Tegnap volt az Egyesült Államokban Thanksgiving, azaz a Hálaadás Ünnepe. Nem véletlenül vártam ezzel a bejegyzéssel egy napot. Az USA-ban ez egy hatalmas ünnepnek számit, sokkal nagyobbnak mint a Karácsony, és egyre több bevándorló is elkezdte átvenni a szokást. Nos, én kilógok a sorból. Bár az "ünnep" arról szól, hogy együtt van a család minden tagja és ajándékozás nélkül csak békében és szeretetben töltik együtt a napot/estét. Manapság sajnos már ez is a pénzköltésről és az ajándékozásról szól mindamellett, hogy együtt vannak. Tavaly még bentlakásos nevelő nőként egy dúsgazdag családnál töltöttem a Hálaadást, ahol már inkább szólt arról a dolog, hogy a gyerekek milyen sok ajándékot kapjanak. Sokkal többet, mint mondjuk egy születésnapkor. Ebben az évben nem csináltam semmit végre, otthon ültem és egész nap a Netflixet néztem, viszont minden ismerősömtől hallottam, hogy mennyi játékot vettek a gyerekeknek.
A valódi okai egyébként annak, hogy én miért maradok ki ebből az ünnepből nem az, hogy nem vagyok hálás. Mert igenis hálás vagyok minden egyes nap minden egyes percében. Számomra ez a nap olyan, mint a Valentin nap, hogy miért csak az év egyetlen napján mutassam ki valakinek azt, hogy mennyire szeretem?!
A másik oka pedig az, hogy (és ez az én véleményem) ez egy nagyon gusztustalan és undoritó ünnep amely a barbárságról szól. Nyilván persze a tankönyvekben az van, hogy az első kukorica betakaritását ünnepelték a telepesek a frissen barátságot kötött indiánokkal. Persze, persze mese habbal. Mindenki tudja, hogy mekkora tömegmészárlás volt, mennyi őslakost kiirtottak a telepesek a földekért. Nyilván persze most meg lehet kövezni engem is, hiszen én is itt ezen a kontinensen, ebben az országban élek, de pontosan ezért nem is értek egyet ezzel az ünneppel és ki is maradok belőle.
Azt is tudni kell, hogy a munkahelyek 99%-a szokott adni minden munkavállalónak egy nagyobb darab fagyasztott pulykát. Én is kaptam 2012-ben a szállodától, amikor ott dolgoztam (akkor kaptam először és utóljára, mert évek óta magánszemélyeknek dolgozom). Sosem felejtem el, hogy az akkori lakótársamat felhivtam amikor elindultam hazafelé a szállodából. Szerettem volna őt megviccelni és azt mondtam neki a telefonban, hogy egy élő pulykát kaptam és nem engednek fel vele a buszra, igy haza kell sétálnom. A lakótársam (aki egyébként azóta Magyarországon lakik de a mai napig nagyon jó barátnők vagyunk) nehézkesen, de végül elhitte, hogy én egy élő pulykával bandukolok hazafelé. Kb. 1 óra volt az út haza és ez idő alatt Anikó többször kétségbe esetten hivott engem, hogy most akkor mi legyen, mert ő nem akar megölni egy pulykát. Kb. 40 perc múlva újra hivott teljesen boldogan, mert a sarkon lévő ital boltban megadtak neki egy pulyka menhely cimet (igen, mert ilyen is létezik, megmentik a pulykákat) és mondta, hogy akkor vigyük el oda a pulykát. Én ekkor már alig birtam megállni, hogy ne röhögjek, de hagytam Anikót az örömmámorban. Mikor hazaértem belépve az ajtón kiabáltam neki, hogy megoldódott a probléma, útközben levágtam a pulykát. Ezen a történeten azóta is mindig nagyon jót nevetünk.
Amiért mégis úgy döntöttem, hogy irok erről a dologról az az, hogy igenis legyünk hálásak mindenért amink van. Legyünk hálásak az év minden napján, mert van hol aludnunk, van mit ennünk, van bevételi forrásunk, van aki szeret minket és van akit mi szeretünk, és a sort még hosszasan lehetne folytatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.