Az oda vezető út...

Kb. 1 évvel ezelőtt irtam arról, hogy van egy naplóm. Mostanában elkezdtem újra, és újra irogatni bele, ha nem is napi, de legalább heti rendszerességgel. Rájöttem, hogy muszáj leirni a dolgokat, mert bár az idő megszépiti az emlékeket, azok valahol mégis megkopnak. Ezt a naplót kezdtem el anno egy bakancslista szerűségnek is használni. Igaz nem szedtem pontokba akkoriban, hogy mi az amit valóban szeretnék, hanem csak belefoglaltam a szövegkörnyezetbe őket, de visszaolvasva kerek szemekkel látom, hogy minden amit leirtam, valóra vált.

Amikor néhány hete betöltöttem a 30-at, sirva fújtam el a gyertyákat a tortán. Tudom, nagyon sokan csak legyintve azt mondják erre a korra, hogy "jajj, még mindig olyan fiatal vagy". Valójában azért pityeredtem el, mert a barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mégis hol látom magamat 5 év múlva, és én egyáltalán nem tudtam rá konkrét választ adni. 12 évvel ezelőtt tisztán láttam magam előtt a jövőt a rendőrségen és a jogi pályán, de ma már nem tudnám az életemet egy mókuskerékben újra eltölteni, az elmúlt fél évben viszont mégis sikerült újra belecsöppennem. Amikor a barátnőm felszállt a New York felé tartó gépre annyit irt sms-ben a fentebb emlitett kérdésével kapcsolatban, hogy "maradj amilyen vagy és váltsd valóra minden álmodat". Ennél több nekem nem is kellett. 

Nagyon sokan vagyunk "vándorlelkek" akiket ha elkap a gépszij, akkor nincs megállás. Egyszerűen csak jön egy olyan megmagyarázhatatlan érzés, hogy menni kell és mint a mágnes úgy vonz magához a hely amelyet kinéztél magadnak. Az itteni barátnőm folyamatosan próbál lebeszélni arról, hogy menjek Seattle-be. Szerinte várnom kellene tavaszig mert ő akkor akar menni. Őszintén szólva, nem szeretem amikor valaki próbálja az én életemet befolyásolni. Erről szólt az elmúlt 6 hónap is, hogy "majd megyünk". Akinek nincs vándorlelke, az nem fogja megérteni milyen érzés is ez valójában. Én nem akarok egy menő szállodában megszállni, étteremben kajálni, mert ez nem erről szól. A Miami - Los Angeles útban is ez volt a legjobb, hogy senki nem ült mellettem, senki nem nyomkodta, vagy beszélt megállás nélkül a telefonján. 

Nagyon régóta tervezem már ezt az utat, és minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb elindulhassak. Magamat ismerve valószinűleg az fog történni ami mindig. Hiába tervezgetek, számolgatok, egyszer majd csak elkap az a bizonyos (csúnya szó) bele mindenbe érzés, fogom magam beülök a kocsiba és másfél napon keresztül teljes hangerőn hallgatom a "Me, myself and I" cimű számot folyamatosan amig Seattle-be nem érek. Az egésznek a lényege az, hogy ha komolyan hiszünk önmagunkban, akkor bármire képesek vagyunk és (tudom, soha ne mond, hogy soha) SOHA ne hagyjuk, hogy más próbálja meg irányitani az életünket helyettünk.