2016. március 19., szombat

Álmok útján

Ugye irtam róla, hogy kb. 3 héttel ezelőtt bejelentettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és szerettem volna New Yorkba visszamenni a barátnőmhöz és a fiához. Közben pedig jelentkezett egy volt kolléganőm még Ferihegyről, igy mivel hasonló tervei voltak mint nekem, úgy döntöttem még maradok Miamiban. Viszont amikor a múlt héten elmentünk Naplesbe, visszafelé bennem már egy annyira kényszerből való visszatérés érzése volt Miamiba, hogy szó szerint már csak savanyú pofát tudtam vágni mindenhez. Ezen kivül mióta bejeletettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és keressenek mást helyettem, rettenesen negativ irányba változtak meg a dolgok. Folyamatos kiabálás volt (eleinte csak egymás között orditoztak, majd egy idő után már velem is). Igy múlt héten Hétfőn reggel úgy ébredtem, hogy az első gondolatom amikor kinyilt a szemem, hogy mennyire nem akarok én már itt lenni. Ezt követően a reggel a szokások mindenbe való belekötéssel kezdődött, az ég világon semmi nem tetszett nekik, sőt azt is nehezményezték, hogy szabadnapomon és lebarnultam. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy én már nem akarok itt lenni. Egyszer csak felálltam a konyhaasztaltól, besétáltam a szobámba, összepakoltam, kivittem mindent a kocsimba és közöltem, hogy én most bizony elmegyek. Mivel tudtam, hogy van egy takaritónő aki jár minden másnap és van 4 felnőtt 2 gyerekre, igy teljesen nyugodt szivvel hagytam ott őket.


Ezt követően felhivtam a volt kolléganőmet és közöltem vele, hogy mi történt és én bizony elmegyek Los Angelesbe, mivel már hónapok óta ezt tervezem és úgy érzem megérett rá az idő. Ő mondta nekem, hogy ő még maradni akar 2-3 hónapot Miamiban, maradjak ott vele. Én viszont olyan ember vagyok, aki csak azért, hogy másnak jó legyen, nem maradok egy olyan helyen ahol nem szeretek lenni. Elmentem a Walmartba, bevásároltam és elindultam. Éjfél körül értem Tallahassee-be, ahol egy kamion parkolóban aludtam 3 órát a kocsiban, majd tovább indultam. Ahogy elhagytam Floridát, elkezdődött a csoda. Alabama, Mississippi, Luisiana Államok valami csodálatosak voltak ahogy áthaladtam rajtuk. Gyönyörűen zöldellett minden. látható volt, hogy itt a tavasz. Estére értem Texasba. Nem szerettem volna csak Dallas után megállni, de iszonyatosan elfáradtam annak ellenére, hogy a Cruise (magyarul tempomatnak szokták emlegetni) be volt végig kapcsolva. Este 6 körül már éreztem, hogy nem birok tovább menni, és most rendesen kell aludnom mert nagyon fájt a derekam és a lábam igy egy autópálya melletti motelben kivettem egy szobát és mint akit fejbevertek azonnal el is aludtam. Olyan hajnali 2 lehetett amikor felébredtem és úgy döntöttem tovább indulok. És milyen jól tettem! Dallasban az autópályán hidépités volt és persze a GPS ezt nem jelezte. Össze vissza voltak a terelések, igy közel 2 órát elvesztegettem ott. Texasból olyan dél körül értem át Új Mexikóba.


Amint átléptem a határt rá 5 percre minden megszakadt. Se telefon, se térerő, se rádió a kocsiban. Ez tartott közel 6 órán át amig Albuquerque-ig értem. 6 órán keresztül a sivatagon keresztül vezettem. Az úton nem sok autó volt, inkább kamionok mentek. Többször láttam kiirva, hogy hol lehet lekanyardoni a Historic Route 66-re, igy mikor már a benzinmutatóm kb. negyednél tartott lementem a pályáról egy kisvárosba, ahol bent a városban ment a jó öreg 66-os út. A benzinkúton egy öreg néni és a sheriff voltak. Kérdeztem a nénit, hogy a 66-os úton végig tudok-e menni Albuquerque-ig. Mondta, hogy a 66-os valójában csak kisebb szakaszokból áll, amely kis városokba megy be, az útvonala viszont az I-40 autópálya, amelyen én is haladtam. Közben a sheriff elkezdte nézegetni a rendszámomat. Megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam neki, hogy Miamiból. Kérdezte, hogy hová megyek. Mondtam, hogy Los Angelesbe. Kérdezte, hogy honnan származom. Mondtam, hogy magyar vagyok. Kérdezte, hogy hogyan mertem ezt az utat egyedül bevállalni? Mondtam neki, hogy ez egy olyan út ami egy nagyon régi álmom volt és most lehetőséget kaptam rá az élettől. Mondta nekem, hogy hallgassak rá és senkinek ne álljak meg, legyen nálam nagyon sok viz és ne hagyjam, hogy a tankom fél alá menjen. Végig nagyon rendes volt velem, a kérdéseit is nagyon kedvesen tette fel és inkább aggódóan és jó tanácsként próbált nekem segiteni.


Albuquerque után visszatértem a civilizációba. Rengeteg aggódó sms fogadott az ismerősöktől. A GPS szerint már csak 4 órányi vezetésre voltam Las Vegastól, de úgy döntöttem, hogy megállok aludni, mert már szúrást és zsibbadást éreztem a lábamban. Amikor kiszálltam a kocsiból szó szerint elkezdtek remegni a lábaim, nehéz volt talpra állni. Ekkor már 15 órája vezettem. Hajnali 4-ig aludtam majd elindultam. Úgy döntöttem, hogy Vegas előtt elmegyek a Grand Canyonhoz, ha már itt vagyok. Eléggé lehűlt a levegő, -5 fok volt. Ez a floridai 30 fok után igencsak hidegnek számitott nekem. A Grand Canyonhoz 30 dollár belépőt kellett fizetni. Amikor elsétáltam szó szerint tátva maradt a szám. Ez egy igazi természeti csoda. Nem véletlenül tartozik a világ csodái közé. Közel 2 órán keresztül csak sétáltam, fényképeztem és néztem. Leirhatatlanul gyönyörű és nyugodt egy hely. Ezt követően elindultam Vegas felé, ahol már várt egy ott élő ismerősöm. A Vegas felé vezető út szintén sivatag, de már teljesen más mint ami Új Mexikóban volt. Az Arizonát és Nevadát átszelő sivatagban már csak itt-ott bokrok és rengeteg kaktusz található. A kaktuszok leginkább fára hasonlitanak. Ameddig a szem ellát csak kaktuszokat lát az ember mindenhol.


Vegasban az ismerősömnek volt 2 db ingyen jegye a Jersey Boys nevű musical előadásra. Elfogadtam a meghivását, hiszen még sosem voltam ilyen előadáson pláne nem Vegasban. A 2 órás előadás nagyon szuper volt, a végén állva vastapssal köszönte meg a közönség. Maga Las Vegas egyébként nem lopta be magát a szivembe, engem leginkább a Times Square és Atlantic City keverékére emlékeztet a fényeivel és a milliónyi emberrel. 

Vegasban ismét kivettem egy szobát egy motelben, majd reggel elindultam California felé olyan reggel 6 óra körül. Reggel 8 körül léphettem át a California-Nevada határt, ahol volt egy kisebb ellenőrzés. Leginkább az autókat ellenőrzik ott azért, mert Arizonaban annyira olcsó a mangó (szinte mindenkinek magnó fája van), hogy sokan át szokták hozni más államokba és eladják őket, ami elvileg tilos. Az előttem és utánam lévő kocsikat elkezdték ellenőrizni, nekem a rendőr csak mosolyogva intett, hogy menjek tovább. Gondolom látta rajtam, hogy nem eszek mangót. Ezután elindultam a Big Bear nevű hegy felé, ahol már várt az ismerősöm. Az út a hegyre felfelé hihetetlen szerpentines volt. Korábban el nem tudtam volna képzelni magamról, hogy én valaha is egy ilyen havas-szerpentines úton fogok hegynek felfelé, majd lefelé vezetni. Délután 4 óra körül lehetett amikor megkérkeztem az ismerősömékhez. ahol egyenlőre lakom. Már túl vagyok 3 állásinterjún, ebből kettőnél a jövő héten kezdek is.

Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, hihetetlen büszke vagyok magamra, hogy 3200 mérföldet (közel 5200 km-t) egyedül levezettem baleset, defekt-kerékcsere nélkül. Gyönyörű tájakon mentem keresztül amit sajnos a fényképek nem adnak vissza. California egy csodálatos állam, szerintem ez a legeurópaibb államok egyike. Itt az ember 2-3 órát autózik és az óceán mellől máris a hegyekben van és tud sielni, vagy csak kirándulni. Florida egy iszonyatosan unalmas állam, ahol a napozáson kivül mást csinálni nem lehet. 9 órát utaztam mire átértem Floridából Alabamába. 9 órás vezetés egy olyan államban ahol nincs semmi. Nyaralni, 1-2 hetet eltölteni tökéletesen megfelel. De nekem mint borsodi, a Bükk lábától származó gyereknek ez nagyon unalmas. Most végre ott kezdek új életet, ahová már egy évvel ezelőtt át akartam költözni de az élet valamiért Floridába sodort le. De most már nem bánom. Itt vagyok, megtettem egyedül azt az utat amit mindig is akartam, kicsit valahol sajnálom, hogy már vége van, mert nagyon élveztem, de most egyenlőre elkezdtem az új életemet.




1 megjegyzés:

  1. Fantasztikus és vagány nő vagy! Gratulálok Neked! Örülök, hogy épségben megérkeztél. Az őrangyalod mindig gyorsabb volt Nálad. :) Kíváncsian várom a további fejleményeket és képeket. A régi családod mondott valamit, vagy csak néztek? :P Azt hiszem, sokan tanulhatnánk Tőled, hogy merjünk kiállni az álmainkért és ne alkudjunk meg, hanem tegyük azt, amit a szívünk diktál. Sok sikert!

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.