!

Aki ismer az tudja, hogy én egy olyan személyiség vagyok, hogy gondolok egyet és megyek. Legyen szó egy hirtelen kirándulásról, vagy akár költözésről. Én olyan vagyok mint a perpetuum mobile, hogy soha nem állok meg, mindig benne van a bugi a lábamban. Csak tegnap lettem figyelmes egy nagyon fontos dologra. Alig 10 hónap alatt két óriási pipa került fel a Bakancslistámra. 10 hónapon belül eljutottam két olyan helyre, ahová más csak álmodozik. Mégpedig a 66-os út és az 1-es út végére az Egyesült Államokban.


Elmondhatatlanul büszke vagyok magamra, hogy ilyen rövid időn belül, ennyire szűk költségvetéssel sikerült mind a két célt megvalósitanom. Bár az elmúlt hónapokban megjártam Bostont, Washingtont és Philadelphiat is, de ez a két hely volt az egyik legfontosabb állomás az életemben.




Több korábbi bejegyzésemben is irtam már arról, hogy az utazáshoz nem kell sok pénz. Arról nem is beszélve, hogy semmit nem szabad erőltetni, mert minden megy magától, csak észre kell venni a jeleket. Key Westre az elmúlt 2 hónap alatt mióta Floridában vagyok görcsösen akartam elmenni, de valahogy sehogy nem jött össze, valami mindig közbejött. Múlt hét vasárnap pedig úgy keltem fel, hogy én most akkor lemegyek. Nem érdekelt, hogy egyedül kell végig vezetnem a 4 órát oda, majd 4 órát vissza. Feltekertem a hangerőt a kocsiban és a rádióval együtt énekeltem végig és csak mentem. Hagyni kell, hogy az élet a kezünkbe adja az időt és a lehetőséget.


Ausztrália egészen kicsi korom óta a legnagyobb álmom és tudom, hogy oda egyszer el fogok jutni. Tudom, hogy bele fog még telni egy kis időbe, mert anyagilag igen nagy összegről beszélünk ahhoz, hogy hosszabb ideig ott tudjak lenni és érvényesülni. Ehhez pedig nekem most itt kell lennem. Itt Floridában adatott meg számomra az a lehetőség, hogy viszonylag egy év alatt össze tudjak szedni annyi pénzt, amennyivel remélhetőleg egy-két éven belül már Ausztráliából fogom irni a bejegyzéseimet.

Az álmainkat sosem szabad feladni, nem szabad lemondani róluk. Nem számit, hogy ki hányszor fog miatta minket hülyének nézni vagy kinevetni. Aki ezt teszi, az csak irigy ránk, mert mi meg merjük tenni a lépést. Még ha csak lassan, apránként is kezdjük, de a végén elérjük a célunkat.



2015. október 17., szombat

Az én házam a Te házad!


Bárhol is éljünk a világban, a költözés mindig fejfájással jár, mert ugye nem csak be kell pakolnunk mindent, de majd kell egy hely is ahol aztán ki kell majd pakolni. Én az elmúlt 10 év során már megszámlálhatatlanul sokszor költöztem, most már lecsökkent mindenem összesen 2 db hátizsákra, mert tudom, hogy innen is fogok költözni, és minden tárgy pótolható.


Egy megfelelő helyet találni ahol majd huzamosabb ideig élünk, a legnehezebb. Én legtöbbször csak hagyom, hogy sodorjon magával az élet, akár egy felfújható matracon is elalszom egy sarokban több hónapon keresztül mivel tudom, hogy amikor úgy tartja kedvem akkor fogom a két hátizsákomat, és tovább állok. Viszont sokan nem úgy gondolkodnak mint én, hanem szeretnének szobát, apartmant, esetleg házat bérelni (vagy venni). 


A legtöbben ugye már akkor próbálnak lakást keresni, amikor még nem is laknak az adott helyen. Próbálnak mindenféle websiteokon keresgélni, de nem igazán értik, hogy mi mire is van, mi mit is jelent. Nagyon sok féle apartmant lehet kivenni. Van a studió (ahol a konyha, a szoba és a nappali is egy és ugyanaz a helyiség), van az 1, majd a 2 vagy a 3 szobás apartman, valamint van a családi ház. Bármit ki lehet venni, amit csak akarunk. A legtöbbször, ha lakóparkban nézünk kiadó apartmant, el szoktak kérni 1 vagy 2 havi lakbért kaukciónak, ami azt jelenti, hogy 1 évig a lakásban lakunk. Ha az 1 év letelte előtt kiköltözünk, akkor a kaukció nem jár vissza. Kaukciót egyébként mindenhol le kell tenni, a kábel tv-nél, az internetnél, viz-villanynál. Vannak olyan apartmanok, ahol vagy a viz vagy pedig a villany benne van a lakbérben, igy azt nem kell külön beköttetni.

Ha valaki nem ismerősökkel vagy egymaga vesz ki egy nagyobb apartmant vagy házat, akkor lehet csak szobát bérelni. Ilyenkor az ember vadidegen emberekkel költözik össze, egy már általában bebútorozott szobába. Ilyen esetekben is szoktak kaukciót elkérni, általában 1-2 havi lakbért. New York Cityben nagy divat, hogy csak ágyat is lehet bérelni, és a bérleti dijat hetente kell fizetni. Ennek a velejárója az, hogy akár hárman vagy négyen is vannak egy szobában, és ki tudja hányan egy fürdőszobára. Ideig-óráig elvan az ember, de hosszú távon elég nehéz elviselni. 

Vannak olyan realestate (ingatlan) ügynökök, akik nem kérnek pénzt azért, hogy keressenek az embernek kiadó apartmant. Valójában nem tudom, hogy ilyenkor ki fizet nekik, de az egyik közeli ismerősöm ilyen ingatlanügynök által talált magának Floridában lakást. A craiglist.com oldalon lehet találni ilyen igatlanügynököket, valamint ezen a weboldalon van nagyon sok kiadó szoba és apartman is.

Szerintem ameddig az ember nincs az adott városban ahol szeretne a későbbiek folyamán élni, ne kezdjen el keresgélni kiadó szobát vagy apartmant. Annak utána lehet járni a neten, hogy melyik az a környék amelyik aránylag olcsó, és még a munkahelytől sincs annyira nagyon messze, de magát a lakást-szobát személyesen kell látni. Előre utalni pénzt senkinek nem szabad! Senki nem fogja a szobát/lakást fenttartani addig ameddig odaér az, aki ki szeretné venni. Először próbáljunk meg ismerőst keriteni az adott városban ahová költözni akarunk, és egyezünk meg vele, hogy max. 2-3 hétig elaludnánk a nappalijában és ez idő alatt találunk magunknak lakást. Mert igenis nézzük meg, hogy hová megyünk lakni, ugyanis nagyon sokszor a neten nem az a kép szerepel, ami a valóságban van. 

Ahhoz, hogy egy apartmant kivegyünk, az esetek többségében elég egy érvényes útlevél, és egy amerikai adószám. Adószámot bárki kiválthat magának az IRS irodában, csak be kell sétálni és közölni kell, hogy adózni szeretnénk és ehhez nekünk szükségünk van egy adószámra. Érvényes útlevél ellenében megkapjuk. Ezen felül szükség van még legalább 1 referenciára, ahol előzőleg laktunk. Ilyenkor sokszor jól jön egy ismerős (pl. akinél az első 2-3 hétben laktunk) aki elmondja, hogy mi mennyire jó albérlők vagyunk, és mindig mindent pontosan fizetünk. Fontos még tudni, ha az adott ingatlanban bármi tönkremegy (sütő, hűtő, klima) vagy esetleg beázik a tető, azonnal szólni kell a tulajdonosnak, vagy az épület menedzserének, mert ingyen és bérmentve mindent kicserélnek és megjavitanak, nem kerül levonásra a kaukcióból. A másik nagyon fontos dolog az az, hogy az apartmanokat szinte mindig teljesen bútorzattlanul szokták kiadni. Ami fixen mindig benne van az a hűtő és a sütő, van ahol találunk mikrót is. Ha lakóparkban lakunk, akkor a tömbnek van saját mosodája általában 2-3 mosógéppel és száritóval ellátva.

Nyilván persze ezzel nem általánositottam minden államra, de azokban az államokban ahol jártam és éltem, minden ugyanezen az elven működött. Ezután már pedig csak a jövő kérdése, hogy én fogok-e majd egyszer apartmant, esetleg házat bérelni.