2015. április 26., vasárnap

Ki is vagyok én?


2005-ben érettségi után rendőrnek mentem, majd levelező tagozaton elkezdtem a jogi egyetemet (melyből még a záróvizsga hátra van), szépen haladtam a kitűzött céljaim felé, először Ferihegyen (akkor még így hívták) dolgoztam mint útlevélkezelő, majd átkerültem Miskolcra járőrnek ahol 2 és fél évig voltam. Ezután pedig Szerencsen voltam, mint nyomozó több, mint 2 évig.



Egyre többet álmodoztam a szürke hétköznapokban

Éltem a mindennapjaimat, heti 40 órában (néha több) dolgoztam, tanultam a rendszernek és a társadalom elvárásainak megfelelően egyszerű hétköznapi fiatal lányként éltem az életemet, teltek a hetek, hónapok, évek és én csak álmodoztam, hogy de jó lenne ha minden másképpen zajlana az életemben hiszen még fiatal vagyok. Míg nem egy 2011-es egyiptomi nyaralás mindent megváltoztatott bennem. A nyaralásból visszatérve tudtam, hogy már semmi sem ugyanaz mint volt. Előtte Sopronnál messzebb sosem jutottam, csak a Google-n láttam képeket a világról. Egyiptomból visszatérve tudtam, hogy nekem ennyi nem elég, sokkal többet akarok látni.

Hirtelen felindulásból az USÁ-ba költöztem

2012 júniusában  kaptam egy lehetőséget és ezt kihasználva leszereltem a rendőrségtől és az Egyesült Államokig meg sem álltam. Az elmúlt 4 évem folyamatos vándoréletmódról szólt, feszegettem és nem egyszer átléptem a saját határaimat. Egy icipici bakancslistám volt, ami azóta jócskán kinőtte magát. Nem jöttem tervekkel, csak nagy álmokkal amelyeket szépen lassan, de biztosan elérek. A legbüszkébb eddig arra vagyok, hogy 5 nap alatt átvezettem Miamiból Los Angelesbe a Route 66-en teljesen egyedül. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, semmit nem csinálnék másképpen. 4 év alatt 5 városban éltem életvitelszerűen, jelenleg Los Angelesben lakom a Csendes-óceántól alig 10 percre és az egész életem belefér 2 hátizsákba, amit egyáltalán nem bánok.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy mindig mások és a társadalom elvárásainak megfelelve éljünk. Egyenlőre még az Egyesült Államokban élek, de sosem lehet tudni mit hoz a jövő.

Komfort zónán kívül

Nagy bátorság és elszántság kell ahhoz, hogy valaki ki merjen lépni a komfortzónájából és elinduljon az útján. Nekem annak idején a számítógépemen mindig a háttérkép egy pálmafás óceánpart volt. Mindig csak figyeltem a Google-n a képeket, lapozgattam, görgettem lefelé. Kb. 7 éves lehettem amikor az apukám keresztapjától karácsonyra egy National Geographic vastag, fotókkal teli könyvet kaptam az összes kontinenset összefoglalva. Csodálkozva lapozgattam még 18 évesen is, nem akartam elhinni, hogy a világon tényleg vannak ennyire gyönyörű tájak én pedig ki tudja valaha is fogok-e egyet is látni belőlük, hiszen nekem dolgoznom kell, félre kell pakolnom a pénzemet, iskolába kell járnom. Miután az Egyesült Államokba költöztem rájöttem, hogy a pénz csak egy eszköz, amelyet nem tudunk megfogni. Pakolgathatjuk, spórolhatunk, de egyszer úgyis el kell majd költenünk. Nyilván jó ha van és van bevételi forrás is, de boldogságot nem lehet rajta venni.
Az ember mindig kerül mély pontra mind lelkileg, mind anyagilag. De ahogy egy nagyon kedves ismerősömet idézzem “azért kerülünk mély völgybe, hogy utána a legmagasabb hegyeket másszuk meg”. Teljesen egyet értek ezzel a mondatával. Amikor a legmélyebben voltam, akkor tettem meg a legnagyobb dolgokat, amelyekre a legbüszkébb vagyok.

Nincs “ha”

Nagyon padlón voltam lelkileg Miamiban. Nem is a munka miatt, inkább a tehetetlenség volt az oka. Tudtam, hogy nem ott van a helyem és menni akarok de azt nem, hogy mikor és hogyan induljak neki, hiszen állandóan csak az anyagiakra gondoltam, számolgattam. Míg nem egyszer besokalltam és elindultam California felé. Semmit nem tudtam csak azt, hogy milyen útvonalon fogok haladni, hány napomba fog telni amíg oda érek, út közben hol szeretnék megállni, mi az amit mindenképpen látni akarok. Két hátizsáknyi holmival, egy zsugor vizzel és száraz kajával indultam neki életem egyik legjobb útjának kocsival. Azok akik tudtak róla, hogy elindultam meg voltak rökönyödve, volt aki azt mondta nem vagyok normális, hogy egyedül elindulok mert mi van ha a kocsival bármi történik és meg kell javíttatni. Mi van ha?! Nincs olyan, hogy mi van ha! Amikor az ember bízik saját magában és az ösztöneiben, akkor nincs olyan, hogy mi van ha.

Élj a mának

Az elmúlt napokban minden estémet azzal töltöm, hogy lemegyek a partra és megnézem a naplementét. Az egyik barátnőm szokta mondogatni, hogy “a naplemente csak egy jelenség amely minden nap megtörténik”. Ez nem igaz. Minden este ugyanolyan, mégis más. Minden naplemente egy kicsit más, hiába mégis ugyanaz. Minden este más emberek vannak lent, mást csinálnak, csak az életmentő bodega és én vagyunk mindig ugyanott ugyanabban az időpontban.
Eleinte azért kezdtem lejárni, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet, fényképeket készítsek. Mostanra rájöttem, hogy hiába a sok fénykép, ha nem élem meg a pillanatot, mert azzal foglalkozom, hogy tökéletes kép készüljön és közben pedig elmulasztom a pillanatot.
Most már kikapcsolom a telefonomat és figyelem az óceán morajlását, a sirályok hangjait és az embereket, hogy ők vajon hogyan élik meg a pillanatot és közben azon gondolkodom, hogy mennyire jól döntöttem 4 évvel ezelőtt, hogy megtettem életem legnehezebb és legjobb döntését. Ha lenne egy időgép és visszamehetnék 4 évet az időben és találkozhatnék az akkori önmagammal bizony kezet ráznék és megköszönném.

Miért is várjak holnapig?

Úgy növünk fel, hogy azt verik belénk “tanulj, hogy legyen munkád, dolgozz, hogy tudjál családot alapítani, eltartani őket, valamint a végén legyen nyugdíjad és majd ha elmúltál 65 akkor kezdhetsz élni”. Miért kell várni 65 éves korunkig? Miért kellene úgy élnünk, ahogy azt más megköveteli vagy akarja? Egy életünk van amely sose tudjuk, hogy mikor fog véget érni. A barátnőm a minap azt mondta nekem, hogy “ne menjél már ma este le a partra, majd megnézed a naplementét holnap”. Miért várjak holnapig? Mi van, ha holnap már nem lesz lehetőségem megnézni?
Sosem tudhatjuk mit hoz a holnap, ezért is éld az álmod minden nap.


1 megjegyzés:

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.