2016. március 26., szombat

Új élet az Angyalok városában

Elég sikeresnek tudhatom magam mögött az első hetemet a nyugati oldalon. Viszonylag nagyon hamar (2 nap alatt) találtam munkát. Szerettem volna most már a hátam mögött hagyni a gyerekekre való vigyázást. Bár nagyon szeretem őket, de szinte mindig túlságosan közel kerülnek hozzám és utána nagyon nehéz az elválás. Most egy szállodában kaptam a recepción állást, köszönhetően a nyelvtudásnak és a szállodai múltamnak. 


Elég sokat dolgoztam az elmúlt pár nap alatt igy a hétvégére maradt a környék megismerése. Tavaly januárban már jártam itt és mivel csak 2 napom volt, igy (aránylag hipersebességgel) sikerült körbe járnom a nevezetességeket, most inkább próbáltam volna megtalálni A-ból B-be a legrövidebb utakat. Viszont van itt egy barátnőm aki kitalálta (mivel nekem van autóm) élvezzük már egy kicsit a hétvégét és csavarogjunk. 


Los Angeles olyan mint Miami. Sok kis városból tevődik össze és a köztudatban mégis mindenki szinte minden részét Los Angelesnek emlegeti. Én jelenleg Torrance és Playa Vista között ingázom. Hol az egyik barátnőmnél, hol a másiknál alszom, a munka pont fél úton van a két városrész között. Próbálom megtalálni azt a részt, ahol majd szeretnék lakást kivenni. Igen, mert végre úgy érzem, hogy ott vagyok ahol lennem kell. Már tavaly Januárban tudtam, hogy nekem itt van a helyem, de az idő jócskán próbára tett. Torrance inkább kertváros a hegyoldalon, mig Playa Vistat úgy kell elképzelni, mintha Budapesten a Váci utcán lennénk. Ezektől a részektől szerencsére Los Angeles Downtown elég messze van, de a Beach autóval nem több, mint 10 perc.


A fiatalabbik barátnőmmel aki Playa Vistan lakik elmentünk Szombaton Downtownba a Fashion Districtbe sétálni. Ez kb. a Józsefvárosi vagy Nyiregyházi piaccal van egy szinten. Maga Downtown hihetetlenül egy lepukkant része Los Angelesnek. Nem is gondolná az ember, hogy ennyire le van amortizálódva az a rész. Nagyon sok a hajléktalan, a drogos és a prosti, valamint az utak és az épületek is hagynak nem kevés kivetni valót maguk után. Más városok Downtownjához képest ez egy szörnyű nagy csalódás. Ellenben Santa Monica Downtownja gyönyörűen meg van csinálva, leginkább oda mennek a túristák. 

Szerettünk volna felmenni a Hollywood felirathoz, de az okos GPS-em teljesen más irányba vitt el minket, igy a Griffith Park kilátójában kötöttünk ki, ahonnan ugyanolyan szép kilátás nyilik a városra, mintha a Hollywood feliratnál lettünk volna. Nyilván azt a túrát is meg fogom tenni, hiszen ha már itt van az ember, akkor nem hagyhatja ki. A legszörnyűbb dolog viszont az elmúlt egy hétben az, hogy egyszer sem sikerült eddig még lemennem este a partra megnézni a naplementét. Remélem ez napokon belül változni fog, hiszen amikor tavaly volt szerencsém megnézni, azonnal szerelembe estem.

Valahol sajnálom, hogy már nem vagyok az ide vezető úton, hiszen nagyon élveztem és nagyon sokat eszembe jutnak a látott és átélt dolgok. Szomorú egyáltalán nem vagyok sőt, inkább most tervezek még több utazgatást, de most már itt a nyugati oldalon. Rengeteg látnivaló van erre és most már egyre jobban hivogat egy több hetes hátizsákos túra is. Úgy érzem tényleg megtaláltam a helyemet ott, ahol most vagyok.

2016. március 21., hétfő

Vegas baby!

Mivel az I-40 főúton haladtam California felé úgy gondoltam, hogy ha már arra járok, Las Vegast semmmilyen formában nem szabad kihagyni, valamint ismerősöm is volt ott, akkor már vele is találkozom. Tavaly tavasszal már jártam Atlantic Cityben, ami az Egyesült Államok Keleti partján lévő kaszinó város, tehát nagyjából tudtam mire számitsak. De hát Vegas mégis csak Vegas.



Las Vegas látványossága valójában egyetlen hosszú utcából áll. Ezen az utcán vannak végig egymás mellett a kaszinók, éttermek, különböző szórakozási lehetőségek. A forgalom és a tömeg hatalmas. Engem a fényeivel, a különböző akcióhős, Hello Kittys figuráknak beöltözött embereivel, a milliónyi utcán elfekvő hajléktalanal és a tömeggel leginkább a New York Cityben lévő Times Square-re emlékeztetett. 




Egy kaszinóba sem mentem be játszani, hiszen tavaly már voltam Atlantic Cityben, tudtam milyen is egy ilyen hely, valamint csak egy rövid éjszakát maradtam, igy már nem érdekelt igazán. Viszont az ismerősöm által lehetőséget kaptam, hogy egy show-ra elmenjek. Las Vegas hires arról, hogy minden kaszinóban különböző előadások vannak, mint például Britney Spears hires showja, vagy David Copperfield mágus előadásai, de ezekre a jegyek méregdrágák. Én a Jersey Boys nevű musicalre jutottam el. Korábban New Yorkban szerettem volna eljutni egy Broadway showra, sajnos valahogy sosem jött össze. Igy ha már Vegasban jártam és adott volt a lehetőség, egyértelmű, hogy nem hagyom ki. Nagyon hálás vagyok érte, hogy részese lehettem. A két órás előadás egy hihetetlen és örökre szóló élmény marad.




A város nem lopta be a szivembe magát, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogok ide visszajönni. Ugyanis gondoljon bárki bármit, de Britney Spears Peace of me cimű showját nagyon szeretném egyszer megnézni, lehetőleg még ebben az évben.






2016. március 19., szombat

Álmok útján

Ugye irtam róla, hogy kb. 3 héttel ezelőtt bejelentettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és szerettem volna New Yorkba visszamenni a barátnőmhöz és a fiához. Közben pedig jelentkezett egy volt kolléganőm még Ferihegyről, igy mivel hasonló tervei voltak mint nekem, úgy döntöttem még maradok Miamiban. Viszont amikor a múlt héten elmentünk Naplesbe, visszafelé bennem már egy annyira kényszerből való visszatérés érzése volt Miamiba, hogy szó szerint már csak savanyú pofát tudtam vágni mindenhez. Ezen kivül mióta bejeletettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és keressenek mást helyettem, rettenesen negativ irányba változtak meg a dolgok. Folyamatos kiabálás volt (eleinte csak egymás között orditoztak, majd egy idő után már velem is). Igy múlt héten Hétfőn reggel úgy ébredtem, hogy az első gondolatom amikor kinyilt a szemem, hogy mennyire nem akarok én már itt lenni. Ezt követően a reggel a szokások mindenbe való belekötéssel kezdődött, az ég világon semmi nem tetszett nekik, sőt azt is nehezményezték, hogy szabadnapomon és lebarnultam. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy én már nem akarok itt lenni. Egyszer csak felálltam a konyhaasztaltól, besétáltam a szobámba, összepakoltam, kivittem mindent a kocsimba és közöltem, hogy én most bizony elmegyek. Mivel tudtam, hogy van egy takaritónő aki jár minden másnap és van 4 felnőtt 2 gyerekre, igy teljesen nyugodt szivvel hagytam ott őket.


Ezt követően felhivtam a volt kolléganőmet és közöltem vele, hogy mi történt és én bizony elmegyek Los Angelesbe, mivel már hónapok óta ezt tervezem és úgy érzem megérett rá az idő. Ő mondta nekem, hogy ő még maradni akar 2-3 hónapot Miamiban, maradjak ott vele. Én viszont olyan ember vagyok, aki csak azért, hogy másnak jó legyen, nem maradok egy olyan helyen ahol nem szeretek lenni. Elmentem a Walmartba, bevásároltam és elindultam. Éjfél körül értem Tallahassee-be, ahol egy kamion parkolóban aludtam 3 órát a kocsiban, majd tovább indultam. Ahogy elhagytam Floridát, elkezdődött a csoda. Alabama, Mississippi, Luisiana Államok valami csodálatosak voltak ahogy áthaladtam rajtuk. Gyönyörűen zöldellett minden. látható volt, hogy itt a tavasz. Estére értem Texasba. Nem szerettem volna csak Dallas után megállni, de iszonyatosan elfáradtam annak ellenére, hogy a Cruise (magyarul tempomatnak szokták emlegetni) be volt végig kapcsolva. Este 6 körül már éreztem, hogy nem birok tovább menni, és most rendesen kell aludnom mert nagyon fájt a derekam és a lábam igy egy autópálya melletti motelben kivettem egy szobát és mint akit fejbevertek azonnal el is aludtam. Olyan hajnali 2 lehetett amikor felébredtem és úgy döntöttem tovább indulok. És milyen jól tettem! Dallasban az autópályán hidépités volt és persze a GPS ezt nem jelezte. Össze vissza voltak a terelések, igy közel 2 órát elvesztegettem ott. Texasból olyan dél körül értem át Új Mexikóba.


Amint átléptem a határt rá 5 percre minden megszakadt. Se telefon, se térerő, se rádió a kocsiban. Ez tartott közel 6 órán át amig Albuquerque-ig értem. 6 órán keresztül a sivatagon keresztül vezettem. Az úton nem sok autó volt, inkább kamionok mentek. Többször láttam kiirva, hogy hol lehet lekanyardoni a Historic Route 66-re, igy mikor már a benzinmutatóm kb. negyednél tartott lementem a pályáról egy kisvárosba, ahol bent a városban ment a jó öreg 66-os út. A benzinkúton egy öreg néni és a sheriff voltak. Kérdeztem a nénit, hogy a 66-os úton végig tudok-e menni Albuquerque-ig. Mondta, hogy a 66-os valójában csak kisebb szakaszokból áll, amely kis városokba megy be, az útvonala viszont az I-40 autópálya, amelyen én is haladtam. Közben a sheriff elkezdte nézegetni a rendszámomat. Megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam neki, hogy Miamiból. Kérdezte, hogy hová megyek. Mondtam, hogy Los Angelesbe. Kérdezte, hogy honnan származom. Mondtam, hogy magyar vagyok. Kérdezte, hogy hogyan mertem ezt az utat egyedül bevállalni? Mondtam neki, hogy ez egy olyan út ami egy nagyon régi álmom volt és most lehetőséget kaptam rá az élettől. Mondta nekem, hogy hallgassak rá és senkinek ne álljak meg, legyen nálam nagyon sok viz és ne hagyjam, hogy a tankom fél alá menjen. Végig nagyon rendes volt velem, a kérdéseit is nagyon kedvesen tette fel és inkább aggódóan és jó tanácsként próbált nekem segiteni.


Albuquerque után visszatértem a civilizációba. Rengeteg aggódó sms fogadott az ismerősöktől. A GPS szerint már csak 4 órányi vezetésre voltam Las Vegastól, de úgy döntöttem, hogy megállok aludni, mert már szúrást és zsibbadást éreztem a lábamban. Amikor kiszálltam a kocsiból szó szerint elkezdtek remegni a lábaim, nehéz volt talpra állni. Ekkor már 15 órája vezettem. Hajnali 4-ig aludtam majd elindultam. Úgy döntöttem, hogy Vegas előtt elmegyek a Grand Canyonhoz, ha már itt vagyok. Eléggé lehűlt a levegő, -5 fok volt. Ez a floridai 30 fok után igencsak hidegnek számitott nekem. A Grand Canyonhoz 30 dollár belépőt kellett fizetni. Amikor elsétáltam szó szerint tátva maradt a szám. Ez egy igazi természeti csoda. Nem véletlenül tartozik a világ csodái közé. Közel 2 órán keresztül csak sétáltam, fényképeztem és néztem. Leirhatatlanul gyönyörű és nyugodt egy hely. Ezt követően elindultam Vegas felé, ahol már várt egy ott élő ismerősöm. A Vegas felé vezető út szintén sivatag, de már teljesen más mint ami Új Mexikóban volt. Az Arizonát és Nevadát átszelő sivatagban már csak itt-ott bokrok és rengeteg kaktusz található. A kaktuszok leginkább fára hasonlitanak. Ameddig a szem ellát csak kaktuszokat lát az ember mindenhol.


Vegasban az ismerősömnek volt 2 db ingyen jegye a Jersey Boys nevű musical előadásra. Elfogadtam a meghivását, hiszen még sosem voltam ilyen előadáson pláne nem Vegasban. A 2 órás előadás nagyon szuper volt, a végén állva vastapssal köszönte meg a közönség. Maga Las Vegas egyébként nem lopta be magát a szivembe, engem leginkább a Times Square és Atlantic City keverékére emlékeztet a fényeivel és a milliónyi emberrel. 

Vegasban ismét kivettem egy szobát egy motelben, majd reggel elindultam California felé olyan reggel 6 óra körül. Reggel 8 körül léphettem át a California-Nevada határt, ahol volt egy kisebb ellenőrzés. Leginkább az autókat ellenőrzik ott azért, mert Arizonaban annyira olcsó a mangó (szinte mindenkinek magnó fája van), hogy sokan át szokták hozni más államokba és eladják őket, ami elvileg tilos. Az előttem és utánam lévő kocsikat elkezdték ellenőrizni, nekem a rendőr csak mosolyogva intett, hogy menjek tovább. Gondolom látta rajtam, hogy nem eszek mangót. Ezután elindultam a Big Bear nevű hegy felé, ahol már várt az ismerősöm. Az út a hegyre felfelé hihetetlen szerpentines volt. Korábban el nem tudtam volna képzelni magamról, hogy én valaha is egy ilyen havas-szerpentines úton fogok hegynek felfelé, majd lefelé vezetni. Délután 4 óra körül lehetett amikor megkérkeztem az ismerősömékhez. ahol egyenlőre lakom. Már túl vagyok 3 állásinterjún, ebből kettőnél a jövő héten kezdek is.

Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, hihetetlen büszke vagyok magamra, hogy 3200 mérföldet (közel 5200 km-t) egyedül levezettem baleset, defekt-kerékcsere nélkül. Gyönyörű tájakon mentem keresztül amit sajnos a fényképek nem adnak vissza. California egy csodálatos állam, szerintem ez a legeurópaibb államok egyike. Itt az ember 2-3 órát autózik és az óceán mellől máris a hegyekben van és tud sielni, vagy csak kirándulni. Florida egy iszonyatosan unalmas állam, ahol a napozáson kivül mást csinálni nem lehet. 9 órát utaztam mire átértem Floridából Alabamába. 9 órás vezetés egy olyan államban ahol nincs semmi. Nyaralni, 1-2 hetet eltölteni tökéletesen megfelel. De nekem mint borsodi, a Bükk lábától származó gyereknek ez nagyon unalmas. Most végre ott kezdek új életet, ahová már egy évvel ezelőtt át akartam költözni de az élet valamiért Floridába sodort le. De most már nem bánom. Itt vagyok, megtettem egyedül azt az utat amit mindig is akartam, kicsit valahol sajnálom, hogy már vége van, mert nagyon élveztem, de most egyenlőre elkezdtem az új életemet.




2016. március 13., vasárnap

A szabadság vándorai

Korábban már ugye emlitettem, hogy egy volt kolléganőm is itt van Miamiban. Nos mivel mind a ketten egyedül voltunk, igy a szabadnapjainkat együtt szoktuk eltölteni. Ami mostanában ugye heti egy nap. Valójában gőzerővel dolgozunk most, mert minden pénzt félre akarunk tenni, hiszen szerencsére egy rugóra jár teljesen az agyunk. Igy alakult az is, hogy Szombaton este felhivtam és kérdeztem tőle, hogy mit csináljunk Vasárnap. Mivel még egyikünk sem járt Florida másik oldalán, a Mexikói-öböl parján, igy megegyeztünk, hogy Vasárnap reggel 6-kor el is indulunk.



Mind a ketten hallottunk róla, hogy Florida másik oldalán van egy Sanitel Island nevű hely, ahol a partot kagylók boritják és a Világ minden tájáról jönnek ide gyűjteni a szebbnél szebb kagylókat. Nos, én szeretek utána olvasni a dolgoknak és a visszajelzéseket is mindig megnézem egy adott helyről. Elég sokan csalódtak a szigetben. Valójában mi is. Az első dolog az volt, hogy a szigetre vezető hidra egy 6 dolláros dijat kellett fizetni, ami azért egy elég soknak számit pláne azok után, hogy például a Key Westre vezető úthasználatért egyáltalán nincs dij. A sziget nem igazán számit nagynak, elég sok milliomosnak számitó magánház van rajta, valamint ugye a kicsit ütött-kopott, már-már rozsdás világitótorony, és hát az a hires part. A partot valóban kagylók boritották, egymás hegyén-hátán volt a millió számra, de nem igazán számitott valami extra dolognak, ennél sokkal szebbeket lehet találni Miamiban. De hát egye fene, ezt is láttuk, újabb pipa a bakancslistán.


Ezután úgy gondoltuk, hogy mivel Naples csak egy órányi vezetésre van, és elég sok jót lehet hallani a városról, igy elmentünk és megnéztük. Hihetelen nagy pozitiv csalódás volt mind a kettőnk számára. A várost elboritották a virágok, igazi kis hangulatos kertváros érzés volt, telis tele galériákkal ahová igyen lehetett bemenni nézelődni. Aki egy kis kirándulásra vágyik, annak nyugod szivvel ajánlom Naples városát, nincsenek a túristák egymás nyakán, valamint az étterem árak is nagyon barátságosak. Legfontosabb dolog ként pedig azt emliteném meg, hogy a városon belül a parkolás ingyenesen megoldható. Akinek nem kottyan meg egy 5-10 perces séta a partig, az nyugodtan a városban hagyhatja a kocsiját, ugyanis a part mellett már fizetni kell a parkolásért.


Naples a Mexikói-öböl partján fekszik, a partot szintén törött kagylók boritják amint a vizhez érünk. Maga a viz szerintem sokkal hidegebb mint az Atlanti-óceán, viszont a szinek itt is leirhatatlanul gyönyörűek. Amit hiányoltam, azok a vizimentők voltak. Nem igazán találkoztam még olyan beach-en, ahol ne lettek volna 100 méterenként. Itt egyet sem láttunk.


Magát a Miami-Naples utat 2 óra alatt tettük meg, a 75-ös főúton lehet keresztül menni Floridán. Az út baromi unalmas, csak mocsaras-lápos vidék van amerre az ember ellát, de ettől függetlenül egy hihetetlen élmény volt. Még ha csak egy nap jár is mind a kettőnknek egy héten, azért próbáljuk kiélvezni rendesen. Ha minden jól megy, akkor már nem sokára kis szabadságra megyünk mind a ketten, de egyenlőre erről nem szeretnék irni, nehogy egy újabb "Ember tervez, Isten végez" cimmel kelljen irnom egy bejegyzést.



2016. március 8., kedd

Ember tervez, Isten végez 2.

Kb. 2 héttel ezelőtt a Facebook oldalon privát üzenetben megkeresett egy lány. Elmondta, hogy ő most irja a szakdolgozatát és szeretné, ha segitenék neki abban, hogy kitöltök egy kérdőivet. A szakdolgozat témája a nők migrációjáról szól. Sajnos közel 2 hétembe került az, hogy kitöltsem neki, hiszen annyira sokat dolgozom, hogy őszintén szólva az első időszakban megfeledkeztem róla, utána pedig egyszerűen nem volt rá időm. Akinek van gyereke, vagy dolgozott már pici babával pláne kettővel, szerintem meg tudja érteni a dolgot, hogy miért is történtek igy a dolgok.


A kérdőivben közel 30 kérdés szerepelt és bevallom őszintén, hogy annyira elgondolkodtam rajta, hogy még mindig nem ment ki a téma a fejemből. Az, hogy mára odáig jutott az ország, hogy a migrációs dolgot mint szakdolgozati témát lehet választani, egyszerűen rémálomba illő dolog. A lány az előző bejegyzésem után talált rám. A bejegyzés óta lassan 2 hét telt el. Ez idő alatt én bőszen elkezdtem szervezni a dolgokat, hogy mikor és pontosan hogyan és hova fogok New Yorkba megérkezni.

A nagy szervezésem közepedte pedig teljesen figyelmen kivül hagytam azt, hogy talán tavaly December elején tudtam meg, hogy még amikor 2007-ben Ferihegyen dolgoztam mint Határőr, onnan egy volt kolléganőm is itt van lent Miamiban, de a kapcsolatot idén Január közepéig nem vettük fel egymással. A legutóbbi bejegyzést követően én a szabadnapomon elindultam elbúcsúzni Miamitól, a fél napot az óceán parton ülve töltöttem, próbáltam felkészülni lelkileg a New York-i télre, amikor is a kolléganőm felhivott telefonon és aznap estére megbeszéltünk egy találkozót vacsorával egybe kötve.



Én a vacsora alatt elmondtam neki, hogy hamarosan itt hagyom a munkahelyemet és indulok vissza New York Citybe. Elmondtam neki, hogy bár csodaszép egy hely, de heti 6 napban dolgozom, más gyerekével vagyok egész nap és hiányoznak a barátaim, én nem ilyen életet akarok magamnak. Mondta nekem, hogy ő 9 hónapja van itt Miamiban, Olaszországból költözött át ide. Elmondta, hogy 9 hónap alatt bár elég sok ismerősre tett szert, de még sincsenek itt barátai, egyedül érzi magát és nagyon megörült annak, hogy én itt vagyok. Igy hát múlt hét Vasárnap amikor szabadnapos voltam újra találkoztunk és együtt töltöttük a napot.


Elmondta, hogy mik a tervei a jövőre nézve, és nagyjából teljesen ugyanazokon a dolgokon jár az agyunk. Megkért arra, hogy ne adjam fel, hiszen annyira erős vagyok, hogy már 4 éve lesz, hogy itt vagyok és annyira büszke rám. Ezekkel a szavakkal bevallom őszintén, hogy kicsit lelket öntött belém. Beszéltem a New Yorkban maradt barátnőmmel erről a dologról. Ő mondta nekem, hogy nagyon örülne neki, ha vissza mennék de tudja, hogy mi volt az oka annak, hogy elmentem onnan. Belefáradtam a koszba, a tömegbe és csak azért mert ők hiányoznak, ne adjam fel az álmaimat. Ők mindig ott lesznek nekem és ha úgy döntök, hogy mégis megyek, akkor tárt karokkal várnak. Most jelenleg ott tartok, hogy már közöltem a munkahelyemen, hogy elmegyek de megkértek, hogy addig ameddig nem találnak valakit a helyemre maradjak.

A bejegyzésem elején irt kérdőiv kérdései között szerepelt egy a honvágyról. 3 évvel ezelőtt annyira hiányzott a családom, hogy majdnem vettem egy jegyet haza Magyarországra, de igy utólag visszagondolva nagyon örülök, hogy nem tettem meg. Egy ugyanilyen honvágy szerű érzés tört most rám New Yorkkal és a barátaimmal kapcsolatban. Bár Floridát még mindig iszonyatosan lassúnak és unalmasnak tartom, ettől függetlenül úgy döntöttem kap Miami tőlem még egy esélyt. Hiszen ahogy a barátnőm New Yorkban és itt lent a volt kolléganőm is mondták, nem arról ismernek engem, hogy könnyen feladom, és megfutamodom a dolgok elől. Hiszen az élet olyan, mint egy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent.