Soha ne add fel!

Néhány nappal ezelőtt beléptem a XXX-esek táborába. Wohooo de jó, bár én konkrétan rettegtem tőle. Mégis milyen fura már hirtelen azt mondani mikor megkérdezik az embertől a korát, hogy már nem huszon, hanem harminc. De hát ez van, az élet nem áll meg, inkább csak most kezdődik igazán.

Eléggé negativ hónapokat tudhatok a hátam mögött, az egyetlen szórakozásom az volt, hogy esténként lejártam a beach-re a naplementét megnézni. Sajnos akaratom ellenére is elkapott újra a gépszij, hogy csak a munkába temledkezzek bele és az életem hirtelen monotonná és egyhangúvá vált, észre sem vettem, hogy eltelt 6 hónap azóta, hogy itt vagyok. 

A születésnapomat a barátnőmmel és a fiával töltöttem, akik átrepültek hozzám arra a hétvégére New Yorkból. Disneyland-ben mentünk egy napra, ahol szokásunkhoz hiven mi a hullámvasutakat jártuk végig. Van egy olyan hullámvasút amelynek a neve Soarin'. Az érdekessége ennek az, hogy az ülés felemelkedik mintha egy sárkányrepülőben ülnénk és egy 3D kivetitő elé visz minket, ahol a Világot utazzunk körbe. A kb. 5 perces utazás alatt döbbentem rá arra, hogy mennyire nem a saját életemet éltem az elmúlt hónapok alatt és teljesen megfeledkeztem azokról a dolgokról amelyek az eddigi évek során motiváltak, és megfeledkeztem az álmaimról. Helyette inkább begubóztam.

Mondtam is a barátnőmnek, hogy eléggé besokalltam, ez igy nem mehet tovább, ő pedig döbbenten nézett majd mondta, hogy bizony nem ismer rám, mert ez nem az a Judit akit ő ismer. Igy történt az, hogy pár nappal ezelőtt fogtam magam, bevágódtam a kocsiba és mindent itt hagyva 2 napra felmentem a közeli hegyekbe. 

Hihetetlenül csodálatos érzés volt újra kimozdulni és csak menni, minden problémát magam mögött hagyni. Két nap sajnos nem elég arra, hogy teljesen kiszellőztessük a fejünket a fantasztikus környezet és látvány ellenére sem. A gondolatok mindvégig velem maradtak, és a fogaskerék kattogott rendesen.

Néhány hete újra, és újra előjönnek az emlékek arról, amikor fél évvel ezelőtt átvezettem ide. Az, hogy 5 és fél napot magammal töltöttem, feltöltöttem az energiatartalékaimat, és rendet raktam a fejemben. Most úgy érzem, hogy újra elérkezett az ideje egy nagytakaritásnak, és nagyon közel áll egy minimum 1 hetes road trip kezdete. Az útvonal Seattle, érintve San Franciscot és a Yosemite Nemzeti Parkot. 

A barátnőm szavai valamint ez a két napos kis kiruccanás tudatositotta bennem, hogy annyira gyorsan elszállt az elmúlt 10 év, és hagytam magamat sokszor befolyásolni, érzelmileg manipulálni, közel kerülni lelkileg olyan személyekhez akik egyáltalán nem segitenek semmiben előre hanem csak hátráltatnak. Eldöntöttem, hogy ennek vége. Az elmúlt 6 hónap nagyon jó tanuló lecke volt a számomra. Senki és semmi nem ér annyit, hogy az álmainkat feladjuk, és mindig csakis saját magunkat helyezzük az első helyre mindenek előtt, bárki bárhogyan is próbáljon meg hatni ránk. Szóval Seattle, hamarosan találkozunk!

Mindent a maga idejében

A napokban a Facebook emlékeztett rá, hogy most volt egy éve, hogy elköltöztem New Yorkból 21 hónap után. Hihetetlen, hogy máris eltelt egy év. Mielőtt eldöntöttem, hogy költözöm hetekig hezitáltam, hogy Florida vagy California legyen az úticélom. Végül mind kettő lett.

Mint kiderült Florida ismét rossz döntés volt. Másodszor kezdtem új életet a napsütötte trópusi Államban. Nem vagyunk egyformák, van akinek bejön, van akinek nem. Én az utóbbiak közé tartozom, mint ahogyan azt a példa is mutatja. Nem szeretem azt a nagyon lassú életmódot ami ott van, de mára megértettem, hogy az Élet miért sodort le oda ismét. Akik közelebbről ismernek engem tudják, hogy eléggé spirituális személyiség vagyok, sok dologban hiszek amelyeken mások csak legyintve röhögnek egy jót. Mostanra már tudom, hogy azért kellett Floridába mennem, hogy 3 pipa is felkerüljön a Bakancslistámra. Az egyik az volt, hogy végre elkezdjek rendesen vezetni egy saját autóval, eljussak Key Westre (ahová egyébként 2 hónap alatt 3 alkalommal is eljutottam) valamint, hogy életem egyik nagy álma valóra válhasson, hogy Miamiból Los Angelesbe egy Road Trip keretében eljussak egyedül a Route 66 érintésével.

Fura egy dolog ez a "sors", mert bár az életünket mi irányitjuk, de mégis van abban valami, hogy mindig minden akkor történik amikor eljön az ideje. Például én tavaly Január óta tudtam, hogy itt akarok élni ahol most vagyok. De ha akkor meglépem a döntést a költözésben, akkor minden teljesen máshogy alakul és nem vagyok teljesen biztos benne, hogy lelkileg nyugodt és megbékélt lennék önmagammal mert tudnám, hogy valami hiányzik. 

Californiában az életem az elmúlt 5 hónap alatt teljes mértékben úgy alakult, ahogyan azt szerettem volna. 4 év után végre megszereztem az amerikai vezetői engedélyt és végre itt rájöttem, hogy mi is az a dolog amelyre a jövőben még jobban fókuszálni szeretnék. Korábban mindig lealacsonyitottam önmagamat, mindig azt hittem, hogy én mindenben béna vagyok. Nem tudok festeni, bamba vagyok a sportokban, semmi énekhangom nincs stb. De aztán Key Westen megismerkedtem valakivel akivel azóta is nagyon jó baráti kapcsolatot ápolunk. Ő akkor mondta nekem "Judit valamiben mindenki jó, csak meg kell találnod azt a valamit". Nos, egyáltalán nem egyszerű megtalálni azt a valamit még akkor sem, ha éppen majd kiböki az orrunkat, de itt az elmúlt hónapok alatt rátaláltam.

Hosszú évekkel ezelőtt még a Balatonon nyaraltam a szüleimmel. Akkoriban jöttek be a digitális fényképezőgépek, és persze nekem is volt egy. Csak úgy a vakvilágba csináltam a fényképeket majd később mikor otthon voltam feltöltöttem őket a laptopomra. Az akkori párom mindig mondta, hogy van érzékem hozzá, hiszen teljesen másmilyen szemszögből készitem a képeket mint a legtöbben. Na de mit értettem én ezeket a szavakat 21 évesen. Ahogy teltek az évek és egyre több és több képet készitettem, nagyon sok pozitiv visszajelzést kaptam, majd kb. 2 hónappal ezelőtt egy másik blogger lány felvettem velem a kapcsolatot aki jelenleg Ázsiát járja, de néhány hónapon belül már itt lesz az Egyesült Államokban. Neki hihetetlenül megtetszettek a képeim és a javaslatára készitettem egy Instagram oldalt ahol bár még nincs több száz követőm, de nagyon sok pozitiv visszajelzést kapok. Én személy szerint elég kritikus vagyok saját magammal szemben, teljesen máshogyan nézem őket mint a többi ember. Viszont rádöbbentett arra, hogy valóban ez az amit szeretek csinálni és szeretnék komolyabban ráállni a dologra, mégha csak hobbi szinten is. Hiszen sosem tudhatjuk mit hoz a jövő.

A mai napig is azt vallom, hogy igenis merjünk nagyot álmodni, és ha az álmaink nem rémisztenek meg minket, akkor azok bizony nem elég nagyok.

Amibe nem halsz bele, az csak megerősit :)

Ez nem igazán egy olyan blog, ahol magánéleti dologról szoktam irni, de az elmúlt 3 hónap annyira zavarosan és gyorsan telt az életemben, hogy egyszerűen teljesen nem érdekelt semmi.

Először is megérkeztem oda, ahol mindig is szerettem volna lenni és boldog voltam. Egy kicsit túlságosan is boldog, ha lehet igy fogalmazni. Kivirágoztam, sugároztam, minden tökéletesen alakult az életemben. Már gyanúsan tökéletesen. Ugyanis teljesen váratlanul beköszöntött Április végén az életembe a szerelem. Ez annyira meglepett engem is, hogy szó szerint elvesztettem a fejemet, két lábbal 10 méter magasan lebegtem, végre boldog voltam hiszen minden úgy alakult ahogyan az a nagy könyvben megvan irva. Lett jól kereső munkám, lett hol laknom, készen álltam a kaliforniai jogositványra (már az időpont is megvolt), valamint "Ő" is megjelent.

Majd szépen lassan elkezdtek furcsa dolgok történni. Először is Május közepén egyik pillanatról a másikra az autópálya kellős közepén tönkrement az autóm. Fogta magát és leállt annak ellenére, hogy előtte másfél héttel volt olajcserén és egy szervizen. Teljesen kétségbe estem, nem tudtam mitévő legyek, kit hivjak hirtelen hiszen én az olajszint és a hűtőfolyadék ellenőrzésén kivül kb. annyit értek az autókhoz, mint elvezetni egy űrhajót. Szerencsémre van egy autószerelő ismerősöm aki kisegitett és elvontatta a kocsit a műhelyébe. Mint az utólag kiderült, ez volt egy óriási hiba amit elkövettem... Az autóm 2,5 hónapig volt nála, ez idő alatt rá sem nézett. Jó tudom, én is okos vagyok hiszen elhozathattam volna tőle de mivel ő ide adta nekem az egyik kocsiját valamint lelki rottyon is voltam, igy annyira nem is érdekelt a dolog, mig nem múlt hét pénteken besokalltam és elhoztam tőle az autómat.

Tudom furán hangzik, de a másik érdekes dolog az autóm elromlását követő egy hétben az volt, hogy az épület ahol lakom, elromlott a lift. Ez igazából azért volt érdekes, mert 3 hétig (!!) nem csinálták meg. Június második hetétől kezdett működni, de ekkor már kezdtem elgondolkodni, ugyanis volt még 1-2 apróbb dolog ami már-már gyanús volt és nekem kezdett "karma" szerű lenni ez az egész ami körülöttem történik. Ugye mint tudjuk, a szerelem öl, butit és nyomorba dönt. Amikor a rózsaszin szemüveg fent van, hajlamosak vagyunk szándékosan nem észrevenni vagy éppen figyelmen kivül hagyni dolgokat. Igy volt ez velem is, de úgy látszik minél öregebb vagyok, annál könnyebben veszem az akadályokat. Nem nagyon szeretném részletezni, hogy mi is történt valójában, de szerencsére sikerült meghoznom a döntést és lezárnom a dolgot. Az ő részéről egy kicsit nehezebben ment irányomba, hiszen utána még hetekig keresett, próbálta minden féle módját megtalálni arra, hogy fel tudja velem venni a kapcsolatot. Szerencsére ennek már közel 4 hete vége, kisétáltunk egymás életéből. 

Lelkileg nagyon megzuhantam, hiszen nem sűrűn fordul elő az ember életében a "nagy bumm" érzés, amikor úgy arcon csap váratlanul, hogy maga sem akarja elhinni. De vannak dolgok, amelyekre azt kell mondani, hogy nem. Nehezen, de megtettem. Június elejétől teljesen összezuhantam, ki sem akartam kelni az ágyból miután minden kiderült, napokig csak sirtam, nem is aludtam, nagyon megviselt a dolog, de szerencsére amióta véglegesen kiléptünk egymás életéből, sikerült újra a régi Önmagam lenni és újra életvidám vagyok. A kocsim végre működik és úgy tűnik a rossz karma is eltűnt. Újra elővettem a bakancslistámat és elkezdtem újból élni. Mindenki követ el hibákat, senki sem tökéletes, de ezek a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. Az élet megy tovább és amibe nem halunk bele, az csak megerősit.

4 év 2 percben

Hogy mi mindent lehet elérni 4 év alatt?! Sok mindent, és mégis semmit...

Ez a nap is elérkezett, ismét eltelt 1 év. Pontosan ma 4 évvel ezelőtt hagytam el Magyarországot. Az ember valójában csak akkor veszi észre, hogy mennyire gyorsan is repül az idő, amikor külföldön él. Legalábbis az ismerőseim akik külföldön élnek és én is ugyanezen a véleményen vagyunk. Hiszen ameddig otthon éltem/éltünk, minden annyira monoton, ritmusos, megszokott volt. Itt viszont annyira gyorsan szállnak a napok, hetek, hónapok, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

De térjünk most vissza egy kicsit 2012-be. Úgy jöttem ide, hogy nem tudtam meddig fogok maradni. Valójában semmit nem tudtam csak azt, hogy vannak helyek amiket szeretnék látni. Nagyon féltem az ismeretlentől, a bizonytalan jövőtől, hogy mi lesz velem ha egyedül maradok, valamint komoly nyelvi akadályokba is ütköztem annak ellenére, hogy egész jól beszéltem angolul. Beszéltem ez tény, viszont nem az amerikai angolt. Az első néhány hónap volt a legszörnyűbb, de mint ahogy azt a példa is mutatja, semmi sem lehetetlen, csak az aki tehetetlen.

Amikor általános iskolás voltam a tanáraim mindig azt mondták anyukámnak a szülői értekezleten, hogy én egy nagyon temperamentumos lány vagyok és ha kell, akkor a jég hátán is meg fogok élni. Akkoriban sosem értettem, hogy ezt mire mondják. Azóta az ÉLET bebizonyitotta, hogy valóban igazuk volt.

Az elmúlt 4 évben annyi mindent megéltem, annyi mindenen keresztül mentem. olyan sokszor költöztem, váltottam Államot (mindig egyedül), hogy a barátaim akik Magyarországon vannak már meg sem lepődnek amikor ismét útnak indulok. Valahányszor megyek valamerre ők mindig csak mosolyogva annyit mondanak "éljél". 

Nehéz szavakba önteni, hogy mi is zajlik az ember fejében ilyenkor. 26 éves voltam amikor eljöttem otthonról és most, hogy 2 hónap múlva betöltöm a 30-at, már teljesen máshogyan látom a dolgokat. Viszont ha visszamehetnék az időben, akkor semmit nem csinálnék másképpen. 

Szereztem nagyon sok új ismerőst különböző nemzetiségekből, de sokan el is váltunk egymás életből. Voltam szerelmes, de volt, hogy csak azt hittem az vagyok. Éltem luxus körülmények között, de laktam egy pincehelyiségben is hosszú hónapokon keresztül.

De leginkább amit az elmúlt 4 évnek a legjobban köszönhetek az az, hogy megismertem a saját határaimat, rájöttem, hogy bármire képesek vagyunk az életben amit őszintén és tiszta szivből akarunk és kitűzünk magunk elé.

Az, hogy ennek az utazásnak? kalandnak? mikor lesz vége, még nem tudom. Most egyenlőre úgy érzem, hogy megérkeztem. California az a hely, ahol "otthon" és kényelmesen érzem végre magamat a kisebb-nagyobb akadályok ellenére. Persze ez nem jelenti azt, hogy a kis "kiruccanásaim" véget érnek, inkább azt mondanám, hogy egyenlőre szünetelnek és próbálok 100%-ban a jövőre nézve kitűzött célomra fókuszálni. De persze nálam sose lehet tudni, hogy éppen mikor gondolok egyet és eredek útnak ismételten. Viszont ezek az utak most csak kisebb kirándulások lesznek majd a jövőt illetően. A bakancslistámon még nagyon sok bejegyzés van, ami bizony várja azokat a bizonyos pipákat, melyekre remélhetőleg ha egy év múlva ilyenkor gondolni fogok, akkor újra büszkeséggel fognak eltölteni.

Ott, ahol a szivárvány van

Kevés meleg ismerőssel rendelkezem. Sőt, szerintem eddig összesen 2 személy volt az ismerősi körömben. Itt LA-ben megismerkedtem egy magyar sráccal, aki meleg. Mássága ellenére egy nagyon szeretni való és segitőkész fiú. Elképzelésem nem volt arról, hogy Los Angelesnek van egy olyan része, ahol csak kifejezetten melegek élnek. Ez pedig nem más, mint West Hollywood, egészen közel, csupán néhány saroknyira Beverly Hillstől.

A környező utcák végig tele vannak meleg bárokkal és párokkal. Hatalmas nagy túrista látványosságnak is számit egyébként. Ezen a környéken tudomásom szerint nem sok olyan ember lakik, aki ne lenne homoszexuális.

Egyébként túrista szemmel sem nehéz nem észrevenni, hogy éppen hol járunk, ha esetleg nem tudnánk róla. Minden sarkon és épületen ki vannak rakva a szivárvány szinű zászlók, sőt még a zebra is szivárvány szinre van festve.

Nekem személy szerint semmi bajom nincs az olyan emberekkel, akik a saját nemükhöz vonzódnak. Nem attól lesz valaki jó ember, hogy hová tartozik. Egyébként kifejezetten örülök neki, hogy itt van egy külön városrész ahol nyugodtan élhetnek egymás között anélkül, hogy bárki is sárral dobálná meg őket. Floridában Fort Lauderdale-ben is van 1-2 utca, ahol csak meleg emberek laknak, ott is láttam több helyen kirakva a zászlót, valamint New Yorkban is van egy rész Manhattanben, de ott annyira nem hirdetik ennyire, ott inkább ez ilyen nyilt titok ként megy, hogy mindenki tudja azon a környéken élnek ők. Természetesen a Pride Festivál idén is hatalmas tömeggel fog bővelkedni csak úgy, mint minden évben.

Nincs olyan, hogy "majd"

Egy hónapja már annak, hogy a nyugati oldalra jöttem. Az elmúlt egy hónap időszak sem szólt, csak a beilleszkedésről, a hely megismeréséről. Bennem viszont van egy olyan megmagyarázhatatlan dolog amit más blogokon Vándorvágy ként neveztek el. Ez az állandó menni akarás valahová, vagy ahogy anyukám mondaná, nem birok megülni a seggemen. A lakótársamnak folyamatosan minden nap mondom, hogy menjünk már valamerre ne csak itt üljünk bent a lakásban, mire neki mindig az a válasza, hogy "jó majd el fogunk menni". De nálam ez nem igy működik. Én sokszor csak gondolok egyet és megyek, nem várok senkire.

Néhány napja is csak fogtam magamat és lementem a partra, órákig sétálgattam délután, hallgattam az óceán zaját. Teljesen jól el voltam magamnak, a telefont kikapcsoltam csak a viz volt iszonyatosan hideg. Azon gondolkodtam, hogy a múlt héten az egyik ismerősöm privát üzenetben megkérdezte tőlem, hogy van-e különbség az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Akkor amikor ezt megkérdezte egy jót nevettem magamban. Aztán amikor lent voltam azon agyaltam, hogy nem is kérdezett akkora butaságot. Mások a szinek, mások a hangok és persze a hullámok. Itt óriásiak, mig a Keleti parton akármerre jártam csak ilyen immel-ámmal voltak. Nyilván persze ezek földrajzi dolgok is.

Majd tegnap reggel fél 6-kor kipattant az álom a szememből azzal, hogy én ezt már nem birom tovább, mennem kell valamerre. Nagy bőszen el is indultam a Hollywood felirathoz, mivel a múltkor nem sikerült feljutni. Persze mit ad Isten, most sem volt egy darab parkoló hely sem, ahol meg tudtam volna állni. Los Angeles és környékéről tudni kell, hogy nagyon nehéz parkolóhelyet találni. Annyira begurultam azonn, hogy közel 1 órán át keresgéltem a helyet, hogy fogtam magamat és elindultam Északnak a 101 autópályán csak úgy cél nélkül.

Másfél órányi kocsikázás után Santa Barbarában megálltam. Szerettem volna már látni nagyon ezt a várost, mert sokat hallottam róla. Nagyon barátságos, csendes, gyönyörű épületekkel. Közben hivott telefonon a lakótársam, hogy merre vagyok. Mikor mondtam neki, hogy Santa Barbarában először nem akarta elhinni majd utána csak mosolygott. Azt hiszem most kezd rájönni, hogy én nem vagyok az a tipus, hogy "majd elmegyünk". Én nem hiszek abban a szóban, hogy "majd" és "egyszer". Hiába, nem vagyunk egyformák, de hát ha azok lennénk akkor unalmas lenne az élet.

A 101 autópályán azért szeretek sokat menni, mert csodálatos panoráma tárul elénk. Az út egyik oldalán az óceán a másik oldalon a hegyek vannak. Pont ezt mondtam valamelyik nap is az apukámnak a telefonban, hogy ezért szeretem Californiát, mert végre 4 év után újra hegyek vesznek körül, talán ez hiányzott a családom után a legjobban nekem az elmúlt 4 évben.

Gyógyszertártúra

Emlékszem, hogy mielőtt kijöttem ide nemsokkal előtte volt szó arról, hogy otthon is bevezetik a gyógyszerek vásárlását a boltokban hasonló képen, mint az Egyesült Államokban. Akkoriban nagyon furcsán állt mindenkinek a szeme emiatt, hiszen úgy voltunk vele, hogy elég felelőtlen dolog ez, hogy minden gyógyszerhez, leszámitva az antibiotikumot a boltban be lehet majd szerezni. Nem tudom, hogy azóta bevezették-e vagy sem Magyarországon.

Amerikában nincs olyan üzlethálózat, ahol ne lenne Gyógyszertár részleg. Eleinte nekem nagyon furcsa volt, hogy az antibiotikumon kivül szinte minden erősebb gyógyszerhez recept nélkül hozzá tudok jutni egy spontán bevásárlás alkalmával. Valójában elég nehéz volt kiismerni, hogy melyik gyógyszer is mire is jó, mennyire erős, hiszen a minden gyógyszer más erősségű és minden embernek másmilyen a szervezete. Ha nem vagyunk biztosak benne, hogy nekünk mi lenne jó, vannak gyógyszerészek is a részlegeken, nekik tudjuk a segitségüket kérni. Vannak üzletek, ahol orvosok is vannak, ha kell akkor megvizsgálnak néhány dollárért és felirják az antibiotikumot.

Ahogy mindenki más, én is egy rakás gyógyszerrel és antibiotikummal jöttem ki magammal, amik persze nem annyira használtak amennyire kellett volna, hiszen teljesen más környezet, másféle baktériumok vannak itt, másféle gyógyszerekre van a szervezetnek szüksége. Itt mindenféle gyógyszert be lehet szerezni a migréntől kezdve a fájdalomcsillapitón keresztül egészen a megfázásig. Vannak folyadék és kapszula formában egyaránt. Ezek a gyógyszerek annyira erősek, hogy ha időben elkapjuk a betegséget, akkor egyáltalán nem kell vele orvoshoz menni antibiotikumért. Az egyik legfurcsább nekem az volt, hogy a CVS nevű drogériában lehet venni 50 dollárért még HIV tesztet is, ami 20 perc alatt kimutatja, hogy fertőzöttek vagyunk-e vagy sem. De lehet ugyanigy venni DNS tesztet is. 

Néhány éve pedig több államban legális lett az orvosi Marihuána használata is. California államban a rendőr nem is nagyon szól hozzád, ha az utcán vagy bárhol szivod. Van több magyar ismerősöm is, akik rendelkeznek engedéllyel ahhoz, hogy felirathassák maguknak. Állitásuk szerint online kell kitölteni egy kérdőivet ahol ők például azt irták be, hogy alvászavarral küzdenek, és ennek a kezelésére megkapták az orvosi marihuánára való receptre az engedélyt. Ezzel az engedéllyel besétálnak a "zöld orvoshoz" aki felirja nekik majd azt pedig kiváltják. Én csak az ő elmondásuk alapján tudok erről nyilatkozni, én nem rendelkezem ilyen engedéllyel.

Elég furcsa egy ország ez az Egyesült Államok, hiszen valójában kifelé mutatják, hogy erős és szigorú ország, valójában pedig mindenre van megoldás, ha nagyon akarjuk...

Debit És Kredit Kártya Amerikában

4 éve mikor megérkeztem, közel egy hónapig nem volt bankszámlám. Kezdjük azzal, hogy az angolom a béka segge alatt volt (pedig én nagy vagányan azt hittem, hogy jó vagyok, de hamar pofára estem) igy nem tudtam elmenni egyedül. Egy hónappal később már annyi sok kézpénzem lett, hogy csak rászántam magamat, hogy nyissak egy bankszámlát. Persze semmit nem értettem abból, amit a kedves ügyéntéző mondott el nekem. Debit kártya? Kredit kártya? Checking account? Saving account?! Gőzöm nem volt az egészről. Igy kaptam egy Debit kártyát egy online bankszámlával a Bank of Amerikánál. Egy bankszámlához egyébként egy érvényes útlevélen és egy lakcimen kivül semmi másra nincs szükségünk.

Hamar rájöttem, hogy bizony ha nem az adott bank ATM-ből veszek le pénzt, elég sok összeget felszámolnak kezelési költségnek. De még mindig csak a checking accountomra pakoltam a pénzemet. Az Egyesült Államokban kicsit másképpen működik egy automata mint otthon. Itt csak be kell dugni a kártyát, majd azonnal kihúzni és utána ütjük be a PIN kódot. Persze vannak kivételek, van olyan automata ami elveszi a kártyát és a művelet végén köpi csak ki, de ez elég ritka. Mindig láttam a Deposit feliratnál, vagyis amikor a pénzt tettem be a számlámra, hogy van Checking és van Saving, de nem tudtam mi a különbség, senki nem magyarázta el, én pedig annyira keveset értettem angolul, hogy nem is foglalkoztam vele. Amikor New Yorkba költöztem akkor tudtam meg, hogy ha a Saving accountra teszem a pénzem, akkor azt elpakolom magamnak a nehezebb időkre és az ott bizony kamatozik. Az én bankomnál havi 3 alkalommal vehetek ki pénzt dijmentesen a Saving accountról. A 4. alkalommal már 10 dollárra megbüntetnek. Ez mind azért, hogy ne nyúljak hozzá, spóroljam csak a kis pénzecskémet, vagy inkább ők forgassák. A checking account az, amit nap mint nap használ az ember a vásárlások alkalmával. Ott nem büntetnek.

Kb. másfél évvel ezelőtt mikor új kártyát kértem a bankban az ügyintéző megkérdezte, hogy nem szeretnék-e egy Kredit kártyát (hitel kártyát) és elkezdeni épiteni a kreditemet. Gondoltam én, hogy minek nekem az? Nincs nekem arra szükségem, nem akarok adósságba menni. Hamar rájöttem, hogy Amerika a hitelről szól. Itt egy jól felépitett kredit nélkül semmit nem tud az ember megcsinálni. Igy hát megigényeltem a kredit kártyámat, 2 héten belül ki is postázták nekem. Havi 300 dollárt szoktam rá tenni és azt el is költeni. Ez a lényege a kredit kártyának, hogy kötelezően le kell vásárolni majd visszafizetni a pénzt, magyarul ezzel jelzed a bank felé, hogy te egy jó ember vagy, aki mindig visszafizeti a kölcsönt, és ezzel épited a "credit history"-dat. Credit history nélkül még egy lakást sem tudsz rendesen kivenni. Na jó, lehet azért, mert mindenre van kiskapu, kisablak, hátsó ajtó (pláne Amerikában), de azért mégiscsak jó, ha van ez a kredit kártya. Tény, hogy baromi hamar el lehet vele adósodni. Szinte mindenki erre a kártyára vásárol. Az emberek a kocsikat, házakat, nyaralásokat, egyszóval mindent ezzel fizetnek, és egy életen át törlesztik vissza. Vagy csak szimplán csődöt jelentenek a bank felé, aki megszünteti nekik a kredit kártyát és 5 évig nem kaphatnak újra. Bizony van nem egy ilyen ismerősöm, aki csődöt jelentett.

Na de most térjünk vissza arra, hogy miért is kell még a kredit kártya. Nagyon sok helyen csak ezt fogadják el, a Debit kártyát pedig nem fizetésnél. Engem 2 héttel ezelőtt megbüntetett a rendőr (akkor káromkodtam elég rendesen, mert egy mondva csinált ürüggyel hagyta ott a csekket a szélvédőmön, de hamar rájöttem, hogy 5-6 évvel ezelőtt bizony én is ezt csináltam, hiszen amit kiadnak parancsba, azt végre kell hajtani...), hogy messze parkoltam a padkától. Megjegyzem, nem voltam messzebb, mint a többi autó, de ugye hó vége volt, kellett a statisztikába az "eladott" csekk. Ezt a csekket 3 féle képen lehet befizetni. Online, feladni money orderen (olyan mint otthon a sárga csekk), vagy pedig bemenni személyesen és kifizetni. Én persze azonnal online akartam fizetni. Hoppá! Csak kredit kártyával lehet befizetni. Bár én rendelkezem vele, de azért jó tudni ezt is. 

Amióta megkaptam a Bank of Amerikától a kártyámat, azóta a többi bank nem hagy békén. Minden bank azt akarja, hogy náluk legyen a bankszámlám. Van több ismerősöm is, akiknek 2-3 banknál is van számlájuk, én személy szerint ezt egyenlőre értelmetlennek tartom, de ugye sose tudhatjuk mit hoz a jövő.

Kérd, és megadatik

Valamelyik nap vezetés közben pont azon agyaltam, hogy eddig minden amit őszintén, tiszta szivből kivántam valóra vált. Nagyon sokáig vártam arra, hogy ott lehessek ahol most vagyok. Sokáig álmodoztam, vágyakoztam, majd végül az idő segitett abban, hogy elérjem és megkapjam azokat a dolgokat amelyeket mindig is szerettem volna.

A héten beköltöztem véglegesen ahhoz a barátnőmhöz, aki Playa Vistán lakik. Azért döntöttem mellette, mert egy korosztály vagyunk és mindenben ugyanaz az érdeklődési körünk. Szerettem Torranceban is lenni, de az a barátnőm az idősebb korosztályba tartozik és ez úgy mégis más. Évek óta arra vágytam mindig, hogy egy velem hasonló korú lakótársam legyen végre, és most megkaptam. Playa Vista nem tartozik a legolcsóbb környékek közé, de azért annyira drágának sem mondanám és a legjobb, hogy minden itt van a közelben, nem kell órákat ülni a dugóban.

A munkámmal most elvagyok. Kellett már a változatosság. Nagyon szeretem a gyerekeket, de most végre jó egy kicsit távol lenni tőlük és csak külső szemlélőként figyelni őket. Végre van saját magamra időm, végre kezdem újra nőnek érezni magamat, nem pedig egy házi robotnak. Sajnos az elmúlt hónapokban eltöltött bezártság nagyon levitte az igényeimet. Oké, előtte sem sminkeltem magamat és extramenő frizuráim sem voltak, de azért amikor az ember egy családnál lakik heti 6 napban és nem jár el sehova, eléggé le tudja amortizálni saját magát. Most újra bontogatom a szárnyaimat, kezdem megtalálni önmagamat.

Most már nem szoktam rágódni a múlton, nem teszek szemrehányásokat magamnak azért, hogy mit és miért nem tettem igy vagy úgy, vagy hamarabb. Minden úgy történt ahogyan annak lennie kellett, a hibáinkból tanulunk és erősebbek leszünk lelkileg. Én most egy lelki egyensúlyt érzek magamban, úgy érzem, hogy megérkeztem a helyemre és biztos vagyok benne, hogy elég hosszú ideig fogok Californiában élni. A héten voltam a DMV-ben (helyi okmányiroda) ahol megcsináltam a Kresz vizsgámat és egy hónapon belül megyek és megcsinálom a forgalmi vizsgát, igy már az amerikai jogositványom is készen lesz. Szépen, lassan de biztosan haladok előre. Tehát semmit sem szabad feladni, nem szabad lemondani az álmainkról, mert igenis bármire képesek vagyunk amit csak szeretnénk. Tessék merni nagyon álmodni!

Új élet az Angyalok városában

Elég sikeresnek tudhatom magam mögött az első hetemet a nyugati oldalon. Viszonylag nagyon hamar (2 nap alatt) találtam munkát. Szerettem volna most már a hátam mögött hagyni a gyerekekre való vigyázást. Bár nagyon szeretem őket, de szinte mindig túlságosan közel kerülnek hozzám és utána nagyon nehéz az elválás. Most egy szállodában kaptam a recepción állást, köszönhetően a nyelvtudásnak és a szállodai múltamnak. 

Elég sokat dolgoztam az elmúlt pár nap alatt igy a hétvégére maradt a környék megismerése. Tavaly januárban már jártam itt és mivel csak 2 napom volt, igy (aránylag hipersebességgel) sikerült körbe járnom a nevezetességeket, most inkább próbáltam volna megtalálni A-ból B-be a legrövidebb utakat. Viszont van itt egy barátnőm aki kitalálta (mivel nekem van autóm) élvezzük már egy kicsit a hétvégét és csavarogjunk. 

Los Angeles olyan mint Miami. Sok kis városból tevődik össze és a köztudatban mégis mindenki szinte minden részét Los Angelesnek emlegeti. Én jelenleg Torrance és Playa Vista között ingázom. Hol az egyik barátnőmnél, hol a másiknál alszom, a munka pont fél úton van a két városrész között. Próbálom megtalálni azt a részt, ahol majd szeretnék lakást kivenni. Igen, mert végre úgy érzem, hogy ott vagyok ahol lennem kell. Már tavaly Januárban tudtam, hogy nekem itt van a helyem, de az idő jócskán próbára tett. Torrance inkább kertváros a hegyoldalon, mig Playa Vistat úgy kell elképzelni, mintha Budapesten a Váci utcán lennénk. Ezektől a részektől szerencsére Los Angeles Downtown elég messze van, de a Beach autóval nem több, mint 10 perc.

A fiatalabbik barátnőmmel aki Playa Vistan lakik elmentünk Szombaton Downtownba a Fashion Districtbe sétálni. Ez kb. a Józsefvárosi vagy Nyiregyházi piaccal van egy szinten. Maga Downtown hihetetlenül egy lepukkant része Los Angelesnek. Nem is gondolná az ember, hogy ennyire le van amortizálódva az a rész. Nagyon sok a hajléktalan, a drogos és a prosti, valamint az utak és az épületek is hagynak nem kevés kivetni valót maguk után. Más városok Downtownjához képest ez egy szörnyű nagy csalódás. Ellenben Santa Monica Downtownja gyönyörűen meg van csinálva, leginkább oda mennek a túristák. 

Szerettünk volna felmenni a Hollywood felirathoz, de az okos GPS-em teljesen más irányba vitt el minket, igy a Griffith Park kilátójában kötöttünk ki, ahonnan ugyanolyan szép kilátás nyilik a városra, mintha a Hollywood feliratnál lettünk volna. Nyilván azt a túrát is meg fogom tenni, hiszen ha már itt van az ember, akkor nem hagyhatja ki. A legszörnyűbb dolog viszont az elmúlt egy hétben az, hogy egyszer sem sikerült eddig még lemennem este a partra megnézni a naplementét. Remélem ez napokon belül változni fog, hiszen amikor tavaly volt szerencsém megnézni, azonnal szerelembe estem.

Valahol sajnálom, hogy már nem vagyok az ide vezető úton, hiszen nagyon élveztem és nagyon sokat eszembe jutnak a látott és átélt dolgok. Szomorú egyáltalán nem vagyok sőt, inkább most tervezek még több utazgatást, de most már itt a nyugati oldalon. Rengeteg látnivaló van erre és most már egyre jobban hivogat egy több hetes hátizsákos túra is. Úgy érzem tényleg megtaláltam a helyemet ott, ahol most vagyok.

Vegas baby!

Mivel az I-40 főúton haladtam California felé úgy gondoltam, hogy ha már arra járok, Las Vegast semmmilyen formában nem szabad kihagyni, valamint ismerősöm is volt ott, akkor már vele is találkozom. Tavaly tavasszal már jártam Atlantic Cityben, ami az Egyesült Államok Keleti partján lévő kaszinó város, tehát nagyjából tudtam mire számitsak. De hát Vegas mégis csak Vegas.

Las Vegas látványossága valójában egyetlen hosszú utcából áll. Ezen az utcán vannak végig egymás mellett a kaszinók, éttermek, különböző szórakozási lehetőségek. A forgalom és a tömeg hatalmas. Engem a fényeivel, a különböző akcióhős, Hello Kittys figuráknak beöltözött embereivel, a milliónyi utcán elfekvő hajléktalanal és a tömeggel leginkább a New York Cityben lévő Times Square-re emlékeztetett. 

Egy kaszinóba sem mentem be játszani, hiszen tavaly már voltam Atlantic Cityben, tudtam milyen is egy ilyen hely, valamint csak egy rövid éjszakát maradtam, igy már nem érdekelt igazán. Viszont az ismerősöm által lehetőséget kaptam, hogy egy show-ra elmenjek. Las Vegas hires arról, hogy minden kaszinóban különböző előadások vannak, mint például Britney Spears hires showja, vagy David Copperfield mágus előadásai, de ezekre a jegyek méregdrágák. Én a Jersey Boys nevű musicalre jutottam el. Korábban New Yorkban szerettem volna eljutni egy Broadway showra, sajnos valahogy sosem jött össze. Igy ha már Vegasban jártam és adott volt a lehetőség, egyértelmű, hogy nem hagyom ki. Nagyon hálás vagyok érte, hogy részese lehettem. A két órás előadás egy hihetetlen és örökre szóló élmény marad.

A város nem lopta be a szivembe magát, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogok ide visszajönni. Ugyanis gondoljon bárki bármit, de Britney Spears Peace of me cimű showját nagyon szeretném egyszer megnézni, lehetőleg még ebben az évben.

Álmok útján

Ugye irtam róla, hogy kb. 3 héttel ezelőtt bejelentettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és szerettem volna New Yorkba visszamenni a barátnőmhöz és a fiához. Közben pedig jelentkezett egy volt kolléganőm még Ferihegyről, igy mivel hasonló tervei voltak mint nekem, úgy döntöttem még maradok Miamiban. Viszont amikor a múlt héten elmentünk Naplesbe, visszafelé bennem már egy annyira kényszerből való visszatérés érzése volt Miamiba, hogy szó szerint már csak savanyú pofát tudtam vágni mindenhez. Ezen kivül mióta bejeletettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és keressenek mást helyettem, rettenesen negativ irányba változtak meg a dolgok. Folyamatos kiabálás volt (eleinte csak egymás között orditoztak, majd egy idő után már velem is). Igy múlt héten Hétfőn reggel úgy ébredtem, hogy az első gondolatom amikor kinyilt a szemem, hogy mennyire nem akarok én már itt lenni. Ezt követően a reggel a szokások mindenbe való belekötéssel kezdődött, az ég világon semmi nem tetszett nekik, sőt azt is nehezményezték, hogy szabadnapomon és lebarnultam. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy én már nem akarok itt lenni. Egyszer csak felálltam a konyhaasztaltól, besétáltam a szobámba, összepakoltam, kivittem mindent a kocsimba és közöltem, hogy én most bizony elmegyek. Mivel tudtam, hogy van egy takaritónő aki jár minden másnap és van 4 felnőtt 2 gyerekre, igy teljesen nyugodt szivvel hagytam ott őket.

Ezt követően felhivtam a volt kolléganőmet és közöltem vele, hogy mi történt és én bizony elmegyek Los Angelesbe, mivel már hónapok óta ezt tervezem és úgy érzem megérett rá az idő. Ő mondta nekem, hogy ő még maradni akar 2-3 hónapot Miamiban, maradjak ott vele. Én viszont olyan ember vagyok, aki csak azért, hogy másnak jó legyen, nem maradok egy olyan helyen ahol nem szeretek lenni. Elmentem a Walmartba, bevásároltam és elindultam. Éjfél körül értem Tallahassee-be, ahol egy kamion parkolóban aludtam 3 órát a kocsiban, majd tovább indultam. Ahogy elhagytam Floridát, elkezdődött a csoda. Alabama, Mississippi, Luisiana Államok valami csodálatosak voltak ahogy áthaladtam rajtuk. Gyönyörűen zöldellett minden. látható volt, hogy itt a tavasz. Estére értem Texasba. Nem szerettem volna csak Dallas után megállni, de iszonyatosan elfáradtam annak ellenére, hogy a Cruise (magyarul tempomatnak szokták emlegetni) be volt végig kapcsolva. Este 6 körül már éreztem, hogy nem birok tovább menni, és most rendesen kell aludnom mert nagyon fájt a derekam és a lábam igy egy autópálya melletti motelben kivettem egy szobát és mint akit fejbevertek azonnal el is aludtam. Olyan hajnali 2 lehetett amikor felébredtem és úgy döntöttem tovább indulok. És milyen jól tettem! Dallasban az autópályán hidépités volt és persze a GPS ezt nem jelezte. Össze vissza voltak a terelések, igy közel 2 órát elvesztegettem ott. Texasból olyan dél körül értem át Új Mexikóba.

Amint átléptem a határt rá 5 percre minden megszakadt. Se telefon, se térerő, se rádió a kocsiban. Ez tartott közel 6 órán át amig Albuquerque-ig értem. 6 órán keresztül a sivatagon keresztül vezettem. Az úton nem sok autó volt, inkább kamionok mentek. Többször láttam kiirva, hogy hol lehet lekanyardoni a Historic Route 66-re, igy mikor már a benzinmutatóm kb. negyednél tartott lementem a pályáról egy kisvárosba, ahol bent a városban ment a jó öreg 66-os út. A benzinkúton egy öreg néni és a sheriff voltak. Kérdeztem a nénit, hogy a 66-os úton végig tudok-e menni Albuquerque-ig. Mondta, hogy a 66-os valójában csak kisebb szakaszokból áll, amely kis városokba megy be, az útvonala viszont az I-40 autópálya, amelyen én is haladtam. Közben a sheriff elkezdte nézegetni a rendszámomat. Megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam neki, hogy Miamiból. Kérdezte, hogy hová megyek. Mondtam, hogy Los Angelesbe. Kérdezte, hogy honnan származom. Mondtam, hogy magyar vagyok. Kérdezte, hogy hogyan mertem ezt az utat egyedül bevállalni? Mondtam neki, hogy ez egy olyan út ami egy nagyon régi álmom volt és most lehetőséget kaptam rá az élettől. Mondta nekem, hogy hallgassak rá és senkinek ne álljak meg, legyen nálam nagyon sok viz és ne hagyjam, hogy a tankom fél alá menjen. Végig nagyon rendes volt velem, a kérdéseit is nagyon kedvesen tette fel és inkább aggódóan és jó tanácsként próbált nekem segiteni.

Albuquerque után visszatértem a civilizációba. Rengeteg aggódó sms fogadott az ismerősöktől. A GPS szerint már csak 4 órányi vezetésre voltam Las Vegastól, de úgy döntöttem, hogy megállok aludni, mert már szúrást és zsibbadást éreztem a lábamban. Amikor kiszálltam a kocsiból szó szerint elkezdtek remegni a lábaim, nehéz volt talpra állni. Ekkor már 15 órája vezettem. Hajnali 4-ig aludtam majd elindultam. Úgy döntöttem, hogy Vegas előtt elmegyek a Grand Canyonhoz, ha már itt vagyok. Eléggé lehűlt a levegő, -5 fok volt. Ez a floridai 30 fok után igencsak hidegnek számitott nekem. A Grand Canyonhoz 30 dollár belépőt kellett fizetni. Amikor elsétáltam szó szerint tátva maradt a szám. Ez egy igazi természeti csoda. Nem véletlenül tartozik a világ csodái közé. Közel 2 órán keresztül csak sétáltam, fényképeztem és néztem. Leirhatatlanul gyönyörű és nyugodt egy hely. Ezt követően elindultam Vegas felé, ahol már várt egy ott élő ismerősöm. A Vegas felé vezető út szintén sivatag, de már teljesen más mint ami Új Mexikóban volt. Az Arizonát és Nevadát átszelő sivatagban már csak itt-ott bokrok és rengeteg kaktusz található. A kaktuszok leginkább fára hasonlitanak. Ameddig a szem ellát csak kaktuszokat lát az ember mindenhol.

Vegasban az ismerősömnek volt 2 db ingyen jegye a Jersey Boys nevű musical előadásra. Elfogadtam a meghivását, hiszen még sosem voltam ilyen előadáson pláne nem Vegasban. A 2 órás előadás nagyon szuper volt, a végén állva vastapssal köszönte meg a közönség. Maga Las Vegas egyébként nem lopta be magát a szivembe, engem leginkább a Times Square és Atlantic City keverékére emlékeztet a fényeivel és a milliónyi emberrel. 

Vegasban ismét kivettem egy szobát egy motelben, majd reggel elindultam California felé olyan reggel 6 óra körül. Reggel 8 körül léphettem át a California-Nevada határt, ahol volt egy kisebb ellenőrzés. Leginkább az autókat ellenőrzik ott azért, mert Arizonaban annyira olcsó a mangó (szinte mindenkinek magnó fája van), hogy sokan át szokták hozni más államokba és eladják őket, ami elvileg tilos. Az előttem és utánam lévő kocsikat elkezdték ellenőrizni, nekem a rendőr csak mosolyogva intett, hogy menjek tovább. Gondolom látta rajtam, hogy nem eszek mangót. Ezután elindultam a Big Bear nevű hegy felé, ahol már várt az ismerősöm. Az út a hegyre felfelé hihetetlen szerpentines volt. Korábban el nem tudtam volna képzelni magamról, hogy én valaha is egy ilyen havas-szerpentines úton fogok hegynek felfelé, majd lefelé vezetni. Délután 4 óra körül lehetett amikor megkérkeztem az ismerősömékhez. ahol egyenlőre lakom. Már túl vagyok 3 állásinterjún, ebből kettőnél a jövő héten kezdek is.

Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, hihetetlen büszke vagyok magamra, hogy 3200 mérföldet (közel 5200 km-t) egyedül levezettem baleset, defekt-kerékcsere nélkül. Gyönyörű tájakon mentem keresztül amit sajnos a fényképek nem adnak vissza. California egy csodálatos állam, szerintem ez a legeurópaibb államok egyike. Itt az ember 2-3 órát autózik és az óceán mellől máris a hegyekben van és tud sielni, vagy csak kirándulni. Florida egy iszonyatosan unalmas állam, ahol a napozáson kivül mást csinálni nem lehet. 9 órát utaztam mire átértem Floridából Alabamába. 9 órás vezetés egy olyan államban ahol nincs semmi. Nyaralni, 1-2 hetet eltölteni tökéletesen megfelel. De nekem mint borsodi, a Bükk lábától származó gyereknek ez nagyon unalmas. Most végre ott kezdek új életet, ahová már egy évvel ezelőtt át akartam költözni de az élet valamiért Floridába sodort le. De most már nem bánom. Itt vagyok, megtettem egyedül azt az utat amit mindig is akartam, kicsit valahol sajnálom, hogy már vége van, mert nagyon élveztem, de most egyenlőre elkezdtem az új életemet.

A szabadság vándorai

Korábban már ugye emlitettem, hogy egy volt kolléganőm is itt van Miamiban. Nos mivel mind a ketten egyedül voltunk, igy a szabadnapjainkat együtt szoktuk eltölteni. Ami mostanában ugye heti egy nap. Valójában gőzerővel dolgozunk most, mert minden pénzt félre akarunk tenni, hiszen szerencsére egy rugóra jár teljesen az agyunk. Igy alakult az is, hogy Szombaton este felhivtam és kérdeztem tőle, hogy mit csináljunk Vasárnap. Mivel még egyikünk sem járt Florida másik oldalán, a Mexikói-öböl parján, igy megegyeztünk, hogy Vasárnap reggel 6-kor el is indulunk.

Mind a ketten hallottunk róla, hogy Florida másik oldalán van egy Sanitel Island nevű hely, ahol a partot kagylók boritják és a Világ minden tájáról jönnek ide gyűjteni a szebbnél szebb kagylókat. Nos, én szeretek utána olvasni a dolgoknak és a visszajelzéseket is mindig megnézem egy adott helyről. Elég sokan csalódtak a szigetben. Valójában mi is. Az első dolog az volt, hogy a szigetre vezető hidra egy 6 dolláros dijat kellett fizetni, ami azért egy elég soknak számit pláne azok után, hogy például a Key Westre vezető úthasználatért egyáltalán nincs dij. A sziget nem igazán számit nagynak, elég sok milliomosnak számitó magánház van rajta, valamint ugye a kicsit ütött-kopott, már-már rozsdás világitótorony, és hát az a hires part. A partot valóban kagylók boritották, egymás hegyén-hátán volt a millió számra, de nem igazán számitott valami extra dolognak, ennél sokkal szebbeket lehet találni Miamiban. De hát egye fene, ezt is láttuk, újabb pipa a bakancslistán.

Ezután úgy gondoltuk, hogy mivel Naples csak egy órányi vezetésre van, és elég sok jót lehet hallani a városról, igy elmentünk és megnéztük. Hihetelen nagy pozitiv csalódás volt mind a kettőnk számára. A várost elboritották a virágok, igazi kis hangulatos kertváros érzés volt, telis tele galériákkal ahová igyen lehetett bemenni nézelődni. Aki egy kis kirándulásra vágyik, annak nyugod szivvel ajánlom Naples városát, nincsenek a túristák egymás nyakán, valamint az étterem árak is nagyon barátságosak. Legfontosabb dolog ként pedig azt emliteném meg, hogy a városon belül a parkolás ingyenesen megoldható. Akinek nem kottyan meg egy 5-10 perces séta a partig, az nyugodtan a városban hagyhatja a kocsiját, ugyanis a part mellett már fizetni kell a parkolásért.

Naples a Mexikói-öböl partján fekszik, a partot szintén törött kagylók boritják amint a vizhez érünk. Maga a viz szerintem sokkal hidegebb mint az Atlanti-óceán, viszont a szinek itt is leirhatatlanul gyönyörűek. Amit hiányoltam, azok a vizimentők voltak. Nem igazán találkoztam még olyan beach-en, ahol ne lettek volna 100 méterenként. Itt egyet sem láttunk.

Magát a Miami-Naples utat 2 óra alatt tettük meg, a 75-ös főúton lehet keresztül menni Floridán. Az út baromi unalmas, csak mocsaras-lápos vidék van amerre az ember ellát, de ettől függetlenül egy hihetetlen élmény volt. Még ha csak egy nap jár is mind a kettőnknek egy héten, azért próbáljuk kiélvezni rendesen. Ha minden jól megy, akkor már nem sokára kis szabadságra megyünk mind a ketten, de egyenlőre erről nem szeretnék irni, nehogy egy újabb "Ember tervez, Isten végez" cimmel kelljen irnom egy bejegyzést.