2016. december 25., vasárnap

New York, New York...

16 hónap telt el azóta, hogy elköltöztem New York City-ből. Egyszerre örültem és voltam szomorú, hiszen egy olyan várost hagytam a hátam mögött, amelynek az ott eltöltött 2 és fél év alatt rengeteget köszönhettem annak ellenére, hogy sokszor gyűlöltem ott lenni. Utáltam a helyet ahol laktam, mert pici és zsúfolt volt, utáltam órákig metrózni, utáltam a tömeget, a koszt és a bűzt, a csontig hatoló hideg teleket. Amikor 2015 Augusztusában felszálltam a Miamiba tartó repülőgépre, egy hatalmas megkönnyebbülést éreztem, úgy éreztem szabad vagyok és egy hatalmas mázsás súly esett le a mellkasomról. Örültem, de valahol ott mélyen legbelül mégis egy kicsit bánkódtam.

Mint utólag kiderült, a Miamiban eltöltött 8 hónapos kitérőm ha másra nem is de arra jó volt, hogy felkerüljön egy újabb pipa a Bakancslistámra vagyis, hogy keresztül vezessem az Egyesült Államokat.


Azt hiszem a itt eltöltött 4 és fél évem alatt a tavalyi Karácsonyom és Szilveszterem sikerült eddig a legjobban, hiszen a barátnőm és a fia eljöttek hozzám Miamiba New Yorkból és egy tökéletes hetet töltöttünk együtt. Az idei karácsony viszont más. Idén én voltam az, aki meglepte őket. Nem mással mint, hogy átrepültem hozzájuk az ünnepekre New Yorkba. A városba, ahonnan úgy távoztam 16 hónappal ezelőtt, hogy tudtam egyszer még vissza fogok térni de azt nem, hogy mikor.


Most itt ülök náluk a nappaliban a kanapén és hallgatom New York zaját. Igen, mert ilyen is van ennek a városnak. Aki járt már itt legalább egyszer, az tudja, hogy miről beszélek, aki nem annak viszont megpróbálom elmagyarázni. A városról tudni kell, hogy tényleg SOHA nem alszik. A nap 24 órájában lehet hallani egy folyamatosan morgó zajt, amelyet az közútiforgalom-metró-emberek együttese tesz ki. Ebben a városban nem ismerni azt a szót, hogy csend. Lehet hallani ugyanúgy délután 2-kor valamint hajnali 3-kor. Utáltam, sosem tudtam miatta aludni, most viszont valahogy mégis élvezem, másképpen hallom, mint másfél évvel ezelőtt.

A repülőtérről ide felé a metró utat is teljesen másképpen éltem meg, mint mikor itt éltem. Mosolyogva néztem a tömeget, azt, hogy egymás hegyén-hátán állunk a metrókocsiban. Most egyáltalán nem zavart az, hogy mindkét irányból két különböző ember lihegett bele a nyakamba viszont ezzel egy időben a fejemben megállás nélkül az zakatolt, hogy én már nem tudnék újra itt élni és nap, mint nap ugyanezt végig csinálni.


Hiányzott ez a város és most jó újra itt lenni. Igaz a mondás, hogy az idő minden emléket megszépit. John Steinbeck mondta egyszer, hogy "ha egyszer New Yorkban éltél és az otthonod volt, soha másik hely nem lesz elég jó". Én erre azt mondom, hogy kinek a pap, kinek a papné, hiszen nagyon szeretem Californiát és Los Angelest, ahol végre otthon érzem magamat. Tény, hogy vannak dolgok (pl. az egyszerű közlekedés) amelyek sokszor hiányoznak, viszont nem tudnék újra ebben a rohanó és zsúfolt városban élni és örülök, hogy csak egy hetet töltök el itt és megyek vissza a picivel nyugodtabb nyugati partra.

2016. november 27., vasárnap

Nem félek!

Beköszöntött a tél Dél-Kaliforniában is ami azt jelenti, hogy a hőmérséklet éjjelre 10 fok alá csökken, nap közben pedig 20 fok körül ingázik. Mivel még mindig autó hiánnyal küszködök és nem akarok bérlésre költeni, igy most egy ideje nem nagyon tudok kimozdulni, ami nekem eléggé pocsékul esik, mert alapjáraton egy olyan ember vagyok, aki legszivesebben megállás nélkül csak menne. A nagy autókeresgélés közben észre sem vettem, hogy mennyire elszálltak a hetek és már ünnepi szezon van, igy erre az évre a Seattle utam is ki van lőve, ott folyamatosan esik az eső és hűvös van ebben az időszakban, igy sajnos várnom kell vele Februárig. 

A minap az otthoni barátnőmmel pont erről beszélgettem Skypeon és kérdezte tőlem, hogy "Judit te nem félsz igy egyedül?". A válaszom habozás nélkül azonnal egy határozott NEM volt. Ezek után megállás nélkül azon kezdett el zakatolni az agyam, hogy mi is volt az a dolog az elmúlt 4 és fél évben, ami a legmeggondolatlanabb de egyben a legjobb dolog is volt az életemben?! Nos, kettő ilyet is tudok mondani.

2013 Szeptember elején elveszitettem a munkámat Texasban, de a költözéssel egészen November elejéig vártam. Utólag visszagondolva hülyeség volt, de hát ez van. Ha azt mondom, hogy 400 dollár megtakaritott pénz volt a számlámon azt hiszem még sokat is mondok, hiszen hiába kerestem ott helyben munkát, nem találtam sehol és ugye élni pedig kellett valamiből. Végül egyik napról a másikra döntöttem, hogy elmegyek New York Citybe szerencsét próbálni (mellesleg már elegem is volt Texasból, ha lett volna munkám sem hiszem, hogy túl sokáig maradok ott, egy iszonyatosan unalmas hely, ahol az embernek még a tej is megalszik a szájában). New Yorkba közel 3 nap alatt értem fel Texasból, mert én okos busszal mentem repülő helyett. A buszjegy ára nagyjából ugyanannyi volt mint egy repjegyé, de én szerettem volna végre utazni egy kicsit. Igen ám de azt nem tudtam előre, hogy én leszek az egyedüli fehér ember a buszon. Ha ezt előre tudom gyanitom, hogy nem szállok fel rá. Nem ugyanazzal a busszal mentünk végig, kb. 5-6 óránként buszcsere volt, de az utasok 80%-a végig ugyanazok voltak. Az első másfél napban meg sem szólaltam angolul egy szót sem, igy senki más sem szólt hozzám. Aztán az egyik buszállomáson ahol éppen buszt cseréltünk, a büfében vettem meleg ételt és az egyik utas (aki egy fiatal fekete srác volt) meghallotta, hogy beszélek angolul. Azonnal oda is jött hozzám és csodálkozva mondta, hogy "Mindenki azt hiszi, hogy nem beszélsz angolul. Miért nem szólaltál meg eddig?" Én erre csak annyit feleltem, hogy "Ez igy van jól". A srác erre csak annyit felelt, hogy "Megértelek, de tőlünk nem kell félned". Innentől kezdve néha a buszon oda-oda szólt hozzám, kérdezgette, hogy minden rendben van-e, hogy tetszik a táj stb. Ezek után már elég sok emberrel szóba elegyedtem a buszon, végülis egy egész jó kis társaság volt. Mire New Yorkba értem összesen 150 dollár volt a számlámon, amely 1 heti ágybérletemre (igen, mert New Yorkban ágyat is lehet bérelni egy szobában, erről majd egyszer bővebben is irok) valamint a heti metró bérletre volt elég. Szerencsémre másnap már volt munkám, azt inkább hagyjuk, hogy milyen a lényeg, hogy volt bevételi forrásom a kezdeti nehézségek átvészelésére.


A másik hasonló meggondolatlanság idén Márciusban történt, amikor Miamiból elindultam Los Angelesbe. Hónapok óta érlelődött bennem a gondolat, ide-oda csapongtak a gondolataim, akartam indulni aztán mások visszatartottak, mig végül besokalltam a munkahelyemen ahonnan szó szerint megszöktem. A számlámon 800 dollár volt. Két lehetőségem volt, vagy visszamegyek New Yorkba a barátnőmhöz, vagy elindulok Los Angelesbe. New Yorkba egy nap alatt felértem volna, viszont mindig is nagy álmom volt keresztül vezetni Amerikát. A Walmart parkolójából kétségbe esetten hivtam a barátnőmet New Yorkban, hogy mondja meg mit tegyek, mert döntésképtelen vagyok. Nem tudom ennyi pénz elég lesz-e egy Road Tripre, nem csinálok-e egy hatalmas őrültséget. A barátnőm azt mondta, hogy ő nagyon szeretné, hogy visszamenjek hozzájuk de tudja, hogy ez az álmom és igenis menjek, induljak el nyugatra. Orlandonál álltam meg először tankolni Miamiból jövet. A benzinkút parkolójában álltam legalább fél órát és kattogott az agyam, mert ott volt az utolsó választási lehetőség az autópályán, hogy New York vagy Los Angeles. Fél óra majdnem begolyózás után kijött egy "szarok bele, egyszer élünk" és elindultam Pensacola irányába, Los Angeles felé. Pensacolanál egy benzinkút parkolójában aludtam a kocsimban kamionok között. Na ez az a dolog amit még egyszer egyedül nem hiszem, hogy megteszek. Bár nem történt semmi, de volt egy csapat fiatal, totál betépett fekete banda a kúton, akik egész éjjel ott bandáztak. A tervem az volt, hogy hajnalban gyorsan lezuhanyzom és megyek tovább. Nos a zuhanyt inkább hanyagoltam mivel láttam, hogy figyelnek, és eljöttem. A következő estémet már Texasban, Dallas mellett egy motelben töltöttem. Amikor éppen Texasban vezettem a kocsiban kigyulladt az olajcsere lámpa. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér hiszen egy héttel korábban volt a kocsim olajcserén és tudtam, hogy annyit még nem mentem, hogy ez esedékes legyen. Az első autószerelőnél meg is álltam és mondtam, hogy mondják meg mi történt, mert képtelenség, hogy olajat keljen cserélni (valamint több, mint 100 dollár egy olajcsere az Audiban nekem pedig nem volt erre keret). Szerencsém volt, az előző olajcserekor elfelejtették a kocsiból kiütni a kódot, ezért villant fel a lámpa. Végülis Los Angelesbe kevesebb, mint 300 dollárral érkeztem meg, de egy percet nem bántam meg az egész útból.


Ezt a két történetet leszámitva van még elég sok dolog a hátam mögött, amit igy utólag visszagondolva nem biztos, hogy újra megcsinálnék, viszont egyet sem bántam meg. Amiket megtanultam ezekből az az, hogy nyilván jó ha van anyagi tartalék amihez szükség esetén hozzá lehet nyúlni, de nem szabad, hogy csak e miatt ne merjük megtenni azt amire valóban vágyunk. Sokkal kevesebb pénzből is meg tudjuk csinálni amit szeretnénk, mint ahogyan azt képzeljük. Nem szabad, hogy a negativ gondolatok és negativ emberek miatt ne merjük megtenni azt amit őszintén szeretnénk. Sokszor egyébként nekem is kell egy jó seggberúgás, hogy végre elinduljak, de mindig csak az első lépést megtenni a legnehezebb. Utána a többi már jön magától.

2016. november 24., csütörtök

Mikor is adjunk hálát?

Tegnap volt az Egyesült Államokban Thanksgiving, azaz a Hálaadás Ünnepe. Nem véletlenül vártam ezzel a bejegyzéssel egy napot. Az USA-ban ez egy hatalmas ünnepnek számit, sokkal nagyobbnak mint a Karácsony, és egyre több bevándorló is elkezdte átvenni a szokást. Nos, én kilógok a sorból. Bár az "ünnep" arról szól, hogy együtt van a család minden tagja és ajándékozás nélkül csak békében és szeretetben töltik együtt a napot/estét. Manapság sajnos már ez is a pénzköltésről és az ajándékozásról szól mindamellett, hogy együtt vannak. Tavaly még bentlakásos nevelő nőként egy dúsgazdag családnál töltöttem a Hálaadást, ahol már inkább szólt arról a dolog, hogy a gyerekek milyen sok ajándékot kapjanak. Sokkal többet, mint mondjuk egy születésnapkor. Ebben az évben nem csináltam semmit végre, otthon ültem és egész nap a Netflixet néztem, viszont minden ismerősömtől hallottam, hogy mennyi játékot vettek a gyerekeknek. 

A valódi okai egyébként annak, hogy én miért maradok ki ebből az ünnepből nem az, hogy nem vagyok hálás. Mert igenis hálás vagyok minden egyes nap minden egyes percében. Számomra ez a nap olyan, mint a Valentin nap, hogy miért csak az év egyetlen napján mutassam ki valakinek azt, hogy mennyire szeretem?! 


A másik oka pedig az, hogy (és ez az én véleményem) ez egy nagyon gusztustalan és undoritó ünnep amely a barbárságról szól. Nyilván persze a tankönyvekben az van, hogy az első kukorica betakaritását ünnepelték a telepesek a frissen barátságot kötött indiánokkal. Persze, persze mese habbal. Mindenki tudja, hogy mekkora tömegmészárlás volt, mennyi őslakost kiirtottak a telepesek a földekért. Nyilván persze most meg lehet kövezni engem is, hiszen én is itt ezen a kontinensen, ebben az országban élek, de pontosan ezért nem is értek egyet ezzel az ünneppel és ki is maradok belőle. 


Azt is tudni kell, hogy a munkahelyek 99%-a szokott adni minden munkavállalónak egy nagyobb darab fagyasztott pulykát. Én is kaptam 2012-ben a szállodától, amikor ott dolgoztam (akkor kaptam először és utóljára, mert évek óta magánszemélyeknek dolgozom). Sosem felejtem el, hogy az akkori lakótársamat felhivtam amikor elindultam hazafelé a szállodából. Szerettem volna őt megviccelni és azt mondtam neki a telefonban, hogy egy élő pulykát kaptam és nem engednek fel vele a buszra, igy haza kell sétálnom. A lakótársam (aki egyébként azóta Magyarországon lakik de a mai napig nagyon jó barátnők vagyunk) nehézkesen, de végül elhitte, hogy én egy élő pulykával bandukolok hazafelé. Kb. 1 óra volt az út haza és ez idő alatt Anikó többször kétségbe esetten hivott engem, hogy most akkor mi legyen, mert ő nem akar megölni egy pulykát. Kb. 40 perc múlva újra hivott teljesen boldogan, mert a sarkon lévő ital boltban megadtak neki egy pulyka menhely cimet (igen, mert ilyen is létezik, megmentik a pulykákat) és mondta, hogy akkor vigyük el oda a pulykát. Én ekkor már alig birtam megállni, hogy ne röhögjek, de hagytam Anikót az örömmámorban. Mikor hazaértem belépve az ajtón kiabáltam neki, hogy megoldódott a probléma, útközben levágtam a pulykát. Ezen a történeten azóta is mindig nagyon jót nevetünk.

Amiért mégis úgy döntöttem, hogy irok erről a dologról az az, hogy igenis legyünk hálásak mindenért amink van. Legyünk hálásak az év minden napján, mert van hol aludnunk, van mit ennünk, van bevételi forrásunk, van aki szeret minket és van akit mi szeretünk, és a sort még hosszasan lehetne folytatni. 



2016. november 3., csütörtök

Vezetői engedély Kaliforniában

Tegnap nagyon jó napom volt, végre 3 hónap után megszereztem a kaliforniai vezetői engedélyt. Amilyen egyszerűen és gördülékenyen indult az egész, annyira nehéz lett a vége. A jogositvány megszerzése kicsit másképpen működik az USÁ-ban, mint Magyarországon. Ugye itt a KRESZ államonként változik, tehát ha valaki átköltözik egyik államból a másikba és módositani akarjuk azt, akkor az adott államban használatos KRESZ vizsgát le kell tenni. Legalábbis itt Kaliforniában. Tehát ha valaki mondjuk Floridából költözik Kaliforniába és át akarja iratni a jogositványát, akkor a Kalifornia államra vonatkozó KRESZ vizsgát le kell tennie, addig nem kapja kézhez a vezetői engedélyt. Amerikában egyébként körülbelül 12-15 államban (nem tudom a pontos számot) engedélyezve van, hogy a nem legálisan itt tartozkodó személyek is vezetői engedélyhez jussanak annyi különbséggel, hogy ez az irat semmi másra nem jogosit fel csak arra, hogy legálisan vezessünk. Más esetben a jogositvány felel meg a Személyi igazolványnak.

Na de hogyan is történik az egész? Május végén bementem a hozzám legközelebbi DMV-be (helyi Okmányiroda), ahol kértem időpontot a legközelebbi KRESZ vizsgára. Ez az időpont Július elején volt. A hölgy azonnal a kezembe is nyomott egy formanyomtatványt, valamint egy alig 100 oldalas KRESZ könyvet. Kalifornia államban egyébként papir alapon le lehet tenni a KRESZ vizsgát magyar nyelven. Ismerősömtől megszereztem az összes létező magyar nyelvű tesztet (kb. 5-6 verzió volt). 20 kérdés van a táblákra, és 40 olyan kérdés amelyre 3 lehetséges válasz közül kell kiválasztani a helyeset. A 60 kérdésből ha jól emlékszem összesen 5 vagy 6 hibapontot lehetett maximum ejteni ahhoz, hogy sikeres legyen a vizsgánk és a legjobb, hogy nincs időkorláthoz kötve, tehát ha 10 perc alatt végzel vagy esetleg másfél órát ülsz felette, senki nem fog rád szólni. 2006-ban Magyarországon nagyon megszenvedtem az irásbeli vizsgával, itt viszont elsőre átmentem 0 hibaponttal, alig akartam elhinni és nagyon örültem neki. 



Mindehhez, hogy egyáltalán részt vehessek az irásbeli vizsgán szükség volt, hogy bemutassak minimum 1 db számlakivonatot ami a nevemre és a cimemre szól valamint, hogy érvényes legyen az útlevelem, valamint 33 dollár eljárási költséget ki kellett fizetnem. A teszt irását megelőzően gyorsan elkészitették rólam a fényképet, ujjlenyomatot vettek valamint megkérdezték, hogy szeretnék-e a DONOR listán szerepelni, tehát ha esetleg valami folytán meghalnék, akkor felajánlom-e a szerveimet. Természetesen aláirtam, igy a vezetői engedélyemen lesz egy rózsaszin pötty ami azt jelenti, hogy fent vagyok a listán.

Ezt követően egy héten belül értesitettek, hogy mennem kell egy másodlagos interjúra, ahol elbirálják az irataimat. Mivel rendelkezem magyar vezetői engedéllyel, igy az útlevélen és a számlakivonaton kivül azt is elfogadták pluszba, de akinek ez nincs, annak szüksége van az új, 3 nyelvű születési anyakönyvi kivonat bemutatására. 5 hétbe telt, mire elbirálták az okmányaimat és Sacramentoból megküldték a hivatalos papirt, hogy most már kérhetem az időpontot a vezetés vizsgára.

Magyarországgal ellentétben itt nincs rutin vizsga és nem is oktatóval kell menni vizsgázni, hanem valakinek a saját autójával, aki rendelkezik kaliforniai vezetői engedéllyel, valamint az autónak rendelkeznie kell kötelező biztositással. Nagyon rendes volt az egyik ismerősöm, mondta, hogy ő eljön velem a kocsijával vizsgázni. Nos, ez kétszer történt meg, ugyanis az első alkalommal nem mentem át a vizsgán.

Első alkalommal West Hollywoodba mentünk a DMV-be az előre megkért időpontra, mivel az ismerősöm ott lakik és neki az volt a legközelebb. A vizsgára váró autók egymás mögött álltak, várták, hogy sorra kerüljenek. Nos én egy elég szemét vizsgabiztost fogtam ki. Egy fiatal és igencsak nagyképű latin amerikai pasi volt. Már az első pillanattól láttam az arcán, hogy nem tetszik neki valami rajtam.

A vezetési vizsga azzal indul, hogy fel kell kapcsolni a lámpákat az autón, majd az indexet, utána ujjal rá kell mutatni, hogy mivel kapcsolom be az ablaktörlőt, az irányjelzőt, a klimát és hol van a kézifék. Mindvégig nekem bent kell ülni a kocsiban a vizsgabiztos pedig áll mellettem. Ezt követően ki kell dugnom a bal kezemet az ablakon és el kell mutogatnom, hogy hogyan jelzem, hogy balra-jobbra akarok kanyarodni, valamint az állj kézjelzést. Ezután a vizsgabiztos megkéri a kocsi tulajdonosát aki eddig végig mellettem az anyósülésen ül, hogy szálljon ki az autóból majd pedig ő beül és mondja, hogy most már indithatom az autót és az ő utasitásait kövessem. 



Az első vizsgám kb. 35 percig tartott (aminek az idejét egyébként lecsalta a papiron a vizsgabiztos) és végig feszült voltam, mert éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok a pasinak szimpatikus. Bár mindig időben szólt, hogy melyik saroknál merre kanyarodjak majd, mikor váltsak sávot, hogy parkoljak le és tolassak. Ő mind végig egy papiron karikázgatott és vonalakat húzogatott szó nélkül, de amikor visszaérkeztünk a DMV-be hatalmas vigyorral az arcán közölte, hogy nem mentem át a vizsgán. Szó szerint belehazudta a szemembe, hogy szinte egy STOP táblánál nem álltam meg, valamint sokszor túlléptem a sebességkorlátot. Én hatalmas szemekkel néztem rá és kérdeztem vissza, hogy tessék?! Ugye most ezt nem mondod komolyan?! Amerikában nagyon sok államban a 4 irányú kereszteződéseknél minden irányból van téve 1-1 STOP tábla és érkezési sorrendben lehet tovább haladni, valamint egyértelmű, hogy az ember megáll egy STOP táblánál. Volt rendőrként, meg pláne. Majd tovább vigyorgott és kérdezte, hogy szeretnék-e fellebbezni a szavával szemben. Közöltem, hogy nem és elvettem a papirt. Nagyon mérges voltam, mert utálom amikor belehazudnak a szemembe. Nyilván nem lebbezek fel, hiszen úgysem az én szavamnak hittek volna, igy inkább kértem egy új időpontot, de már a hozzám közelebbi DMV-be.



Meglepetésemre egy középkorú, nagyon kedves hölgy volt a vizsgabiztos. Ugyanazokat a mozdulatokat kérte a kezemmel mint 2 héttel korábban a pasi, ugyanúgy végig kellett a lámpákat kapcsolgatni, majd mikor beszállt elindultunk. Nem vizsgáztam tovább mint 10 perc. Egy nagyon rövid útvonalon mentünk végig és mikor visszaértünk a DMV-be a hölgy egy nagy mosollyal közölte, hogy gratulál, mert sikeresen átmentem a vizsgán. Látja, hogy rutinos vezető vagyok és csak nagyon minimális hiábim voltak a kanyarodásnál, amik valójában már csak rossz megszokások.

Nagyon megörültem, majdnem el is sirtam magam, meg is ölelgettem és megköszöntem neki. Ezután vissza be kellett menni az épületbe, ahol a vizsgabiztos által kiállitott papirt le kellett adnom cserébe pedig kaptam egy papirfecnit, amely mindaddig vezetői engedély ként szolgál, amig postán meg nem érkezik a hivatalos.


2016. október 31., hétfő

Ahogy én látom Amerikát

Hosszú hónapok óta érlelődött már bennem ennek a blogbejegyzésnek a megirása, de eddig hezitálam, hiszen nem szerettem volna, hogy bárki is azt higgye, hogy általánositok. De ma beszélgettem telefonon egy magyar ismerősömmel, akivel még Texasban dolgoztam együtt 2013 nyarán, aki azóta már Floridában, Orlandó mellett él, és a vele való diskurzus rávilágitott, hogy igenis eljött az ideje ennek is.


Az elmúlt 4 és fél évben mióta itt vagyok, elég sok helyen éltem, és dolgoztam már, nagyon sok amerikai családban megfordultam, volt ahol bentlakásos dolgozó ként is, igy van némi rálátásom most már a dolgokra. Nyilván nem mondom azt, hogy minden család ugyanilyen szinten éli az életét, legyen mondjuk 10-ből 8, mert biztos vagyok benne, hogy vannak kivételek.

Amerikában több "mondva csinált" ünnep van, ami szinte mindig csak arra megy ki, hogy legyen alkalom hosszú hétvégére. Ilyenek a Martin Luther King day, Memorial Day, Labor day és társai. Ezek a 3 napos hétvégék általában a bulizásról szólnak, mindenki kerti partit csinál, grilleznek, jól érzik magukat. Memorial Daykor volt szerencsém meghivást kapni egy ilyen igazi amerikai kerti partira. A barátnőm és én voltunk egyedül Európaiak az egész társaságban, legalább is az elején ezt hittük. Egyszer csak oda toppant hozzánk egy nem sokkal idősebbnek tűnő férfi és mondta, hogy ti biztos, hogy Európaiak vagyok. Mint kiderült, holland volt a férfi, és annyira megörült, hogy van rajta kivül más is, aki végre nem "jenki". Elmondta, hogy 10 évig volt nős, egy amerikai nő férje volt, de élete legrosszabb tapasztalata volt. Végülis szinte ugyanazt mondta el, amit már eddig én is tapasztaltam, valamint amit a mai beszélgetésem során az ismerősömmel kiveséztünk.


Na de milyen is egy átlagos amerikai család élete?! Nekünk európaiaknak érdekes. Azt hiszem ez az a szó, amit tudok használni azért, hogy senkit ne sértsek és bántsak meg. A 85%-uk főiskola után azonnal megházasodik, életük első szerelmét veszik el feleségül, vagy mennek hozzá, majd rögtön 1-2 éven belül már ott is van az első gyerek, majd a második, esetleg jön a harmadik. Mire elérik a 40 éves kort, már teljesen kiégett az egész kapcsolat, és 45 éves korukra újraházasodnak.

Valójában zombi életet élnek. Az ismerősöm házfelújitásokkal dolgozik Floridában és mondta, hogy döbbenten tapasztalja azt, hogy amit én az évek alatt elmondtam neki, az teljes mértékben (nagyon kevés kivétellel) de igaz. A nők 90%-a nem dolgozik. Ott maradnak a gyerekkel cimszóval élik a feleség életét. De miből is áll egy ilyen feleség élete? Nagyjából annyi, hogy reggel a gyerekeket útba inditja iskolába, majd napközben elmegy bevásárolni, edzőterembe (és még ki tudja hova) majd mire a gyerekek haza érnek iskolából otthon várja őket. Általában heti 2-3 alkalommal minden családnál van egy bejárónő, aki a szennyest és a takaritást megcsinálja, sok esetben még főz is a családra. Egy igazi amerikai nő főzni abszolút nem szokott, maximum az előre készen lefagyasztott ételt felmelegiti a mikróban, vagy a dobozból megfőzi a 10 perc alatt elkészithető sajtos tésztát és itt a főzéstudomány meg is állt. Ha valaki megkérdezi tőlük, hogy mondja el egy rántás vagy habarás menetét, csak állnak némán majd hirtelen elterelik a témát. 



Na de mégis mit csinál a férj?! Nos itt nem igazán létezik az az igazi apa szerep, mint amit én/mi Magyarországon megszoktunk, amiben felnevelkedtünk. Jó-jó, persze tudják, hogy ott a gyerek, meg szeretik is őket. A férj reggel elmegy munkába, majd este haza. Általában a feleséggel a leglényegesebb dolgokról beszélnek, mint például mi van a gyerekekkel, mit kell fizetni, mi a vacsora valamint mi történt a sztárvilágban, mi a legújabb pletyka, és ez a beszélgetés általában 10-15 perc alatt véget is ér. Majd a férfi leül a foteljába vagy a kanapéra és elkezdni nézni a TV-t, amig a asszony nyomkodja a telefonját, valamint lefekteti a gyerekeket aludni. Az apa itt nem igazán olyan apa, mint amilyen a mi apukánk volt mikor gyerekek voltunk. Igaz, sokszor csinálnak hétvégére közös családi programot, nagyon sok "Úr Isten milyen boldog család vagyunk mi" fénykép felkerül az internetre, de ez mind csak a látszat, mind csak a magamutogatás, a külvilág felé való bizonyitás, valójában a 4 fal között teljesen más zajlik.

Nem egy családnál tapasztaltam (valamint az ismerősöm is elmondta), hogy ezeknél a családoknál a kommunikáció szinte teljesen megszűnik. Nem tudom megszámolni, hogy hány alkalommal láttam házaspárokat akár étteremben, akár mikor velük laktam, hogy vacsora közben teljesen némán ültek egymás mellett és úgy ettek közel fél órán keresztül, valamint le nem szakadtak a telefonról. Hihetelen dolgok ezek, mert én/mi nem ehhez vagyunk szokva, nekünk Európaiaknak ezek teljesen szokatlan dolgok. Pont ezek voltak a legfőbb okai a holland pasinak a partin is, hogy elvált a feleségétől. Elege lett abból, hogy nem főznek rá, és nincs kommunikáció.

Számomra egyébként egy amerikai részéről két dolog van, amihez a mai napig nem tudok hozzá szokni. Az egyik az az, hogy cipőstől végig mennek a lakás minden szegletén. Ugyanazzal a cipővel, amivel egész nap kint az utcán, a munkahelyén vagy bárhol máshol járkált, igenis az egész lakáson, a szőnyegen végigsétál. Nálunk ugye az volt és van a mai napig, hogy a bejárati ajtóban levesszük a cipőt és átváltunk a benti papucsra. Na ez itt egy ismeretlen fogalom. A másik mai napig nagyon zavaró tényező pedig a "talk to you later" vagyis később beszélünk. Nekem, mint európai embernek ez azt jelenti, hogy oké mondjuk 2-3 órán belül. Na már most ez egy amerikainál 1-2 esetleg 4-5 napot is jelent, jobb esetben. Volt már rá példa, hogy egy hónap múlva jelentkezett az illető mondván, hogy "de hát megigértem, hogy kereslek majd". De ez ugye nekik itt igy megszokott.

Mégegyszer leszögezem, hogy ezen posztommal egyáltalán nem általánositok arra, hogy minden amerikai és amerikai család igy és ilyen módon éli az életét, de a visszajelzések és a saját tapasztalataim alapján nyugodt szivvel le merem irni, hogy sajnos 10 családból 8 ilyen, és szerintem ez egy nagyon elszomoritó dolog. Nyilván a vegyes házasságok mások, hiszen keverednek a kultúrák. Vagy ahogy szokták mondani, megszoksz vagy megszöksz. Egy biztos, én nem tudnám az életemet egy igazi, vérbeli amerikai oldalán elképzelni.



2016. október 12., szerda

California dreaming...

2015 Januárjában jártam először Los Angelesben. Igaz csak 3 napot töltöttem el itt, de már akkor észrevettem a hatalmas különbséget a "keleti és nyugati parti" emberek között. Nyilván egy hatalmas országról beszélünk, minden Állam más és más. Össze sem lehet hasonlitani egy texasi lakos viselkedését egy floridai vagy New York-i emberével. De a nyugati part valahogy mégis más.

Megannyi film, sorozat és dal született már Kaliforniáról. Igaz, Santa Barbarától feljebb eddig még nem jártam, tehát nem tudok egyenlőre teljes egészében a "nyugati partról" beszélni, de maga Los Angeles és környéke igen csak érdekes.


Mostanában elég sokat használom az Ubert és a Liftet, mivel az autóm nem igazán működőképes, és a sofőrökkel szeretek párbeszédbe keveredni. Döbbenten veszem észre, hogy nagyon sok európai sofőr van. Szeretem az európaiakat, valahogy azonnal megtalálom velük mindig a közös hangot. Egy amerikaival ez máshogy működik. A tipikus amerikai emberrel ez valahogy máshogyan működik. De térjünk vissza a dél-kaliforniai életre.

Tegnap reggel az Uberem sofőrje egy igazi kaliforniai fekete nő volt. Szeretem a feketéket, szerintem nagyon jó humorérzékkel rendelkeznek, jókat lehet rajtuk nevetni. Szeretem hallgatni ahogyan artikulálnak, a kezeiket mozgatják amikor magyaráznak valamit. Megkérdeztem tőle, hogy ő hogyan jellemezné az igazi kaliforniai embert. A válasza egy hangos kacagással kezdődött, majd folytatta, hogy "flip flopper". Ez a szlenget magyarul úgy tudnám leforditani, hogy napraforgó személyisége van, képtelen döntést hozni valamiben, egyszer ezt akarja, de a másik pillanatban már valami teljesen mást, valamint túl sokat rizsáznak a semmiről. Bizony hangosan nevettem én is, mert teljes mértékben egyet értettem vele. Nyilván nem általánositok, de az elmúlt 6 hónap alatt igen sok emberrel megismerkedtem és azt kell mondjam, ez sajnos tényleg igy van ezen a vidéken. Érdekes egyébként, hogy meg sem kell szólalni ahhoz, hogy azonnal kiszúrják, ha valaki nem kaliforniai. Már az öltözködési stilus alapján azonnal levágják, hogy nem ide valósi az ember. Aztán persze ha már megszólal és hallják az akcentust, akkor már teljesen egyértelművé válik a dolog.


Valójában 2 féle kaliforniai tipussal találkoztam eddig. Az egyik az aki csak a családjának és a karrierjének él. Reggel 8-tól este 6-ig dolgozik Hétfőtől Péntekig, a hétvégét pedig teljes mértékben a családnak szentelik. A másik a teljesen laza, az az igazi beleszarok mindenbe tipus, akik élvezik a szingli életet, mindent teljesen közönyösen vesznek, reggeltől estig szivják a marihuánát, megkeresik azt a pénzt ami kell és kész. Nem aggódnak azon, hogy mi lesz egy hét vagy egy hónap múlva, ahogy esik úgy puffan.

Hihetetlen egyébként az is, hogy itt akkora forgalom van az utakon, amellyel eddig itt Amerikában én nem igazán találkoztam. Nyilván persze ahhoz már hozzá szoktam, hogy New York Cityn kivül mindenki kocsival jár még a WC-re is, de ami itt van azt még én is döbbenten tapasztaltam. Nem véletlenül kell az autóknak smog check-el rendelkezniük, a városban óriási szmog van. Olyan nagy a forgalom, hogy egy 10 perces utat általában fél órába telik megtenni, de ha ezt a csúcsforgalomban akarjuk, akkor számoljunk minimum 1 órás autóban ücsörgéssel.


Los Angelesben a legnagyobb csalódást nekem Santa Monica és Vencie Beach okozta. Ez a két hely a város egyik legnagyobb túrista látványossága, amely leginkább New York City-re emlékeztet. Egymás hegyén-hátán vannak a hajléktalanok, iszonyatos kosz és bűz van miattuk. Nyilván ők is a túristák miatt mennek ezekre a helyekre egy kis adomány fejében, de amikor az ember a filmekben látottak után végre eljut ezekre a helyekre, igen csak csalódottan tud hazamenni.

Kalifornia egyébként egy rémesen drága állam, meg merem kockáztatni, hogy még New York City-nél is drágább. Los Angeles környékén az időjárás kicsit unalmas, minden nap ugyanolyan, lényegében a Július-Augusztus hónapokat leszámitva mindig ugyanaz a 20 fok körüli hőmérséklet van, eső pedig egy évben talán egyszer ha megadatik. Ezeket a dolgokat leszámitva, én mégis szeretem és örülök, hogy ide tudtam költözni. A Kaliforniában való élésre én azt tudnám mondani, hogy egy életérzés. Amikor az ember itt él, akkor akarva-akaratlanul is átveszi azokat a dolgokat, szokásokat amelyeket egy helybéli és azt kell mondjam, itt most jól és otthon érzem magam.

2016. október 9., vasárnap

Újratervezés

Ugye tavaly szeptember elején megvettem Lujzát, életem első kocsiját. Volt is nagy öröm és félelem együtt, hiszen a közel 10 éves jogsimmal talán 3000 kilométernyi vezetés SE volt a hátam mögött. De sebaj, Lujzával szépen összerázódtunk, megismertük egymást, és elég keményen kiléptünk a komfortzónánkból. El sem mertem hinni, hogy akadálymentesen átjöttünk ide több, mint 3200 mérföldet levezetve. A baj 5 hónappal ezelőtt, május közepén következett be. Lujza beteg lett, nem is kicsit.


Nos ugyebár, alapból egy 12 éves autót vettem úgy, hogy semmit nem értettem a kocsikhoz, magyarul egy szart sóztak rám, ami viszonylag elég sokáig birta a gyűrődést. Május közepén a kocsi vezetés közben hirtelen elveszitette az erejét és néhány másodpercig akadozva ment, a műszerfal pedig világitott mint a karácsonyfa. Mondanom sem kell, hogy igencsak beparáztam. Amint hazaértem vele hivtam mindenkit akiről tudom, hogy egy kicsit jobban ért az autókhoz mint én. Voltam vele 3 szerelőnél, plusz otthoni szerelő ismerősök is meg lettek kérdezve, hogy vajon szerintük mi lehet a baj. Amerikából kiindulva tudom, hogy akármilyen problémánk van, mindig kell második, harmadik és tizenhatodik véleményt is kérni. Egyöntetűen meg lett állapitva, hogy Lujzánál ki kell cserélni a váltót. Hetekig gondolkodtam mitévő legyek, hiszen maga az egész kocsi nem ér annyit, mint egy új váltó és annak a javitási költsége, viszonyt annyira a szivemhez nőtt a kocsi, hogy egyszerűen nem tudtam mitévő legyek. 

Na már most ugye egy európai autóról beszélünk, amelynek a fenntartása itt az Egyesült Államokban baromi drága. Miért is vettem ilyen kocsit? Mert hülye voltam valamint azonnal kellett az autó, kész ez van, ezen már változtatni nem lehet. Most tartok ott, hogy összejött annyi pénzem, hogy végre elkezdjek keresni egy másik kocsit. Lujzától egyenlőre még nem váltam meg, próbálom megtalálni a megfelelő megoldást, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon. 

Mivel nem akarom, hogy ismét átverjenek, hiszen a tanulópénzt rendesen kifizettem, igy kiokosittattam magamat az autók terén. Nézegetek autót a Craiglisten, valamint dealershipekbe is járkálok. Folyamatosan töviről hegyire vizsgálgatom az autókat, az eladó személyek nagy döbbenetére. Bizony elég ritka az USA-ban, amikor egy nő csak úgy elemlámpával bújkál a kocsi alá és bele a motortérbe. Valamint California államban törvény irja elő, hogy az autónak eladás előtt egy Smog Check-en kell részt vennie, ez olyan mint Magyarországon a Zöldkártya a kocsira. Amennyiben ez nincs meg az autón, azt nem lehet eladni. Az eladó felek viszont szeretik nem megcsináltatni, szeretik azt mondani, hogy engednek az árból, csak csináltassa meg inkább a vevő. Ezzel csak annyi a probléma, hogy ha én mint vevő csináltatom meg a Smog Check-et és a kocsi nem megy át rajta, akkor megint én bukok egy rahedli pénzt. Bár vissza tudom vinni a kocsit az eladó félhez, de ennyi herce-hurca kell a fenének. Szóval csak úgy akarok kocsit venni, amely rendelkezik Smog Check-el. Valamint most már nézem a kocsinak a Title-jét (magyarul a forgalmi engedély) is. Hála Google barátunknak meg tudjuk nézni, hogy hányszor és hol volt a kocsi összetörve stb. 

Kezdek már teljesen profi lenni ebben. Lassan meg fogom kérni az autószerelő ismerősömet, hogy tanitson meg az olajcserére is, és akkor már ezzel sem kell majd rohangálnom. Viccet félre téve, lehet nem lenne rossz ötlet megtanulni.

Valójában ez a legnagyobb oka annak, hogy nem indultam el semerre sem az elmúlt hónapok alatt. Szerettem volna gyűjteni, ami baromi nehezen megy. Párszor béreltem ki autót, de csak 1-2 napokra, mert óriási pénzszórás. Remélem hamarosan ez a gond megoldódik. Lujzától vérző szivvel, de megválok és egy új kapcsolat veszi kezdetét.

2016. október 4., kedd

Az oda vezető út...

Kb. 1 évvel ezelőtt irtam arról, hogy van egy naplóm. Mostanában elkezdtem újra, és újra irogatni bele, ha nem is napi, de legalább heti rendszerességgel. Rájöttem, hogy muszáj leirni a dolgokat, mert bár az idő megszépiti az emlékeket, azok valahol mégis megkopnak. Ezt a naplót kezdtem el anno egy bakancslista szerűségnek is használni. Igaz nem szedtem pontokba akkoriban, hogy mi az amit valóban szeretnék, hanem csak belefoglaltam a szövegkörnyezetbe őket, de visszaolvasva kerek szemekkel látom, hogy minden amit leirtam, valóra vált.



Amikor néhány hete betöltöttem a 30-at, sirva fújtam el a gyertyákat a tortán. Tudom, nagyon sokan csak legyintve azt mondják erre a korra, hogy "jajj, még mindig olyan fiatal vagy". Valójában azért pityeredtem el, mert a barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mégis hol látom magamat 5 év múlva, és én egyáltalán nem tudtam rá konkrét választ adni. 12 évvel ezelőtt tisztán láttam magam előtt a jövőt a rendőrségen és a jogi pályán, de ma már nem tudnám az életemet egy mókuskerékben újra eltölteni, az elmúlt fél évben viszont mégis sikerült újra belecsöppennem. Amikor a barátnőm felszállt a New York felé tartó gépre annyit irt sms-ben a fentebb emlitett kérdésével kapcsolatban, hogy "maradj amilyen vagy és váltsd valóra minden álmodat". Ennél több nekem nem is kellett. 

Nagyon sokan vagyunk "vándorlelkek" akiket ha elkap a gépszij, akkor nincs megállás. Egyszerűen csak jön egy olyan megmagyarázhatatlan érzés, hogy menni kell és mint a mágnes úgy vonz magához a hely amelyet kinéztél magadnak. Az itteni barátnőm folyamatosan próbál lebeszélni arról, hogy menjek Seattle-be. Szerinte várnom kellene tavaszig mert ő akkor akar menni. Őszintén szólva, nem szeretem amikor valaki próbálja az én életemet befolyásolni. Erről szólt az elmúlt 6 hónap is, hogy "majd megyünk". Akinek nincs vándorlelke, az nem fogja megérteni milyen érzés is ez valójában. Én nem akarok egy menő szállodában megszállni, étteremben kajálni, mert ez nem erről szól. A Miami - Los Angeles útban is ez volt a legjobb, hogy senki nem ült mellettem, senki nem nyomkodta, vagy beszélt megállás nélkül a telefonján. 



Nagyon régóta tervezem már ezt az utat, és minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb elindulhassak. Magamat ismerve valószinűleg az fog történni ami mindig. Hiába tervezgetek, számolgatok, egyszer majd csak elkap az a bizonyos (csúnya szó) bele mindenbe érzés, fogom magam beülök a kocsiba és másfél napon keresztül teljes hangerőn hallgatom a "Me, myself and I" cimű számot folyamatosan amig Seattle-be nem érek. Az egésznek a lényege az, hogy ha komolyan hiszünk önmagunkban, akkor bármire képesek vagyunk és (tudom, soha ne mond, hogy soha) SOHA ne hagyjuk, hogy más próbálja meg irányitani az életünket helyettünk. 

2016. szeptember 23., péntek

Soha ne add fel!

Néhány nappal ezelőtt beléptem a XXX-esek táborába. Wohooo de jó, bár én konkrétan rettegtem tőle. Mégis milyen fura már hirtelen azt mondani mikor megkérdezik az embertől a korát, hogy már nem huszon, hanem harminc. De hát ez van, az élet nem áll meg, inkább csak most kezdődik igazán.


Eléggé negativ hónapokat tudhatok a hátam mögött, az egyetlen szórakozásom az volt, hogy esténként lejártam a beach-re a naplementét megnézni. Sajnos akaratom ellenére is elkapott újra a gépszij, hogy csak a munkába temledkezzek bele és az életem hirtelen monotonná és egyhangúvá vált, észre sem vettem, hogy eltelt 6 hónap azóta, hogy itt vagyok. 

A születésnapomat a barátnőmmel és a fiával töltöttem, akik átrepültek hozzám arra a hétvégére New Yorkból. Disneyland-ben mentünk egy napra, ahol szokásunkhoz hiven mi a hullámvasutakat jártuk végig. Van egy olyan hullámvasút amelynek a neve Soarin'. Az érdekessége ennek az, hogy az ülés felemelkedik mintha egy sárkányrepülőben ülnénk és egy 3D kivetitő elé visz minket, ahol a Világot utazzunk körbe. A kb. 5 perces utazás alatt döbbentem rá arra, hogy mennyire nem a saját életemet éltem az elmúlt hónapok alatt és teljesen megfeledkeztem azokról a dolgokról amelyek az eddigi évek során motiváltak, és megfeledkeztem az álmaimról. Helyette inkább begubóztam.


Mondtam is a barátnőmnek, hogy eléggé besokalltam, ez igy nem mehet tovább, ő pedig döbbenten nézett majd mondta, hogy bizony nem ismer rám, mert ez nem az a Judit akit ő ismer. Igy történt az, hogy pár nappal ezelőtt fogtam magam, bevágódtam a kocsiba és mindent itt hagyva 2 napra felmentem a közeli hegyekbe. 

Hihetetlenül csodálatos érzés volt újra kimozdulni és csak menni, minden problémát magam mögött hagyni. Két nap sajnos nem elég arra, hogy teljesen kiszellőztessük a fejünket a fantasztikus környezet és látvány ellenére sem. A gondolatok mindvégig velem maradtak, és a fogaskerék kattogott rendesen.

Néhány hete újra, és újra előjönnek az emlékek arról, amikor fél évvel ezelőtt átvezettem ide. Az, hogy 5 és fél napot magammal töltöttem, feltöltöttem az energiatartalékaimat, és rendet raktam a fejemben. Most úgy érzem, hogy újra elérkezett az ideje egy nagytakaritásnak, és nagyon közel áll egy minimum 1 hetes road trip kezdete. Az útvonal Seattle, érintve San Franciscot és a Yosemite Nemzeti Parkot. 

A barátnőm szavai valamint ez a két napos kis kiruccanás tudatositotta bennem, hogy annyira gyorsan elszállt az elmúlt 10 év, és hagytam magamat sokszor befolyásolni, érzelmileg manipulálni, közel kerülni lelkileg olyan személyekhez akik egyáltalán nem segitenek semmiben előre hanem csak hátráltatnak. Eldöntöttem, hogy ennek vége. Az elmúlt 6 hónap nagyon jó tanuló lecke volt a számomra. Senki és semmi nem ér annyit, hogy az álmainkat feladjuk, és mindig csakis saját magunkat helyezzük az első helyre mindenek előtt, bárki bárhogyan is próbáljon meg hatni ránk. Szóval Seattle, hamarosan találkozunk!


2016. augusztus 16., kedd

Mindent a maga idejében

A napokban a Facebook emlékeztett rá, hogy most volt egy éve, hogy elköltöztem New Yorkból 21 hónap után. Hihetetlen, hogy máris eltelt egy év. Mielőtt eldöntöttem, hogy költözöm hetekig hezitáltam, hogy Florida vagy California legyen az úticélom. Végül mind kettő lett.



Mint kiderült Florida ismét rossz döntés volt. Másodszor kezdtem új életet a napsütötte trópusi Államban. Nem vagyunk egyformák, van akinek bejön, van akinek nem. Én az utóbbiak közé tartozom, mint ahogyan azt a példa is mutatja. Nem szeretem azt a nagyon lassú életmódot ami ott van, de mára megértettem, hogy az Élet miért sodort le oda ismét. Akik közelebbről ismernek engem tudják, hogy eléggé spirituális személyiség vagyok, sok dologban hiszek amelyeken mások csak legyintve röhögnek egy jót. Mostanra már tudom, hogy azért kellett Floridába mennem, hogy 3 pipa is felkerüljön a Bakancslistámra. Az egyik az volt, hogy végre elkezdjek rendesen vezetni egy saját autóval, eljussak Key Westre (ahová egyébként 2 hónap alatt 3 alkalommal is eljutottam) valamint, hogy életem egyik nagy álma valóra válhasson, hogy Miamiból Los Angelesbe egy Road Trip keretében eljussak egyedül a Route 66 érintésével.

Fura egy dolog ez a "sors", mert bár az életünket mi irányitjuk, de mégis van abban valami, hogy mindig minden akkor történik amikor eljön az ideje. Például én tavaly Január óta tudtam, hogy itt akarok élni ahol most vagyok. De ha akkor meglépem a döntést a költözésben, akkor minden teljesen máshogy alakul és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy lelkileg nyugodt és megbékélt lennék önmagammal mert tudnám, hogy valami hiányzik. 



Californiában az életem az elmúlt 5 hónap alatt teljes mértékben úgy alakult, ahogyan azt szerettem volna. 4 év után végre megszereztem az amerikai vezetői engedélyt és végre itt rájöttem, hogy mi is az a dolog amelyre a jövőben még jobban fókuszálni szeretnék. Korábban mindig lealacsonyitottam önmagamat, mindig azt hittem, hogy én mindenben béna vagyok. Nem tudok festeni, bamba vagyok a sportokban, semmi énekhangom nincs stb. De aztán Key Westen megismerkedtem valakivel akivel azóta is nagyon jó baráti kapcsolatot ápolunk. Ő akkor mondta nekem "Judit valamiben mindenki jó, csak meg kell találnod azt a valamit". Nos, egyáltalán nem egyszerű megtalálni azt a valamit még akkor sem, ha éppen majd kiböki az orrunkat, de itt az elmúlt hónapok alatt rátaláltam.

Hosszú évekkel ezelőtt még a Balatonon nyaraltam a szüleimmel. Akkoriban jöttek be a digitális fényképezőgépek, és persze nekem is volt egy. Csak úgy a vakvilágba csináltam a fényképeket majd később mikor otthon voltam feltöltöttem őket a laptopomra. Az akkori párom mindig mondta, hogy van érzékem hozzá, hiszen teljesen másmilyen szemszögből készitem a képeket mint a legtöbben. Na de mit értettem én ezeket a szavakat 21 évesen. Ahogy teltek az évek és egyre több és több képet készitettem, nagyon sok pozitiv visszajelzést kaptam, majd kb. 2 hónappal ezelőtt egy másik blogger lány felvettem velem a kapcsolatot aki jelenleg Ázsiát járja, de néhány hónapon belül már itt lesz az Egyesült Államokban. Neki hihetetlenül megtetszettek a képeim és a javaslatára készitettem egy Instagram oldalt ahol bár még nincs több száz követőm, de nagyon sok pozitiv visszajelzést kapok. Én személy szerint elég kritikus vagyok saját magammal szemben, teljesen máshogyan nézem őket mint a többi ember. Viszont rádöbbentett arra, hogy valóban ez az amit szeretek csinálni és szeretnék komolyabban ráállni a dologra, mégha csak hobbi szinten is. Hiszen sosem tudhatjuk mit hoz a jövő.

A mai napig is azt vallom, hogy igenis merjünk nagyot álmodni, és ha az álmaink nem rémisztenek meg minket, akkor azok bizony nem elég nagyok.

2016. július 23., szombat

Amibe nem halsz bele, az csak megerősit :)

Ez nem igazán egy olyan blog, ahol magánéleti dologról szoktam irni, de az elmúlt 3 hónap annyira zavarosan és gyorsan telt az életemben, hogy egyszerűen teljesen nem érdekelt semmi.

Először is megérkeztem oda, ahol mindig is szerettem volna lenni és boldog voltam. Egy kicsit túlságosan is boldog, ha lehet igy fogalmazni. Kivirágoztam, sugároztam, minden tökéletesen alakult az életemben. Már gyanúsan tökéletesen. Ugyanis teljesen váratlanul beköszöntött Április végén az életembe a szerelem. Ez annyira meglepett engem is, hogy szó szerint elvesztettem a fejemet, két lábbal 10 méter magasan lebegtem, végre boldog voltam hiszen minden úgy alakult ahogyan az a nagy könyvben megvan irva. Lett jól kereső munkám, lett hol laknom, készen álltam a kaliforniai jogositványra (már az időpont is megvolt), valamint "Ő" is megjelent.



Majd szépen lassan elkezdtek furcsa dolgok történni. Először is Május közepén egyik pillanatról a másikra az autópálya kellős közepén tönkrement az autóm. Fogta magát és leállt annak ellenére, hogy előtte másfél héttel volt olajcserén és egy szervizen. Teljesen kétségbe estem, nem tudtam mitévő legyek, kit hivjak hirtelen hiszen én az olajszint és a hűtőfolyadék ellenőrzésén kivül kb. annyit értek az autókhoz, mint elvezetni egy űrhajót. Szerencsémre van egy autószerelő ismerősöm aki kisegitett és elvontatta a kocsit a műhelyébe. Mint az utólag kiderült, ez volt egy óriási hiba amit elkövettem... Az autóm 2,5 hónapig volt nála, ez idő alatt rá sem nézett. Jó tudom, én is okos vagyok hiszen elhozathattam volna tőle de mivel ő ide adta nekem az egyik kocsiját valamint lelki rottyon is voltam, igy annyira nem is érdekelt a dolog, mig nem múlt hét pénteken besokalltam és elhoztam tőle az autómat.

Tudom furán hangzik, de a másik érdekes dolog az autóm elromlását követő egy hétben az volt, hogy az épület ahol lakom, elromlott a lift. Ez igazából azért volt érdekes, mert 3 hétig (!!) nem csinálták meg. Június második hetétől kezdett működni, de ekkor már kezdtem elgondolkodni, ugyanis volt még 1-2 apróbb dolog ami már-már gyanús volt és nekem kezdett "karma" szerű lenni ez az egész ami körülöttem történik. Ugye mint tudjuk, a szerelem öl, butit és nyomorba dönt. Amikor a rózsaszin szemüveg fent van, hajlamosak vagyunk szándékosan nem észrevenni vagy éppen figyelmen kivül hagyni dolgokat. Igy volt ez velem is, de úgy látszik minél öregebb vagyok, annál könnyebben veszem az akadályokat. Nem nagyon szeretném részletezni, hogy mi is történt valójában, de szerencsére sikerült meghoznom a döntést és lezárnom a dolgot. Az ő részéről egy kicsit nehezebben ment irányomba, hiszen utána még hetekig keresett, próbálta minden féle módját megtalálni arra, hogy fel tudja velem venni a kapcsolatot. Szerencsére ennek már közel 4 hete vége, kisétáltunk egymás életéből. 



Lelkileg nagyon megzuhantam, hiszen nem sűrűn fordul elő az ember életében a "nagy bumm" érzés, amikor úgy arcon csap váratlanul, hogy maga sem akarja elhinni. De vannak dolgok, amelyekre azt kell mondani, hogy nem. Nehezen, de megtettem. Június elejétől teljesen összezuhantam, ki sem akartam kelni az ágyból miután minden kiderült, napokig csak sirtam, nem is aludtam, nagyon megviselt a dolog, de szerencsére amióta véglegesen kiléptünk egymás életéből, sikerült újra a régi Önmagam lenni és újra életvidám vagyok. A kocsim végre működik és úgy tűnik a rossz karma is eltűnt. Újra elővettem a bakancslistámat és elkezdtem újból élni. Mindenki követ el hibákat, senki sem tökéletes, de ezek a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Az élet megy tovább és amibe nem halunk bele, az csak megerősit.

2016. július 5., kedd

4 év 2 percben

Hogy mi mindent lehet elérni 4 év alatt?! Sok mindent, és mégis semmit...

Ez a nap is elérkezett, ismét eltelt 1 év. Pontosan ma 4 évvel ezelőtt hagytam el Magyarországot. Az ember valójában csak akkor veszi észre, hogy mennyire gyorsan is repül az idő, amikor külföldön él. Legalábbis az ismerőseim akik külföldön élnek és én is ugyanezen a véleményen vagyunk. Hiszen ameddig otthon éltem/éltünk, minden annyira monoton, ritmusos, megszokott volt. Itt viszont annyira gyorsan szállnak a napok, hetek, hónapok, hogy csak kapkodjuk a fejünket.



De térjünk most vissza egy kicsit 2012-be. Úgy jöttem ide, hogy nem tudtam meddig fogok maradni. Valójában semmit nem tudtam csak azt, hogy vannak helyek amiket szeretnék látni. Nagyon féltem az ismeretlentől, a bizonytalan jövőtől, hogy mi lesz velem ha egyedül maradok, valamint komoly nyelvi akadályokba is ütköztem annak ellenére, hogy egész jól beszéltem angolul. Beszéltem ez tény, viszont nem az amerikai angolt. Az első néhány hónap volt a legszörnyűbb, de mint ahogy azt a példa is mutatja, semmi sem lehetetlen, csak az aki tehetetlen.

Amikor általános iskolás voltam a tanáraim mindig azt mondták anyukámnak a szülői értekezleten, hogy én egy nagyon temperamentumos lány vagyok és ha kell, akkor a jég hátán is meg fogok élni. Akkoriban sosem értettem, hogy ezt mire mondják. Azóta az ÉLET bebizonyitotta, hogy valóban igazuk volt.



Az elmúlt 4 évben annyi mindent megéltem, annyi mindenen keresztül mentem. olyan sokszor költöztem, váltottam Államot (mindig egyedül), hogy a barátaim akik Magyarországon vannak már meg sem lepődnek amikor ismét útnak indulok. Valahányszor megyek valamerre ők mindig csak mosolyogva annyit mondanak "éljél". 

Nehéz szavakba önteni, hogy mi is zajlik az ember fejében ilyenkor. 26 éves voltam amikor eljöttem otthonról és most, hogy 2 hónap múlva betöltöm a 30-at, már teljesen máshogyan látom a dolgokat. Viszont ha visszamehetnék az időben, akkor semmit nem csinálnék másképpen. 

Szereztem nagyon sok új ismerőst különböző nemzetiségekből, de sokan el is váltunk egymás életből. Voltam szerelmes, de volt, hogy csak azt hittem az vagyok. Éltem luxus körülmények között, de laktam egy pincehelyiségben is hosszú hónapokon keresztül.



De leginkább amit az elmúlt 4 évnek a legjobban köszönhetek az az, hogy megismertem a saját határaimat, rájöttem, hogy bármire képesek vagyunk az életben amit őszintén és tiszta szivből akarunk és kitűzünk magunk elé.

Az, hogy ennek az utazásnak? kalandnak? mikor lesz vége, még nem tudom. Most egyenlőre úgy érzem, hogy megérkeztem. California az a hely, ahol "otthon" és kényelmesen érzem végre magamat a kisebb-nagyobb akadályok ellenére. Persze ez nem jelenti azt, hogy a kis "kiruccanásaim" véget érnek, inkább azt mondanám, hogy egyenlőre szünetelnek és próbálok 100%-ban a jövőre nézve kitűzött célomra fókuszálni. De persze nálam sose lehet tudni, hogy éppen mikor gondolok egyet és eredek útnak ismételten. Viszont ezek az utak most csak kisebb kirándulások lesznek majd a jövőt illetően. A bakancslistámon még nagyon sok bejegyzés van, ami bizony várja azokat a bizonyos pipákat, melyekre remélhetőleg ha egy év múlva ilyenkor gondolni fogok, akkor újra büszkeséggel fognak eltölteni.

2016. május 1., vasárnap

Ott, ahol a szivárvány van

Kevés meleg ismerőssel rendelkezem. Sőt, szerintem eddig összesen 2 személy volt az ismerősi körömben. Itt LA-ben megismerkedtem egy magyar sráccal, aki meleg. Mássága ellenére egy nagyon szeretni való és segitőkész fiú. Elképzelésem nem volt arról, hogy Los Angelesnek van egy olyan része, ahol csak kifejezetten melegek élnek. Ez pedig nem más, mint West Hollywood, egészen közel, csupán néhány saroknyira Beverly Hillstől.


A környező utcák végig tele vannak meleg bárokkal és párokkal. Hatalmas nagy túrista látványosságnak is számit egyébként. Ezen a környéken tudomásom szerint nem sok olyan ember lakik, aki ne lenne homoszexuális.


Egyébként túrista szemmel sem nehéz nem észrevenni, hogy éppen hol járunk, ha esetleg nem tudnánk róla. Minden sarkon és épületen ki vannak rakva a szivárvány szinű zászlók, sőt még a zebra is szivárvány szinre van festve.


Nekem személy szerint semmi bajom nincs az olyan emberekkel, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Nem attól lesz valaki jó ember, hogy hová tartozik. Egyébként kifejezetten örülök neki, hogy itt van egy külön városrész ahol nyugodtan élhetnek egymás között anélkül, hogy bárki is sárral dobálná meg őket. Floridában Fort Lauderdale-ben is van 1-2 utca, ahol csak meleg emberek laknak, ott is láttam több helyen kirakva a zászlót, valamint New Yorkban is van egy rész Manhattanben, de ott annyira nem hirdetik ennyire, ott inkább ez ilyen nyilt titok ként megy, hogy mindenki tudja azon a környéken élnek ők. Természetesen a Pride Festivál idén is hatalmas tömeggel fog bővelkedni csak úgy, mint minden évben.



2016. április 24., vasárnap

Nincs olyan, hogy "majd"

Egy hónapja már annak, hogy a nyugati oldalra jöttem. Az elmúlt egy hónap időszak sem szólt, csak a beilleszkedésről, a hely megismeréséről. Bennem viszont van egy olyan megmagyarázhatatlan dolog amit más blogokon Vándorvágy ként neveztek el. Ez az állandó menni akarás valahová, vagy ahogy anyukám mondaná, nem birok megülni a seggemen. A lakótársamnak folyamatosan minden nap mondom, hogy menjünk már valamerre ne csak itt üljünk bent a lakásban, mire neki mindig az a válasza, hogy "jó majd el fogunk menni". De nálam ez nem igy működik. Én sokszor csak gondolok egyet és megyek, nem várok senkire.


Néhány napja is csak fogtam magamat és lementem a partra, órákig sétálgattam délután, hallgattam az óceán zaját. Teljesen jól el voltam magamnak, a telefont kikapcsoltam csak a viz volt iszonyatosan hideg. Azon gondolkodtam, hogy a múlt héten az egyik ismerősöm privát üzenetben megkérdezte tőlem, hogy van-e különbség az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Akkor amikor ezt megkérdezte egy jót nevettem magamban. Aztán amikor lent voltam azon agyaltam, hogy nem is kérdezett akkora butaságot. Mások a szinek, mások a hangok és persze a hullámok. Itt óriásiak, mig a Keleti parton akármerre jártam csak ilyen immel-ámmal voltak. Nyilván persze ezek földrajzi dolgok is.


Majd tegnap reggel fél 6-kor kipattant az álom a szememből azzal, hogy én ezt már nem birom tovább, mennem kell valamerre. Nagy bőszen el is indultam a Hollywood felirathoz, mivel a múltkor nem sikerült feljutni. Persze mit ad Isten, most sem volt egy darab parkoló hely sem, ahol meg tudtam volna állni. Los Angeles és környékéről tudni kell, hogy nagyon nehéz parkolóhelyet találni. Annyira begurultam azonn, hogy közel 1 órán át keresgéltem a helyet, hogy fogtam magamat és elindultam Északnak a 101 autópályán csak úgy cél nélkül.


Másfél órányi kocsikázás után Santa Barbarában megálltam. Szerettem volna már látni nagyon ezt a várost, mert sokat hallottam róla. Nagyon barátságos, csendes, gyönyörű épületekkel. Közben hivott telefonon a lakótársam, hogy merre vagyok. Mikor mondtam neki, hogy Santa Barbarában először nem akarta elhinni majd utána csak mosolygott. Azt hiszem most kezd rájönni, hogy én nem vagyok az a tipus, hogy "majd elmegyünk". Én nem hiszek abban a szóban, hogy "majd" és "egyszer". Hiába, nem vagyunk egyformák, de hát ha azok lennénk akkor unalmas lenne az élet.

A 101 autópályán azért szeretek sokat menni, mert csodálatos panoráma tárul elénk. Az út egyik oldalán az óceán a másik oldalon a hegyek vannak. Pont ezt mondtam valamelyik nap is az apukámnak a telefonban, hogy ezért szeretem Californiát, mert végre 4 év után újra hegyek vesznek körül, talán ez hiányzott a családom után a legjobban nekem az elmúlt 4 évben.



2016. április 17., vasárnap

Gyógyszertártúra

Emlékszem, hogy mielőtt kijöttem ide nemsokkal előtte volt szó arról, hogy otthon is bevezetik a gyógyszerek vásárlását a boltokban hasonló képen, mint az Egyesült Államokban. Akkoriban nagyon furcsán állt mindenkinek a szeme emiatt, hiszen úgy voltunk vele, hogy elég felelőtlen dolog ez, hogy minden gyógyszerhez, leszámitva az antibiotikumot a boltban be lehet majd szerezni. Nem tudom, hogy azóta bevezették-e vagy sem Magyarországon.


Amerikában nincs olyan üzlethálózat, ahol ne lenne Gyógyszertár részleg. Eleinte nekem nagyon furcsa volt, hogy az antibiotikumon kivül szinte minden erősebb gyógyszerhez recept nélkül hozzá tudok jutni egy spontán bevásárlás alkalmával. Valójában elég nehéz volt kiismerni, hogy melyik gyógyszer is mire is jó, mennyire erős, hiszen a minden gyógyszer más erősségű és minden embernek másmilyen a szervezete. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy nekünk mi lenne jó, vannak gyógyszerészek is a részlegeken, nekik tudjuk a segitségüket kérni. Vannak üzletek, ahol orvosok is vannak, ha kell akkor megvizsgálnak néhány dollárért és felirják az antibiotikumot.


Ahogy mindenki más, én is egy rakás gyógyszerrel és antibiotikummal jöttem ki magammal, amik persze nem annyira használtak amennyire kellett volna, hiszen teljesen más környezet, másféle baktériumok vannak itt, másféle gyógyszerekre van a szervezetnek szüksége. Itt mindenféle gyógyszert be lehet szerezni a migréntől kezdve a fájdalomcsillapitón keresztül egészen a megfázásig. Vannak folyadék és kapszula formában egyaránt. Ezek a gyógyszerek annyira erősek, hogy ha időben elkapjuk a betegséget, akkor egyáltalán nem kell vele orvoshoz menni antibiotikumért. Az egyik legfurcsább nekem az volt, hogy a CVS nevű drogériában lehet venni 50 dollárért még HIV tesztet is, ami 20 perc alatt kimutatja, hogy fertőzöttek vagyunk-e vagy sem. De lehet ugyanigy venni DNS tesztet is. 



Néhány éve pedig több államban legális lett az orvosi Marihuána használata is. California államban a rendőr nem is nagyon szól hozzád, ha az utcán vagy bárhol szivod. Van több magyar ismerősöm is, akik rendelkeznek engedéllyel ahhoz, hogy felirathassák maguknak. Állitásuk szerint online kell kitölteni egy kérdőivet ahol ők például azt irták be, hogy alvászavarral küzdenek, és ennek a kezelésére megkapták az orvosi marihuánára való receptre az engedélyt. Ezzel az engedéllyel besétálnak a "zöld orvoshoz" aki felirja nekik majd azt pedig kiváltják. Én csak az ő elmondásuk alapján tudok erről nyilatkozni, én nem rendelkezem ilyen engedéllyel.

Elég furcsa egy ország ez az Egyesült Államok, hiszen valójában kifelé mutatják, hogy erős és szigorú ország, valójában pedig mindenre van megoldás, ha nagyon akarjuk...

2016. április 10., vasárnap

Debit És Kredit Kártya Amerikában

4 éve mikor megérkeztem, közel egy hónapig nem volt bankszámlám. Kezdjük azzal, hogy az angolom a béka segge alatt volt (pedig én nagy vagányan azt hittem, hogy jó vagyok, de hamar pofára estem) igy nem tudtam elmenni egyedül. Egy hónappal később már annyi sok kézpénzem lett, hogy csak rászántam magamat, hogy nyissak egy bankszámlát. Persze semmit nem értettem abból, amit a kedves ügyéntéző mondott el nekem. Debit kártya? Kredit kártya? Checking account? Saving account?! Gőzöm nem volt az egészről. Igy kaptam egy Debit kártyát egy online bankszámlával a Bank of Amerikánál. Egy bankszámlához egyébként egy érvényes útlevélen és egy lakcimen kivül semmi másra nincs szükségünk.


Hamar rájöttem, hogy bizony ha nem az adott bank ATM-ből veszek le pénzt, elég sok összeget felszámolnak kezelési költségnek. De még mindig csak a checking accountomra pakoltam a pénzemet. Az Egyesült Államokban kicsit másképpen működik egy automata mint otthon. Itt csak be kell dugni a kártyát, majd azonnal kihúzni és utána ütjük be a PIN kódot. Persze vannak kivételek, van olyan automata ami elveszi a kártyát és a művelet végén köpi csak ki, de ez elég ritka. Mindig láttam a Deposit feliratnál, vagyis amikor a pénzt tettem be a számlámra, hogy van Checking és van Saving, de nem tudtam mi a különbség, senki nem magyarázta el, én pedig annyira keveset értettem angolul, hogy nem is foglalkoztam vele. Amikor New Yorkba költöztem akkor tudtam meg, hogy ha a Saving accountra teszem a pénzem, akkor azt elpakolom magamnak a nehezebb időkre és az ott bizony kamatozik. Az én bankomnál havi 3 alkalommal vehetek ki pénzt dijmentesen a Saving accountról. A 4. alkalommal már 10 dollárra megbüntetnek. Ez mind azért, hogy ne nyúljak hozzá, spóroljam csak a kis pénzecskémet, vagy inkább ők forgassák. A checking account az, amit nap mint nap használ az ember a vásárlások alkalmával. Ott nem büntetnek.

Kb. másfél évvel ezelőtt mikor új kártyát kértem a bankban az ügyintéző megkérdezte, hogy nem szeretnék-e egy Kredit kártyát (hitel kártyát) és elkezdeni épiteni a kreditemet. Gondoltam én, hogy minek nekem az? Nincs nekem arra szükségem, nem akarok adósságba menni. Hamar rájöttem, hogy Amerika a hitelről szól. Itt egy jól felépitett kredit nélkül semmit nem tud az ember megcsinálni. Igy hát megigényeltem a kredit kártyámat, 2 héten belül ki is postázták nekem. Havi 300 dollárt szoktam rá tenni és azt el is költeni. Ez a lényege a kredit kártyának, hogy kötelezően le kell vásárolni majd visszafizetni a pénzt, magyarul ezzel jelzed a bank felé, hogy te egy jó ember vagy, aki mindig visszafizeti a kölcsönt, és ezzel épited a "credit history"-dat. Credit history nélkül még egy lakást sem tudsz rendesen kivenni. Na jó, lehet azért, mert mindenre van kiskapu, kisablak, hátsó ajtó (pláne Amerikában), de azért mégiscsak jó, ha van ez a kredit kártya. Tény, hogy baromi hamar el lehet vele adósodni. Szinte mindenki erre a kártyára vásárol. Az emberek a kocsikat, házakat, nyaralásokat, egyszóval mindent ezzel fizetnek, és egy életen át törlesztik vissza. Vagy csak szimplán csődöt jelentenek a bank felé, aki megszünteti nekik a kredit kártyát és 5 évig nem kaphatnak újra. Bizony van nem egy ilyen ismerősöm, aki csődöt jelentett.


Na de most térjünk vissza arra, hogy miért is kell még a kredit kártya. Nagyon sok helyen csak ezt fogadják el, a Debit kártyát pedig nem fizetésnél. Engem 2 héttel ezelőtt megbüntetett a rendőr (akkor káromkodtam elég rendesen, mert egy mondva csinált ürüggyel hagyta ott a csekket a szélvédőmön, de hamar rájöttem, hogy 5-6 évvel ezelőtt bizony én is ezt csináltam, hiszen amit kiadnak parancsba, azt végre kell hajtani...), hogy messze parkoltam a padkától. Megjegyzem, nem voltam messzebb, mint a többi autó, de ugye hó vége volt, kellett a statisztikába az "eladott" csekk. Ezt a csekket 3 féle képen lehet befizetni. Online, feladni money orderen (olyan mint otthon a sárga csekk), vagy pedig bemenni személyesen és kifizetni. Én persze azonnal online akartam fizetni. Hoppá! Csak kredit kártyával lehet befizetni. Bár én rendelkezem vele, de azért jó tudni ezt is. 

Amióta megkaptam a Bank of Amerikától a kártyámat, azóta a többi bank nem hagy békén. Minden bank azt akarja, hogy náluk legyen a bankszámlám. Van több ismerősöm is, akiknek 2-3 banknál is van számlájuk, én személy szerint ezt egyenlőre értelmetlennek tartom, de ugye sose tudhatjuk mit hoz a jövő.