2016. április 24., vasárnap

Nincs olyan, hogy "majd"

Egy hónapja már annak, hogy a nyugati oldalra jöttem. Az elmúlt egy hónap időszak sem szólt, csak a beilleszkedésről, a hely megismeréséről. Bennem viszont van egy olyan megmagyarázhatatlan dolog amit más blogokon Vándorvágy ként neveztek el. Ez az állandó menni akarás valahová, vagy ahogy anyukám mondaná, nem birok megülni a seggemen. A lakótársamnak folyamatosan minden nap mondom, hogy menjünk már valamerre ne csak itt üljünk bent a lakásban, mire neki mindig az a válasza, hogy "jó majd el fogunk menni". De nálam ez nem igy működik. Én sokszor csak gondolok egyet és megyek, nem várok senkire.


Néhány napja is csak fogtam magamat és lementem a partra, órákig sétálgattam délután, hallgattam az óceán zaját. Teljesen jól el voltam magamnak, a telefont kikapcsoltam csak a viz volt iszonyatosan hideg. Azon gondolkodtam, hogy a múlt héten az egyik ismerősöm privát üzenetben megkérdezte tőlem, hogy van-e különbség az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Akkor amikor ezt megkérdezte egy jót nevettem magamban. Aztán amikor lent voltam azon agyaltam, hogy nem is kérdezett akkora butaságot. Mások a szinek, mások a hangok és persze a hullámok. Itt óriásiak, mig a Keleti parton akármerre jártam csak ilyen immel-ámmal voltak. Nyilván persze ezek földrajzi dolgok is.


Majd tegnap reggel fél 6-kor kipattant az álom a szememből azzal, hogy én ezt már nem birom tovább, mennem kell valamerre. Nagy bőszen el is indultam a Hollywood felirathoz, mivel a múltkor nem sikerült feljutni. Persze mit ad Isten, most sem volt egy darab parkoló hely sem, ahol meg tudtam volna állni. Los Angeles és környékéről tudni kell, hogy nagyon nehéz parkolóhelyet találni. Annyira begurultam azonn, hogy közel 1 órán át keresgéltem a helyet, hogy fogtam magamat és elindultam Északnak a 101 autópályán csak úgy cél nélkül.


Másfél órányi kocsikázás után Santa Barbarában megálltam. Szerettem volna már látni nagyon ezt a várost, mert sokat hallottam róla. Nagyon barátságos, csendes, gyönyörű épületekkel. Közben hivott telefonon a lakótársam, hogy merre vagyok. Mikor mondtam neki, hogy Santa Barbarában először nem akarta elhinni majd utána csak mosolygott. Azt hiszem most kezd rájönni, hogy én nem vagyok az a tipus, hogy "majd elmegyünk". Én nem hiszek abban a szóban, hogy "majd" és "egyszer". Hiába, nem vagyunk egyformák, de hát ha azok lennénk akkor unalmas lenne az élet.

A 101 autópályán azért szeretek sokat menni, mert csodálatos panoráma tárul elénk. Az út egyik oldalán az óceán a másik oldalon a hegyek vannak. Pont ezt mondtam valamelyik nap is az apukámnak a telefonban, hogy ezért szeretem Californiát, mert végre 4 év után újra hegyek vesznek körül, talán ez hiányzott a családom után a legjobban nekem az elmúlt 4 évben.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.