2016. október 31., hétfő

Ahogy én látom Amerikát

Hosszú hónapok óta érlelődött már bennem ennek a blogbejegyzésnek a megirása, de eddig hezitálam, hiszen nem szerettem volna, hogy bárki is azt higgye, hogy általánositok. De ma beszélgettem telefonon egy magyar ismerősömmel, akivel még Texasban dolgoztam együtt 2013 nyarán, aki azóta már Floridában, Orlandó mellett él, és a vele való diskurzus rávilágitott, hogy igenis eljött az ideje ennek is.


Az elmúlt 4 és fél évben mióta itt vagyok, elég sok helyen éltem, és dolgoztam már, nagyon sok amerikai családban megfordultam, volt ahol bentlakásos dolgozó ként is, igy van némi rálátásom most már a dolgokra. Nyilván nem mondom azt, hogy minden család ugyanilyen szinten éli az életét, legyen mondjuk 10-ből 8, mert biztos vagyok benne, hogy vannak kivételek.

Amerikában több "mondva csinált" ünnep van, ami szinte mindig csak arra megy ki, hogy legyen alkalom hosszú hétvégére. Ilyenek a Martin Luther King day, Memorial Day, Labor day és társai. Ezek a 3 napos hétvégék általában a bulizásról szólnak, mindenki kerti partit csinál, grilleznek, jól érzik magukat. Memorial Daykor volt szerencsém meghivást kapni egy ilyen igazi amerikai kerti partira. A barátnőm és én voltunk egyedül Európaiak az egész társaságban, legalább is az elején ezt hittük. Egyszer csak oda toppant hozzánk egy nem sokkal idősebbnek tűnő férfi és mondta, hogy ti biztos, hogy Európaiak vagyok. Mint kiderült, holland volt a férfi, és annyira megörült, hogy van rajta kivül más is, aki végre nem "jenki". Elmondta, hogy 10 évig volt nős, egy amerikai nő férje volt, de élete legrosszabb tapasztalata volt. Végülis szinte ugyanazt mondta el, amit már eddig én is tapasztaltam, valamint amit a mai beszélgetésem során az ismerősömmel kiveséztünk.


Na de milyen is egy átlagos amerikai család élete?! Nekünk európaiaknak érdekes. Azt hiszem ez az a szó, amit tudok használni azért, hogy senkit ne sértsek és bántsak meg. A 85%-uk főiskola után azonnal megházasodik, életük első szerelmét veszik el feleségül, vagy mennek hozzá, majd rögtön 1-2 éven belül már ott is van az első gyerek, majd a második, esetleg jön a harmadik. Mire elérik a 40 éves kort, már teljesen kiégett az egész kapcsolat, és 45 éves korukra újraházasodnak.

Valójában zombi életet élnek. Az ismerősöm házfelújitásokkal dolgozik Floridában és mondta, hogy döbbenten tapasztalja azt, hogy amit én az évek alatt elmondtam neki, az teljes mértékben (nagyon kevés kivétellel) de igaz. A nők 90%-a nem dolgozik. Ott maradnak a gyerekkel cimszóval élik a feleség életét. De miből is áll egy ilyen feleség élete? Nagyjából annyi, hogy reggel a gyerekeket útba inditja iskolába, majd napközben elmegy bevásárolni, edzőterembe (és még ki tudja hova) majd mire a gyerekek haza érnek iskolából otthon várja őket. Általában heti 2-3 alkalommal minden családnál van egy bejárónő, aki a szennyest és a takaritást megcsinálja, sok esetben még főz is a családra. Egy igazi amerikai nő főzni abszolút nem szokott, maximum az előre készen lefagyasztott ételt felmelegiti a mikróban, vagy a dobozból megfőzi a 10 perc alatt elkészithető sajtos tésztát és itt a főzéstudomány meg is állt. Ha valaki megkérdezi tőlük, hogy mondja el egy rántás vagy habarás menetét, csak állnak némán majd hirtelen elterelik a témát. 



Na de mégis mit csinál a férj?! Nos itt nem igazán létezik az az igazi apa szerep, mint amit én/mi Magyarországon megszoktunk, amiben felnevelkedtünk. Jó-jó, persze tudják, hogy ott a gyerek, meg szeretik is őket. A férj reggel elmegy munkába, majd este haza. Általában a feleséggel a leglényegesebb dolgokról beszélnek, mint például mi van a gyerekekkel, mit kell fizetni, mi a vacsora valamint mi történt a sztárvilágban, mi a legújabb pletyka, és ez a beszélgetés általában 10-15 perc alatt véget is ér. Majd a férfi leül a foteljába vagy a kanapéra és elkezdni nézni a TV-t, amig a asszony nyomkodja a telefonját, valamint lefekteti a gyerekeket aludni. Az apa itt nem igazán olyan apa, mint amilyen a mi apukánk volt mikor gyerekek voltunk. Igaz, sokszor csinálnak hétvégére közös családi programot, nagyon sok "Úr Isten milyen boldog család vagyunk mi" fénykép felkerül az internetre, de ez mind csak a látszat, mind csak a magamutogatás, a külvilág felé való bizonyitás, valójában a 4 fal között teljesen más zajlik.

Nem egy családnál tapasztaltam (valamint az ismerősöm is elmondta), hogy ezeknél a családoknál a kommunikáció szinte teljesen megszűnik. Nem tudom megszámolni, hogy hány alkalommal láttam házaspárokat akár étteremben, akár mikor velük laktam, hogy vacsora közben teljesen némán ültek egymás mellett és úgy ettek közel fél órán keresztül, valamint le nem szakadtak a telefonról. Hihetelen dolgok ezek, mert én/mi nem ehhez vagyunk szokva, nekünk Európaiaknak ezek teljesen szokatlan dolgok. Pont ezek voltak a legfőbb okai a holland pasinak a partin is, hogy elvált a feleségétől. Elege lett abból, hogy nem főznek rá, és nincs kommunikáció.

Számomra egyébként egy amerikai részéről két dolog van, amihez a mai napig nem tudok hozzá szokni. Az egyik az az, hogy cipőstől végig mennek a lakás minden szegletén. Ugyanazzal a cipővel, amivel egész nap kint az utcán, a munkahelyén vagy bárhol máshol járkált, igenis az egész lakáson, a szőnyegen végigsétál. Nálunk ugye az volt és van a mai napig, hogy a bejárati ajtóban levesszük a cipőt és átváltunk a benti papucsra. Na ez itt egy ismeretlen fogalom. A másik mai napig nagyon zavaró tényező pedig a "talk to you later" vagyis később beszélünk. Nekem, mint európai embernek ez azt jelenti, hogy oké mondjuk 2-3 órán belül. Na már most ez egy amerikainál 1-2 esetleg 4-5 napot is jelent, jobb esetben. Volt már rá példa, hogy egy hónap múlva jelentkezett az illető mondván, hogy "de hát megigértem, hogy kereslek majd". De ez ugye nekik itt igy megszokott.

Mégegyszer leszögezem, hogy ezen posztommal egyáltalán nem általánositok arra, hogy minden amerikai és amerikai család igy és ilyen módon éli az életét, de a visszajelzések és a saját tapasztalataim alapján nyugodt szivvel le merem irni, hogy sajnos 10 családból 8 ilyen, és szerintem ez egy nagyon elszomoritó dolog. Nyilván a vegyes házasságok mások, hiszen keverednek a kultúrák. Vagy ahogy szokták mondani, megszoksz vagy megszöksz. Egy biztos, én nem tudnám az életemet egy igazi, vérbeli amerikai oldalán elképzelni.



2016. október 12., szerda

California dreaming...

2015 Januárjában jártam először Los Angelesben. Igaz csak 3 napot töltöttem el itt, de már akkor észrevettem a hatalmas különbséget a "keleti és nyugati parti" emberek között. Nyilván egy hatalmas országról beszélünk, minden Állam más és más. Össze sem lehet hasonlitani egy texasi lakos viselkedését egy floridai vagy New York-i emberével. De a nyugati part valahogy mégis más.

Megannyi film, sorozat és dal született már Kaliforniáról. Igaz, Santa Barbarától feljebb eddig még nem jártam, tehát nem tudok egyenlőre teljes egészében a "nyugati partról" beszélni, de maga Los Angeles és környéke igen csak érdekes.


Mostanában elég sokat használom az Ubert és a Liftet, mivel az autóm nem igazán működőképes, és a sofőrökkel szeretek párbeszédbe keveredni. Döbbenten veszem észre, hogy nagyon sok európai sofőr van. Szeretem az európaiakat, valahogy azonnal megtalálom velük mindig a közös hangot. Egy amerikaival ez máshogy működik. A tipikus amerikai emberrel ez valahogy máshogyan működik. De térjünk vissza a dél-kaliforniai életre.

Tegnap reggel az Uberem sofőrje egy igazi kaliforniai fekete nő volt. Szeretem a feketéket, szerintem nagyon jó humorérzékkel rendelkeznek, jókat lehet rajtuk nevetni. Szeretem hallgatni ahogyan artikulálnak, a kezeiket mozgatják amikor magyaráznak valamit. Megkérdeztem tőle, hogy ő hogyan jellemezné az igazi kaliforniai embert. A válasza egy hangos kacagással kezdődött, majd folytatta, hogy "flip flopper". Ez a szlenget magyarul úgy tudnám leforditani, hogy napraforgó személyisége van, képtelen döntést hozni valamiben, egyszer ezt akarja, de a másik pillanatban már valami teljesen mást, valamint túl sokat rizsáznak a semmiről. Bizony hangosan nevettem én is, mert teljes mértékben egyet értettem vele. Nyilván nem általánositok, de az elmúlt 6 hónap alatt igen sok emberrel megismerkedtem és azt kell mondjam, ez sajnos tényleg igy van ezen a vidéken. Érdekes egyébként, hogy meg sem kell szólalni ahhoz, hogy azonnal kiszúrják, ha valaki nem kaliforniai. Már az öltözködési stilus alapján azonnal levágják, hogy nem ide valósi az ember. Aztán persze ha már megszólal és hallják az akcentust, akkor már teljesen egyértelművé válik a dolog.


Valójában 2 féle kaliforniai tipussal találkoztam eddig. Az egyik az aki csak a családjának és a karrierjének él. Reggel 8-tól este 6-ig dolgozik Hétfőtől Péntekig, a hétvégét pedig teljes mértékben a családnak szentelik. A másik a teljesen laza, az az igazi beleszarok mindenbe tipus, akik élvezik a szingli életet, mindent teljesen közönyösen vesznek, reggeltől estig szivják a marihuánát, megkeresik azt a pénzt ami kell és kész. Nem aggódnak azon, hogy mi lesz egy hét vagy egy hónap múlva, ahogy esik úgy puffan.

Hihetetlen egyébként az is, hogy itt akkora forgalom van az utakon, amellyel eddig itt Amerikában én nem igazán találkoztam. Nyilván persze ahhoz már hozzá szoktam, hogy New York Cityn kivül mindenki kocsival jár még a WC-re is, de ami itt van azt még én is döbbenten tapasztaltam. Nem véletlenül kell az autóknak smog check-el rendelkezniük, a városban óriási szmog van. Olyan nagy a forgalom, hogy egy 10 perces utat általában fél órába telik megtenni, de ha ezt a csúcsforgalomban akarjuk, akkor számoljunk minimum 1 órás autóban ücsörgéssel.


Los Angelesben a legnagyobb csalódást nekem Santa Monica és Vencie Beach okozta. Ez a két hely a város egyik legnagyobb túrista látványossága, amely leginkább New York City-re emlékeztet. Egymás hegyén-hátán vannak a hajléktalanok, iszonyatos kosz és bűz van miattuk. Nyilván ők is a túristák miatt mennek ezekre a helyekre egy kis adomány fejében, de amikor az ember a filmekben látottak után végre eljut ezekre a helyekre, igen csak csalódottan tud hazamenni.

Kalifornia egyébként egy rémesen drága állam, meg merem kockáztatni, hogy még New York City-nél is drágább. Los Angeles környékén az időjárás kicsit unalmas, minden nap ugyanolyan, lényegében a Július-Augusztus hónapokat leszámitva mindig ugyanaz a 20 fok körüli hőmérséklet van, eső pedig egy évben talán egyszer ha megadatik. Ezeket a dolgokat leszámitva, én mégis szeretem és örülök, hogy ide tudtam költözni. A Kaliforniában való élésre én azt tudnám mondani, hogy egy életérzés. Amikor az ember itt él, akkor akarva-akaratlanul is átveszi azokat a dolgokat, szokásokat amelyeket egy helybéli és azt kell mondjam, itt most jól és otthon érzem magam.

2016. október 9., vasárnap

Újratervezés

Ugye tavaly szeptember elején megvettem Lujzát, életem első kocsiját. Volt is nagy öröm és félelem együtt, hiszen a közel 10 éves jogsimmal talán 3000 kilométernyi vezetés SE volt a hátam mögött. De sebaj, Lujzával szépen összerázódtunk, megismertük egymást, és elég keményen kiléptünk a komfortzónánkból. El sem mertem hinni, hogy akadálymentesen átjöttünk ide több, mint 3200 mérföldet levezetve. A baj 5 hónappal ezelőtt, május közepén következett be. Lujza beteg lett, nem is kicsit.


Nos ugyebár, alapból egy 12 éves autót vettem úgy, hogy semmit nem értettem a kocsikhoz, magyarul egy szart sóztak rám, ami viszonylag elég sokáig birta a gyűrődést. Május közepén a kocsi vezetés közben hirtelen elveszitette az erejét és néhány másodpercig akadozva ment, a műszerfal pedig világitott mint a karácsonyfa. Mondanom sem kell, hogy igencsak beparáztam. Amint hazaértem vele hivtam mindenkit akiről tudom, hogy egy kicsit jobban ért az autókhoz mint én. Voltam vele 3 szerelőnél, plusz otthoni szerelő ismerősök is meg lettek kérdezve, hogy vajon szerintük mi lehet a baj. Amerikából kiindulva tudom, hogy akármilyen problémánk van, mindig kell második, harmadik és tizenhatodik véleményt is kérni. Egyöntetűen meg lett állapitva, hogy Lujzánál ki kell cserélni a váltót. Hetekig gondolkodtam mitévő legyek, hiszen maga az egész kocsi nem ér annyit, mint egy új váltó és annak a javitási költsége, viszonyt annyira a szivemhez nőtt a kocsi, hogy egyszerűen nem tudtam mitévő legyek. 

Na már most ugye egy európai autóról beszélünk, amelynek a fenntartása itt az Egyesült Államokban baromi drága. Miért is vettem ilyen kocsit? Mert hülye voltam valamint azonnal kellett az autó, kész ez van, ezen már változtatni nem lehet. Most tartok ott, hogy összejött annyi pénzem, hogy végre elkezdjek keresni egy másik kocsit. Lujzától egyenlőre még nem váltam meg, próbálom megtalálni a megfelelő megoldást, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon. 

Mivel nem akarom, hogy ismét átverjenek, hiszen a tanulópénzt rendesen kifizettem, igy kiokosittattam magamat az autók terén. Nézegetek autót a Craiglisten, valamint dealershipekbe is járkálok. Folyamatosan töviről hegyire vizsgálgatom az autókat, az eladó személyek nagy döbbenetére. Bizony elég ritka az USA-ban, amikor egy nő csak úgy elemlámpával bújkál a kocsi alá és bele a motortérbe. Valamint California államban törvény irja elő, hogy az autónak eladás előtt egy Smog Check-en kell részt vennie, ez olyan mint Magyarországon a Zöldkártya a kocsira. Amennyiben ez nincs meg az autón, azt nem lehet eladni. Az eladó felek viszont szeretik nem megcsináltatni, szeretik azt mondani, hogy engednek az árból, csak csináltassa meg inkább a vevő. Ezzel csak annyi a probléma, hogy ha én mint vevő csináltatom meg a Smog Check-et és a kocsi nem megy át rajta, akkor megint én bukok egy rahedli pénzt. Bár vissza tudom vinni a kocsit az eladó félhez, de ennyi herce-hurca kell a fenének. Szóval csak úgy akarok kocsit venni, amely rendelkezik Smog Check-el. Valamint most már nézem a kocsinak a Title-jét (magyarul a forgalmi engedély) is. Hála Google barátunknak meg tudjuk nézni, hogy hányszor és hol volt a kocsi összetörve stb. 

Kezdek már teljesen profi lenni ebben. Lassan meg fogom kérni az autószerelő ismerősömet, hogy tanitson meg az olajcserére is, és akkor már ezzel sem kell majd rohangálnom. Viccet félre téve, lehet nem lenne rossz ötlet megtanulni.

Valójában ez a legnagyobb oka annak, hogy nem indultam el semerre sem az elmúlt hónapok alatt. Szerettem volna gyűjteni, ami baromi nehezen megy. Párszor béreltem ki autót, de csak 1-2 napokra, mert óriási pénzszórás. Remélem hamarosan ez a gond megoldódik. Lujzától vérző szivvel, de megválok és egy új kapcsolat veszi kezdetét.

2016. október 4., kedd

Az oda vezető út...

Kb. 1 évvel ezelőtt irtam arról, hogy van egy naplóm. Mostanában elkezdtem újra, és újra irogatni bele, ha nem is napi, de legalább heti rendszerességgel. Rájöttem, hogy muszáj leirni a dolgokat, mert bár az idő megszépiti az emlékeket, azok valahol mégis megkopnak. Ezt a naplót kezdtem el anno egy bakancslista szerűségnek is használni. Igaz nem szedtem pontokba akkoriban, hogy mi az amit valóban szeretnék, hanem csak belefoglaltam a szövegkörnyezetbe őket, de visszaolvasva kerek szemekkel látom, hogy minden amit leirtam, valóra vált.



Amikor néhány hete betöltöttem a 30-at, sirva fújtam el a gyertyákat a tortán. Tudom, nagyon sokan csak legyintve azt mondják erre a korra, hogy "jajj, még mindig olyan fiatal vagy". Valójában azért pityeredtem el, mert a barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mégis hol látom magamat 5 év múlva, és én egyáltalán nem tudtam rá konkrét választ adni. 12 évvel ezelőtt tisztán láttam magam előtt a jövőt a rendőrségen és a jogi pályán, de ma már nem tudnám az életemet egy mókuskerékben újra eltölteni, az elmúlt fél évben viszont mégis sikerült újra belecsöppennem. Amikor a barátnőm felszállt a New York felé tartó gépre annyit irt sms-ben a fentebb emlitett kérdésével kapcsolatban, hogy "maradj amilyen vagy és váltsd valóra minden álmodat". Ennél több nekem nem is kellett. 

Nagyon sokan vagyunk "vándorlelkek" akiket ha elkap a gépszij, akkor nincs megállás. Egyszerűen csak jön egy olyan megmagyarázhatatlan érzés, hogy menni kell és mint a mágnes úgy vonz magához a hely amelyet kinéztél magadnak. Az itteni barátnőm folyamatosan próbál lebeszélni arról, hogy menjek Seattle-be. Szerinte várnom kellene tavaszig mert ő akkor akar menni. Őszintén szólva, nem szeretem amikor valaki próbálja az én életemet befolyásolni. Erről szólt az elmúlt 6 hónap is, hogy "majd megyünk". Akinek nincs vándorlelke, az nem fogja megérteni milyen érzés is ez valójában. Én nem akarok egy menő szállodában megszállni, étteremben kajálni, mert ez nem erről szól. A Miami - Los Angeles útban is ez volt a legjobb, hogy senki nem ült mellettem, senki nem nyomkodta, vagy beszélt megállás nélkül a telefonján. 



Nagyon régóta tervezem már ezt az utat, és minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb elindulhassak. Magamat ismerve valószinűleg az fog történni ami mindig. Hiába tervezgetek, számolgatok, egyszer majd csak elkap az a bizonyos (csúnya szó) bele mindenbe érzés, fogom magam beülök a kocsiba és másfél napon keresztül teljes hangerőn hallgatom a "Me, myself and I" cimű számot folyamatosan amig Seattle-be nem érek. Az egésznek a lényege az, hogy ha komolyan hiszünk önmagunkban, akkor bármire képesek vagyunk és (tudom, soha ne mond, hogy soha) SOHA ne hagyjuk, hogy más próbálja meg irányitani az életünket helyettünk.