Lujza és a fejfájás

Körülbelül egy hónappal ezelőtt emlitettem, hogy árulom Lujzát. Nem is volt annyira egyszerű elkezdeni neki az árusitását, ugyanis én ezt az autót még 2015 Szeptemberében úgy vettem, hogy minden hónapban a kereskedőnek fizettem a havi törlesztő részletet, nem pedig a banknak. Amennyiben valaki igy vesz autót az azt jelenti, hogy addig ameddig a gépjármű nincs kifizetve teljesen, lehetetlen eladni, ugyanis a kocsinak a papirjai a kereskedőnél vannak. Én ugyebár az autót teljes egészében idén Február elején ki is fizettem, bizonylatot kaptam róla, valamint a kereskedő közölte, hogy 7-10 munkanap az átfutási idő a DMV-nél, hogy véglegesen is hivatalosan az én tulajdonom legyen a gépjármű. Március elején jártunk amikor még a papiroknak se hire, se hamva nem volt, igy egy 3 hetes folyamatos telefonálgatás, birósággal való fenyegetőzés vette kezdetét.

Mint azt bizonyos Facebook csoportokból megtudtam, a kereskedők előszerettel szeretik ezt a játékot játszani, hogy a jóhiszemű emberke kifizeti az autót, de a kocsi papirjait hosszú hetekig, akár hónapokig sem kapja kézhez, mert a kereskedő magyarán mondva szarik rá, hogy elintézze. Én 2 naponta telefonáltam, a végén már elég erősen felemelt hanggal, mondhatván üvöltve közöltem vele, hogy jobban teszi ha jelzi a DMV felé, hogy enyém az autó, mert igy itt Californiában én ezt nem tudom átiratni a hivatalos papirok nélkül. Valójában még ő volt felháborodva, hogy én milyen jogon mentem be a DMV-be, hogy hátha esetleg majd én a bizonylat ellenében el tudom intézni a dolgot, mert én igy őt bajba keverem. Engem az, hogy ő emiatt bajba kerül teljesen hidegen hagyott sőt, még azzal is megfenyegettem, hogy feljelentem a biróságon. Amerikában az a jó, hogy az ember bármit a biróságra vihet. Valójában ez sem hatotta meg a kereskedőt, szó szerint fogta és rám csapta a telefont. Hosszas huza-vona után végülis 3 héttel ezelőtt egy ismerős segitségével a DMV-ből sikerült megszereznem az autó papirjait, immáron a saját tulajdonom ként, most pedig végre elkezdtem hirdetni az interneten.

Azzal tisztában voltam, hogy nem fog a kocsi egyik napról a másikra elkelni. Azzal is tisztában voltam, hogy elég sok mondjuk úgy, hogy "érdekes" érdeklődő lesz majd a kocsira. De azzal amit az elmúlt napokban tapasztalok, nem számitottam. Ahány helyen hirdetek mindenhol azzal kezdem a hirdetés szövegét, hogy milyen problémái vannak az autónak, és pontosan ezért ennyi az ára. El is kezdtek keresni az érdeklődők, de a 15. olyan üzenet után, hogy "mi a baja a kocsinak, hogy ennyire olcsón adod?" üzenet után már elgondolkodtam, hogy tényleg ennyire figyelmesek erre felé az emberek? Egy ideig szépen másolgattam befelé minden egyes érdeklődőnek, hogy ez és ez a baja és ezért árulom ennyiért, de a 30. ugyanilyen üzenet után már elkezdtem megkérdezni, hogy "elolvastad a kocsiról a leirást?!". Ekkor jöttem rá, hogy bizony ők csak az árat és a képeket nézik meg. A legviccesebb, hogy komoly érdeklődő még eddig nem akadt, csak ezek akik kép alapján érdeklődnek egy autó iránt, a részleteket már nem akarják elolvasni.

A másik nagyon érdekesen idegesitő dolog számomra az, hogy minden 3. érdeklődő latino származású. Ez még nem is lenne probléma, mert felőlem az viszi el Lujzát aki akarja, ha kifizeti nekem a kért összeget. A fejfájást az okozza, hogy a hirdetésem szövegét igy kezdem mindenhol "NO HABLA ESPANOL". Mert az még ok, hogy elmakogok ezt-azt spanyolul, de egy kocsit abszolút nem tudnék eladni igy. Ennek ellenére ők folyamatosan irkálnak nekem spanyolul. Persze, hogy értem mennyi pénzt kinálnak az autóért, de amikor üzenetben is megirom, hogy NO HABLA ESPANOL, csak folytatják spanyolul. Egy szónak is száz a vége, 50 ilyen üzenet után már idegesitő. Ettől függetlenül hiszem, hogy Lujzának már megvan az új gazdája, csak még várni kell egy darabig a nagy találkozásra.

Borcsával kezdjük egymást egyre jobban megszokni, megismerni. Olyannyira megismerni, hogy sokszor csak pislogok. Rólam tudni kell, hogy egy szegényebb családból származom. Nekünk sosem volt új, vagány autónk, egy Wartburgunk majd egy Lada Samaránk volt. Lujza is elég öregecske, 2004-es évjárat, semmi extra nem volt benne. Borcsa merőben más. Borcsa már rendelkezik Bluetooth-al. Maradjunk annyiban, hogy igencsak meglepődtem amikor egy hivást akartam intézni a parkolóból és hirtelen a kocsi hagszóróin kezdtem hallani az egész beszélgetést a másik fél irányából. Tudom vicces ez az egész, de nekem korábban még nem volt ilyen autóm, a fejemben meg nem fordult volna, hogy Borcsa ilyen csodákra is képes, hiszen egy teljesen fapados autó, de Lujzához, a Samarához és a Wartburghoz képes nekem mégis maga a megtestesült csoda. A többi rejtett képesség a jövő során pedig úgyis kiderül.

Üdv a családban Borcsa!

Hónapok óta emlegettem már, hogy meg fogok válni Lujzától. Elég nehézkesen ment a dolog, ugyanis a törlesztő részlet idén Februárban járt le, és mivel én nem banknak hanem a kereskedőnek fizettem minden hónapban, igy a kocsi törzskönyve mindaddig nála marad, amig a kocsi ki nincsen fizetve, ergo nem lehet a kocsit addig eladni sem. Viszont Lujza lassan 8 hónapja már betegeskedett, nem nagyon akarta megjavitani senki sem elfogadható áron, igy csak üldögélt a mélygarázsban magányosan, ami persze szintén nem tesz jót egy autónak. Egy héten 2-3 alkalommal 20-30 percet járattam a motort, valamint kicsit csordogáltam vele a garázsban, hogy azért pár métert mégiscsak mozduljon már szegényke, közben pedig a szivem szakadt meg, hogy nem tudom használni.

Az elmúlt időszakban folyamatosan Uberhez, vagy bérautóhoz voltam kényszerülve, amely rengeteg pénzemet elvitt, de nem akartam egy újabb hitelbe belemenni mindaddig amig Lujza nincsen papirügyileg rendezve. Ez ugye kicsit több, mint egy hónapja megtörtént, most már hivatalosan is az én tulajdonom, viszont ezzel a lendülettel eladó sorba is került. Ugyebár egy 2004-es autóról beszélünk, ami váltóhibával rendelkezik. Nos, ez itt az Egyesült Államokban piszoksokba kerül, nekem pedig nincs autószerelő pasim aki bütykölgesse, karban tartsa. Most, hogy már árulom persze sorra jönnek, meg akarják venni, de nevetésges árat akarnak adni érte. Én pedig hülye nem vagyok, tisztában vagyok a kocsi állapotával, a megtett mérföldjeivel, a felnik értékével, tehát várom a megfelelő vevő jelentkezését. Optimista vagyok tudom, hogy jönni fog.

Viszont mivel lement a nyakamról Lujza törlesztése elegem lett, hogy már hónapok óta kocsi nélkül vagyok és sehová nem tudok mozdulni. Nézegettem kocsikat magánszemélyeknél és dealereknél is. Az elmúlt hónapok alatt kitanultam csinját-binját, hogy miket és hogyan is kell egy kocsin nézni, bár szerelést azt nem vállalnám be. Elég rizikós használtautót venni mind kereskedőtől, mind magánszemélytől, bár itt Amerikában elég könnyen lehet bármilyen dolgot biróságra vinni, szóval ha szar autót adnak el és azt elhallgatják, akkor azt azonnal vihetem a biróságra.

Múlt héten Vasárnap már harmadjára mentem vissza egy kereskedőhöz. Nagyon sok Hondat és Toyotat néztem végig, tesztvezettem őket. Mindenképpen 2012 utáni autót szerettem volna, viszonylag alacsony mérfölddel. Magánszemélyek újabb, vagy jobb állapotban lévő autót nem árultak, legalább is én egyet sem találtam az elmúlt hónapok során, hogy kézpénzre megvegyem, igy maradt a kereskedő. Nagyon felmentek a kocsi árak, nekem pedig fix keretem volt, hogy mi az amit be tudok vállalni. Egy 2012-es Honda és Toyota bőven $12.000 fölött kezdődik, aminek a törlesztését már nem tudtam volna bevállalni, valamint ugye nekem most kicsit magasabb a biztositásom is, mert tavaly ügyesen áthajtottam egy piros lámpán, melyről fénykép készült és mennem kellett a biróságra, ahol $500 büntetést ki kellett fizetnem, valamint 1 büntetőpontot kaptam ezért, mely még 2 és fél évig ott fog figyegni a nevem mellett, igy magasabb a biztositásom is. Ez van, bamba voltam.

Az autók állapotát, évjáratát, megtett mérföldeket és számomra megengedhető törlesztő részletet nézve két választásom volt. Egy Dodge és egy Chevrotlet. Végül is a Chevire esett a választásom. Igen, tudom elég olcsó kategóriás autó, semmi extra nincs benne, vezetés közben is érzem a különbséget, hogy nem egy Audit vezetek hanem egy műanyag dobozt, viszont apukám szavaival élve "Amerikában legyen amerikai autód". Ha csak a szervizelést nézem, már megérte, hiszen erre a kocsira sokkal olcsóbbak az alkatrészek, minden javitási költség, olajcsere stb. sokkal kevesebben lesz nekem, mint az Audival volt, valamint a Chevi nem egy benzintemető, elég jó a fogyasztása is, legalább is az eddigi tapasztalataim alapján, mert most bizony hajtom rendesen amig garanciás. Mielőtt megvettem a kereskedő próbált volna kicsit hülyének nézni. Fiatal nő aki még csak nem is amerikai egyedül megy kocsit venni. Döbbenten nézett mikor nézegettem belülről a motorteret majd közöltem vele, hogy szeretném ha hozna egy emelőt, mert alá akarok feküdni a kocsi alá. Mivel ugye nem vagyok szerelő, nyilván minden hibát nem tudok észrevenni, de az Audi mellett megtanultam, hogy mire kell figyelni. Pl. minden alkalommal mielőtt megyek valahova már rutin szerűen azzal kezdem, hogy ellenőrzöm az olajszintet, valamint a kocsi alá nézek, hogy nincs-e valamilyen tócsa, folt alatta. Szerintem ez már amig élek bennem marad a rossz tapasztalat miatt.

Úgyhogy végre ismét van autóm, tudok most már mozogni amerre csak szeretnék, ugyanis 2 szerelővel is átnézettem mert Amerikában mindig kell 2. véleményt is kérni (ez tapasztalat), Borcsa remek állapotban van. Esetleg ha valaki szeretné Lujzát magának, mert úgy érzi, hogy képes a betegségéből kigyógyitani, akkor bátran jelentkezzen nálam bővebb információért! 

És az Oscart kapja...

9 óra eltolódás van Los Angeles és Magyarország között. Helyi idő szerint délután 4 órakor kezdődik meg a vörösszőnyegen a bevonulás, és 5 óra 30 perckor pedig a dijátadó ünnepség. Eszembe jut, hogy mikor még iskolás voltam képes voltam hajnalban csak azért felkelni, hogy megnézzem élő adásban. Akkoriban még Albert Györgyi volt aki forditotta azt, hogy mit is mondanak éppen. Mindig azon gondolkodtam, hogy vajon fogok-e valaha én is igy beszélni angolul, hogy azonnal tudjak forditani. Apukám mindig ezzel cukkolt mikor az EuroSportot vagy éppen más angol nyelvű csatornát néztünk, hogy miért nem tolmácsolok neki. Mint azt a példa is mutatja, az élet úgy alakitotta a sorsomat, hogy ez sikerüljön. De most térjünk vissza a gálára.

A Golden Globe és a Grammy mellett ez a legrangosabb esemény amely az évben történik a városban. De hogyan is élik meg ezt itt? Sehogy. Valójában a médiában dolgozókon kivül az itt élőket annyira nem érdekli ez a dolog maximum annyiból ha valaki a környéken lakik akkor mérgelődik, mert nagyon menni nem tud sehova, ugyanis sok út már másfél-két hete le van zárva az épitkezés miatt.

Ezen a héten jártam a Walk of fame-en, ahol a hires Dolby szinház is található. Ekkor ez az útszakasz már csak a gyalogosok számára volt közlekedhető de az is nyomorogva, az ember úgy érezte magát mint amikor a marhákat egy karámban terelik. De hát ez van, akinek nem tetszik az ne menjen arra, ugyebár. Nagyon sok túristát egyébként egyáltalán nem zavar, sőt méginkább élvezik azt, hogy mégha csak egy kis morzsányira is, de részesei az Oscarnak. 

A hiedelmekkel ellentétben amint elkezdődik a műsor, nem áll meg az élet Los Angelesben. Sőt, elég kevés ismerősöm (szerintem egy kezemen meg tudom számolni hányan is mondták) fog árgus szemekkel a TV előtt ülni, minden halad tovább a szokásos ütemben, nem úgy mint például mikor Január végén a Superball van. Olyankor az amerikaiak még külön Superball partit is rendeznek és bizony olyankor érdemes nagybevásárlást csinálni mert senki nem fog előttünk állni a sorban, hiszen mindenki otthon ül a TV előtt a szomszédokkal. Viszont a korábbi évekhez képest elég hüvös, 13 fok van Celsiusban, és csepereg az eső, ugyanis ez a tél eléggé téliesre sikerült itt Dél-Kaliforniában, igy nem lennék a helyében most azoknak akik már reggel óta a szinház környékén álldogálnak 1-2 lesifotért. 

Milyen furcsa egyébként, hogy tavaly ilyenkor még Miamiból néztem éjjel a műsort és végig az járt a fejemben, hogy márpedig a következő évben én már Los Angelesben fogok élni és onnan fogom nyomon követni az eseményeket. Újabb pipa a Bakancslistán! 

Universal vagy Disney?!

Az Egyesült Államokban elég sok mondva csinált hosszú hétvége van az ünnepeken túl. Ilyen volt a múlt hétvége is, mivel Hétfőn "President Day" volt. Igy hát a barátnőm és a fia New Yorkból átrepültek hozzám erre a 3 napra. Az eredeti terv az volt, hogy a 3 napból az egyiken elmegyünk Disneyland-be, a másik kettőre fix program nem volt. Aztán egy hirtelen jött ötlet alapján (mert a spontanitás a legjobb dolog a világon) elmentünk Szombaton a Universal Studios-ba.

Nekem ez volt az első alkalom itt, és bevallom őszintén, hogy az egy napos $120 belépőért sokkal többet vártam. Maga a park viszonylag elég kicsi, fél nap alatt körbe lehet járni az egészet a hullámvasutakra való felüléssel együtt. Elég borongós és hűvös nap volt Szombaton, igy szerencsére 15-20 percnél többet sehol nem kellett sorba állnunk, ha fel akartunk ülni bármire is. Ami tényleg megérte, az a Harry Potter kastélyban lévő (valójában ez nem is hullámvasút, hanem "ride"-nak hivják, de nem nagyon tudom magyarul hogyan forditani, igy marad ez a szó) hullámvasút volt az egyik olyan dolog amiért már érdemes volt kifizetni a pénzt. Amikor az ember beleül az ülésbe és felteszi a 3D szemüveget olyan érzése van az utazás közben mintha egy seprűn ülne és közben Harry Pottert követi aki végig beszél hozzád. A parkban szinte csak ilyen 3D-s "ride"-ok vannak. Van, hogy egy Transformers kocsiban ül az ember és Ürdongóval és társaival kell megmenteni a Földet, vagy éppen Gru-nak kell segiteni és te egy Minion vagy.

Van a Parkban egy Walking Dead ház is. Ide a barátnőm és a fia nem mertek bejönni. Először csak legyintettem, hogy mennyire kis félősök, de mikor bementem jött az amire nem számitottam. Maga az épület belülről az első részben lévő kórháznak van kialakitva. Ez az épület nem 3D-s, nem kell hozzá szemüveg, itt egy folyosón kell végigsétálni. Mielőtt belépsz a folyosóra elmondják, hogy nem lehet kamerát használni, valamint végig legyen a tudatunkban az, hogy csak alkalmazottak vannak beöltözve és senkit ne üssünk meg, ők sem fognak hozzánk érni, és folyamatosan haladjunk tovább, ne álljunk meg. Ebbe a házba 13 év alattiak nem mehetnek be. Én személy szerint nagyon szeretem a sorozatot, de itt annyira megijedtem, hogy azt leirni nem lehet. Végig sötét van a folyosón és a plafonon lévő neonlámpák villognak, miközben a sötétben a semmiből többször a zombinak öltözött emberek eléd sétálnak és úgy csinálnak mintha el akarnának kapni. Hiába tudja az ember, hogy ez fog történni és ezek csak statiszták, annyira hirtelen és váratlanul történik az egész, hogy mégis megijedsz. 

Van még egy "ride" ami megéri a Parkban. Ez egy 60 perces út egy kis nyitott buszon amire kb. 50-60 ember fér fel. A parkban található a Universal Studios-nak néhány forgatási helyszine (ilyenek a The Voice, A cápa, Jurassic Park néhány jelenetének a helyszine stb.) ahol ezzel a busszal körbevisznek. Szintén adnak az útra egy 3D-s szemüveget, mert bemegy a busz 3 hangárba ahol 3D-s effektekkel lehet átélni egyes filmek forgatási jelenetét, mint pl. egy 7-es erősségű földrengést, vagy éppen az új King Kong cimű film egyik jelenetét.

Magáért a Parkért én sokallom a $120 belépőt főleg úgy, hogy az ember tudja, hogy Floridában Orlandóban háromszor ekkora a park és olcsóbb a jegy.

Másnap elmentünk Anaheimbe, Disneybe. Itt Californiában 2 park van, mig Orlandóban 6. Lehet venni jegyet csak 1 parkba $90, vagy lehet venni egy úgynevezett "Park Hopper" nevű jegyet amellyel a nap folyamán korlátlanul lehet menni egyik parkból a másikba. Ennek a jegynek az ára változó. Ezen a hétvégén, mivel "Holiday Weekend" volt igen csak magas, $174 került 1 főre. De ha a Universal Studios mérethez hasonlitjuk, akkor megéri az árát. Ebben a 2 parkban most rengetegen voltak. Voltam már kétszer itt, de ennyi embert még nem láttam ezen a helyen. 

De miért is jó Disney? Én tavaly nyáron jártam itt először. Előtte mindig azt hittem, hogy itt csak beöltözött Mickey Mouse-okat látok, meg szuvenir boltokat. De ez a park nem erről szól, hanem inkább a "ride"-okról. Mind a két parkban találhatóak hullámvasutak, ahová ezen a hétvégén iszonyatosan hosszú sorokat kellett végigállni. Volt olyan, amelyre 150 perces várakozási idő volt, de voltak emberek akik kiállták a sort. A belépőjeggyel egyébként lehet venni minden "ride'-ra egy gépből "fast pass"-t amellyel soron kivül be lehet menni. Ezért nem kell külön fizetni, viszont elég hamar elfogynak, tehát szemfülesnek kell lenni. Valamint nem lehet azt megcsinálni, hogy reggel nyitáskor végigrohanok és először összeszedem a fast passokat ahová fel akarok ülni, mert 2 fast pass igénylés között el kell telnie legalább másfél órának.

Disneyben a legjobb "ride"-ok közé tartoznak a Soarin, a California Sreamin és a Space Mountain. Általában erre a háromra kell a leghosszabb ideig sorban állni, a minimum várakozási idő mindenhol 120 perc volt. Mind a háromra volt fast passunk, de estére. Viszont a California Screaminnél és a Space Mountainnál kiálltuk egyszer a sort, mert tényleg annyira megéri.

Én még az orlandói parkban nem jártam, de tervbe van véve, hiszen azokban a parkokban sokkal több szórakozási lehetőség van mivel nagyobbak, valamint ott 6 park van ahová a Park Hopper jegy közel annyiba kerül mint ide a 2 parkba. Hiába, California drága állam. Ennek ellénre szuper élményekkel gazdagodtunk ismételten, a pénzt pedig nem sajnálom mert amilyen élményeket kaptam cserébe, azokat elvenni senki nem tudja már.

California dreaming 2.

Tini koromban nagyon szerettem azokat a sorozatokat amelyek Kaliforniban vagy Ausztráliában játszódtak. Ez a két hely volt mindig is az, ahol el tudtam képzelni azt, hogy leéljem az életemet. 2 évvel ezelőtt amikor először jártam Los Angelesben már tudtam, hogy ez szerelem első látásra és mindent megtettem annak érdekében, hogy az álmom valóra váljon. Szerettem volna a "Kaliforniai álmot" én is.

Nagyon boldog voltam és vagyok is itt, mivel minden halad végre a maga módján, egyetlen dolgot leszámitva, mégpedig az embereket. Ezen belül is az életszemléletüket és az életvitelüket. Éltem és jártam már az Egyesült Államokon belül több városban is, de ami itt és ennyire jelen van, bizony még máshol nem nagyon tapasztaltam. Amikor egy éve idejöttem, minden annyira hirtelen és egyszerre történt, hogy el sem akartam hinni. Munka, lakás, szerelem, melyből a szerelem egy nagy csalódás volt és végre Karácsony előtt pár nappal sikerült a másik fél részéről a hónapokig tartó kergetőzés után lezárni a dolgot.

Az érzelmi hullámvasútról úgy próbáltam leszállni, hogy eljártam az ismerőseimmel nyár végén és ősszel szórakozni, ismerkedni. Nos, ez itt LA-ben nem is tűnik olyan egyszerűnek, mint ahogyan az ember azt gondolná. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy minden szórakozóhely hajnali 2 órakor bezár. A másik pedig az, hogy a jobb szórakozóhelyek mind West Hollywoodban vannak. Na már most ugye az LGBT (lesbian, gay, bisexual, transgender) Amerikában elfogadott dolognak számit, de itt LA-ben különösen éli fénykorát. West Hollywoodban ezek a szórakozó helyek mind olyan bárok, ahol a táncosok, pultosok valamint a szórakozni vágyók 85%-a ebbe a kategóriába tartozik. A maradék 15% pedig megpróbál kicsit kikapcsolódni.

A legnagyobb problémát ott vettem észre, hogy amikor az ember ismerkedni szeretne akkor 4 féle kategóriába lehet osztani a potenciális jelölteket. Tudom, nem jó dolog ez a kategorizálás, de ha már ennél a témánál tartunk, akkor muszáj. Az első ilyen kategóriába a házas férfiak tartoznak. Mint ahogy az esetemben is történt (az érzelmi hullámvasút), bizony ha nagyon akarják akkor nagyon ügyesen el tudják ám titkolni, hogy nekik van egy szép család is a háttérben, pláne akkor, ha az asszonynak beadják, hogy éppen üzleti úton vannak valahol, esetleg a konfereniák késő estig elhúzódtak. Nem én voltam az egyetlen az ismerősi körömben, akivel ehhez hasonló eset megtörtént, én viszonylag hamar, 1 hónap után rájöttem a hazugságra, az volt már a nehezebb kör, hogy a másik fél is beletörődjön, hogy ennek itt a vége.

A második kategória az internetes ismerkedés. Igen, én is unalmamban regisztráltam 3 ilyen oldalon is. Természetesen itt is megjelennek a nős pasik, viszont általában úgy állitják be a dolgot, hogy ők nyitott házasságban élnek, esetleg hármasban szeretnének szórakozni és ezt teljesen ismeretlenül közlik is az emberrel néhány üzenetváltást követően. Ezen kivül általában itt lehet azokkal találkozni, akik 10-ből 9 esetben ingyen szeretnének egy gyors szexhez jutni. Novemberben egy 2 hétig tartó levelezgetés, telefonbeszélgetés után elmentem egy kávéra egy ilyen oldalon megismert normálisnak tűnő sráccal. Először azt hittem, hogy végre nem csak egy gyors numerát szeretne, hiszen 2 hétig beszéltünk telefonon, sms-eztünk, majd mondta, hogy találkozzunk. Az első probléma az volt, hogy ő bizony azt szerette volna, hogy én menjek el oda ahol ő lakik és ott a sarki kávézóban találkozzunk. Közöltem vele, hogy bocsi de ha elhivsz, akkor minimum az, hogy fél uton találkozzunk. Nyilván első találkozáskor még nem adom meg a cimemet senkinek. Na, hősünk ekkor erősen hümmögött a telefonban, de végül belement a dologba. Én stilusosan 10 perccel később érkeztem a megbeszélt helyszirne majd mikor felhivtam hallottam, hogy ő még a kocsiban ül és közölte, hogy legalább 30 percet késni fog. Gondoltam ok, hiszen a Los Angeles-i forgalmat ismerve ez belefér, valamint mindenki megérdemel egy esélyt, igy megvártam. Amint hősünk megérkezett a köszönést követően elment és vett magának egy kávét. Igen, magának. Majd miután leült mellém elkezdte mesélni, hogy neki már 6 hónapja nincs munkája, a spórolt pénzéből él és próbál találni egy megértő társat magának, aki támogatja őt, hogy most ő 37 évesen karrier válságban van és próbálja kitalálni, hogy mit is kezdjen az életével, majd megkérdezte, hogy én miért nem iszok semmit. Én ekkor mosolyogtam egyet és szépen elköszöntem tőle. Azóta sem hallottam felőle. Kisértetiesen hasonló eset fordult elő 2 másik barátnőmmel ugyanigy Los Angelesben az elmúlt 6 hónapban, különböző férfiakkal, szóval igen, 10-ből 1 sajnos a jelek szerint ilyen.

Harmadik kategóriába sorolnám azokat akiket szintén az interneten lehet a legtöbb alkalommal összeszedni, ők nem mások mint a SugarDaddy-k. Magyarul a kőgazdag férfiak akik hetente több ezer dollárt is kifizetnek a SugarBaby-jüknek csak azért, hogy 1-2 órát együtt töltsenek velük egy szállodai szobában. Vannak kifejezetten ilyen website-ok, ahova havi dij ellenében bárki feltöltheti a portfólióját, és ezek a férfiak ráirnak a nekik megtetszett lányokra, majd pár üzenetváltást követően megbeszélik azt, hogy mennyi a havi juttatás. Azok közül a lányok közül akiket személyesen ismerek, van akinek 2 ilyen férfi is van az életében. Általában a havi lakbér árát, mellé egy kis költőpénzt és Cartier, Rolex ékszereket kapnak ajándékba heti 1 vagy esetleg másfél együtt töltött óráért. A SugarBaby-k általában magas, vékony fiatal lányok, a SugarDaddy-k pedig bőven 50 feletti gazdag férfiak.

A negyedik kategória pedig (és ezen lepődtem meg a legjobban), a biszexuális férfiak. Két barátnőmnek az elmúlt 1 év során többször is volt alkalma ilyen férfiakkal randizni. Az én barátnőim élnek-halnak az izmos, kockás hasú pasikért. Na már most itt LA-ben az ilyen pasiknak a 90%-a biszexuális. Sajnos nem vicc, West Hollywoodban a táncos fiúktól kezdve, a gym-ben edzőkön keresztül egészen az utcán sétálókig. Mind a két barátnőm elment több ilyen izmos pasival randira és már az első randin kiderült, hogy a "görög Istenek" bizony nem vetik meg a férfiakat. Sőt volt olyan is, aki kifejezetten kijelentette a randin, hogy szerinte ő még attól nem meleg, hogy egy másik férfit orálisan kielégit. Mikor a lányok ezeket a sztorikat elmesélték nekem először, kikerekedett szemmel néztem, nem akartam elhinni. Majd egy alkalommal az egyik Uber sofőrt aki szintén ilyen Adonisz külsővel rendelkezett, spontán módon megkérdeztem, hogy mi erről a véleménye és hatalmas mosollyal közölte velem, hogy nem lát ő ebben semmi kivetni valót, neki sincs semmi baja a biszexualitással hiszen ő is az annak ellenére, hogy van egy női élettársa, sőt büszkén mondta, hogy neki is van SugarDaddy-je.

Nyilván biztosan nem haltak még ki a normális emberi kapcsolatok, hiszen ismerek itt megismerkedett párokat, de szerintem két kezem sok lenne hozzá, hogy össze tudjam őket számolni. Rá kellett jöjjek, hogy olyan mint Kaliforniai álom, nem létezik, ha ebből a szemszögből nézzük. Hiába a gyönyörű hely, a kellemes időjárás, ha az életfelfogás ennyire rossz irányba fordult itt Los Angelesben. Most már a szüleim is kezdik megérteni azt, hogy miért is vagyok inkább egyedülálló. 

New York, New York...

16 hónap telt el azóta, hogy elköltöztem New York City-ből. Egyszerre örültem és voltam szomorú, hiszen egy olyan várost hagytam a hátam mögött, amelynek az ott eltöltött 2 és fél év alatt rengeteget köszönhettem annak ellenére, hogy sokszor gyűlöltem ott lenni. Utáltam a helyet ahol laktam, mert pici és zsúfolt volt, utáltam órákig metrózni, utáltam a tömeget, a koszt és a bűzt, a csontig hatoló hideg teleket. Amikor 2015 Augusztusában felszálltam a Miamiba tartó repülőgépre, egy hatalmas megkönnyebbülést éreztem, úgy éreztem szabad vagyok és egy hatalmas mázsás súly esett le a mellkasomról. Örültem, de valahol ott mélyen legbelül mégis egy kicsit bánkódtam.

Mint utólag kiderült, a Miamiban eltöltött 8 hónapos kitérőm ha másra nem is de arra jó volt, hogy felkerüljön egy újabb pipa a Bakancslistámra vagyis, hogy keresztül vezessem az Egyesült Államokat.

Azt hiszem a itt eltöltött 4 és fél évem alatt a tavalyi Karácsonyom és Szilveszterem sikerült eddig a legjobban, hiszen a barátnőm és a fia eljöttek hozzám Miamiba New Yorkból és egy tökéletes hetet töltöttünk együtt. Az idei karácsony viszont más. Idén én voltam az, aki meglepte őket. Nem mással mint, hogy átrepültem hozzájuk az ünnepekre New Yorkba. A városba, ahonnan úgy távoztam 16 hónappal ezelőtt, hogy tudtam egyszer még vissza fogok térni de azt nem, hogy mikor.

Most itt ülök náluk a nappaliban a kanapén és hallgatom New York zaját. Igen, mert ilyen is van ennek a városnak. Aki járt már itt legalább egyszer, az tudja, hogy miről beszélek, aki nem annak viszont megpróbálom elmagyarázni. A városról tudni kell, hogy tényleg SOHA nem alszik. A nap 24 órájában lehet hallani egy folyamatosan morgó zajt, amelyet az közútiforgalom-metró-emberek együttese tesz ki. Ebben a városban nem ismerni azt a szót, hogy csend. Lehet hallani ugyanúgy délután 2-kor valamint hajnali 3-kor. Utáltam, sosem tudtam miatta aludni, most viszont valahogy mégis élvezem, másképpen hallom, mint másfél évvel ezelőtt.

A repülőtérről ide felé a metró utat is teljesen másképpen éltem meg, mint mikor itt éltem. Mosolyogva néztem a tömeget, azt, hogy egymás hegyén-hátán állunk a metrókocsiban. Most egyáltalán nem zavart az, hogy mindkét irányból két különböző ember lihegett bele a nyakamba viszont ezzel egy időben a fejemben megállás nélkül az zakatolt, hogy én már nem tudnék újra itt élni és nap, mint nap ugyanezt végig csinálni.

Hiányzott ez a város és most jó újra itt lenni. Igaz a mondás, hogy az idő minden emléket megszépit. John Steinbeck mondta egyszer, hogy "ha egyszer New Yorkban éltél és az otthonod volt, soha másik hely nem lesz elég jó". Én erre azt mondom, hogy kinek a pap, kinek a papné, hiszen nagyon szeretem Californiát és Los Angelest, ahol végre otthon érzem magamat. Tény, hogy vannak dolgok (pl. az egyszerű közlekedés) amelyek sokszor hiányoznak, viszont nem tudnék újra ebben a rohanó és zsúfolt városban élni és örülök, hogy csak egy hetet töltök el itt és megyek vissza a picivel nyugodtabb nyugati partra.

Nem félek!

Beköszöntött a tél Dél-Kaliforniában is ami azt jelenti, hogy a hőmérséklet éjjelre 10 fok alá csökken, nap közben pedig 20 fok körül ingázik. Mivel még mindig autó hiánnyal küszködök és nem akarok bérlésre költeni, igy most egy ideje nem nagyon tudok kimozdulni, ami nekem eléggé pocsékul esik, mert alapjáraton egy olyan ember vagyok, aki legszivesebben megállás nélkül csak menne. A nagy autókeresgélés közben észre sem vettem, hogy mennyire elszálltak a hetek és már ünnepi szezon van, igy erre az évre a Seattle utam is ki van lőve, ott folyamatosan esik az eső és hűvös van ebben az időszakban, igy sajnos várnom kell vele Februárig. 

A minap az otthoni barátnőmmel pont erről beszélgettem Skypeon és kérdezte tőlem, hogy "Judit te nem félsz igy egyedül?". A válaszom habozás nélkül azonnal egy határozott NEM volt. Ezek után megállás nélkül azon kezdett el zakatolni az agyam, hogy mi is volt az a dolog az elmúlt 4 és fél évben, ami a legmeggondolatlanabb de egyben a legjobb dolog is volt az életemben?! Nos, kettő ilyet is tudok mondani.

2013 Szeptember elején elveszitettem a munkámat Texasban, de a költözéssel egészen November elejéig vártam. Utólag visszagondolva hülyeség volt, de hát ez van. Ha azt mondom, hogy 400 dollár megtakaritott pénz volt a számlámon azt hiszem még sokat is mondok, hiszen hiába kerestem ott helyben munkát, nem találtam sehol és ugye élni pedig kellett valamiből. Végül egyik napról a másikra döntöttem, hogy elmegyek New York Citybe szerencsét próbálni (mellesleg már elegem is volt Texasból, ha lett volna munkám sem hiszem, hogy túl sokáig maradok ott, egy iszonyatosan unalmas hely, ahol az embernek még a tej is megalszik a szájában). New Yorkba közel 3 nap alatt értem fel Texasból, mert én okos busszal mentem repülő helyett. A buszjegy ára nagyjából ugyanannyi volt mint egy repjegyé, de én szerettem volna végre utazni egy kicsit. Igen ám de azt nem tudtam előre, hogy én leszek az egyedüli fehér ember a buszon. Ha ezt előre tudom gyanitom, hogy nem szállok fel rá. Nem ugyanazzal a busszal mentünk végig, kb. 5-6 óránként buszcsere volt, de az utasok 80%-a végig ugyanazok voltak. Az első másfél napban meg sem szólaltam angolul egy szót sem, igy senki más sem szólt hozzám. Aztán az egyik buszállomáson ahol éppen buszt cseréltünk, a büfében vettem meleg ételt és az egyik utas (aki egy fiatal fekete srác volt) meghallotta, hogy beszélek angolul. Azonnal oda is jött hozzám és csodálkozva mondta, hogy "Mindenki azt hiszi, hogy nem beszélsz angolul. Miért nem szólaltál meg eddig?" Én erre csak annyit feleltem, hogy "Ez igy van jól". A srác erre csak annyit felelt, hogy "Megértelek, de tőlünk nem kell félned". Innentől kezdve néha a buszon oda-oda szólt hozzám, kérdezgette, hogy minden rendben van-e, hogy tetszik a táj stb. Ezek után már elég sok emberrel szóba elegyedtem a buszon, végülis egy egész jó kis társaság volt. Mire New Yorkba értem összesen 150 dollár volt a számlámon, amely 1 heti ágybérletemre (igen, mert New Yorkban ágyat is lehet bérelni egy szobában, erről majd egyszer bővebben is irok) valamint a heti metró bérletre volt elég. Szerencsémre másnap már volt munkám, azt inkább hagyjuk, hogy milyen a lényeg, hogy volt bevételi forrásom a kezdeti nehézségek átvészelésére.

A másik hasonló meggondolatlanság idén Márciusban történt, amikor Miamiból elindultam Los Angelesbe. Hónapok óta érlelődött bennem a gondolat, ide-oda csapongtak a gondolataim, akartam indulni aztán mások visszatartottak, mig végül besokalltam a munkahelyemen ahonnan szó szerint megszöktem. A számlámon 800 dollár volt. Két lehetőségem volt, vagy visszamegyek New Yorkba a barátnőmhöz, vagy elindulok Los Angelesbe. New Yorkba egy nap alatt felértem volna, viszont mindig is nagy álmom volt keresztül vezetni Amerikát. A Walmart parkolójából kétségbe esetten hivtam a barátnőmet New Yorkban, hogy mondja meg mit tegyek, mert döntésképtelen vagyok. Nem tudom ennyi pénz elég lesz-e egy Road Tripre, nem csinálok-e egy hatalmas őrültséget. A barátnőm azt mondta, hogy ő nagyon szeretné, hogy visszamenjek hozzájuk de tudja, hogy ez az álmom és igenis menjek, induljak el nyugatra. Orlandonál álltam meg először tankolni Miamiból jövet. A benzinkút parkolójában álltam legalább fél órát és kattogott az agyam, mert ott volt az utolsó választási lehetőség az autópályán, hogy New York vagy Los Angeles. Fél óra majdnem begolyózás után kijött egy "szarok bele, egyszer élünk" és elindultam Pensacola irányába, Los Angeles felé. Pensacolanál egy benzinkút parkolójában aludtam a kocsimban kamionok között. Na ez az a dolog amit még egyszer egyedül nem hiszem, hogy megteszek. Bár nem történt semmi, de volt egy csapat fiatal, totál betépett fekete banda a kúton, akik egész éjjel ott bandáztak. A tervem az volt, hogy hajnalban gyorsan lezuhanyzom és megyek tovább. Nos a zuhanyt inkább hanyagoltam mivel láttam, hogy figyelnek, és eljöttem. A következő estémet már Texasban, Dallas mellett egy motelben töltöttem. Amikor éppen Texasban vezettem a kocsiban kigyulladt az olajcsere lámpa. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér hiszen egy héttel korábban volt a kocsim olajcserén és tudtam, hogy annyit még nem mentem, hogy ez esedékes legyen. Az első autószerelőnél meg is álltam és mondtam, hogy mondják meg mi történt, mert képtelenség, hogy olajat keljen cserélni (valamint több, mint 100 dollár egy olajcsere az Audiban nekem pedig nem volt erre keret). Szerencsém volt, az előző olajcserekor elfelejtették a kocsiból kiütni a kódot, ezért villant fel a lámpa. Végülis Los Angelesbe kevesebb, mint 300 dollárral érkeztem meg, de egy percet nem bántam meg az egész útból.

Ezt a két történetet leszámitva van még elég sok dolog a hátam mögött, amit igy utólag visszagondolva nem biztos, hogy újra megcsinálnék, viszont egyet sem bántam meg. Amiket megtanultam ezekből az az, hogy nyilván jó ha van anyagi tartalék amihez szükség esetén hozzá lehet nyúlni, de nem szabad, hogy csak e miatt ne merjük megtenni azt amire valóban vágyunk. Sokkal kevesebb pénzből is meg tudjuk csinálni amit szeretnénk, mint ahogyan azt képzeljük. Nem szabad, hogy a negativ gondolatok és negativ emberek miatt ne merjük megtenni azt amit őszintén szeretnénk. Sokszor egyébként nekem is kell egy jó seggberúgás, hogy végre elinduljak, de mindig csak az első lépést megtenni a legnehezebb. Utána a többi már jön magától.

Mikor is adjunk hálát?

Tegnap volt az Egyesült Államokban Thanksgiving, azaz a Hálaadás Ünnepe. Nem véletlenül vártam ezzel a bejegyzéssel egy napot. Az USA-ban ez egy hatalmas ünnepnek számit, sokkal nagyobbnak mint a Karácsony, és egyre több bevándorló is elkezdte átvenni a szokást. Nos, én kilógok a sorból. Bár az "ünnep" arról szól, hogy együtt van a család minden tagja és ajándékozás nélkül csak békében és szeretetben töltik együtt a napot/estét. Manapság sajnos már ez is a pénzköltésről és az ajándékozásról szól mindamellett, hogy együtt vannak. Tavaly még bentlakásos nevelő nőként egy dúsgazdag családnál töltöttem a Hálaadást, ahol már inkább szólt arról a dolog, hogy a gyerekek milyen sok ajándékot kapjanak. Sokkal többet, mint mondjuk egy születésnapkor. Ebben az évben nem csináltam semmit végre, otthon ültem és egész nap a Netflixet néztem, viszont minden ismerősömtől hallottam, hogy mennyi játékot vettek a gyerekeknek. 

A valódi okai egyébként annak, hogy én miért maradok ki ebből az ünnepből nem az, hogy nem vagyok hálás. Mert igenis hálás vagyok minden egyes nap minden egyes percében. Számomra ez a nap olyan, mint a Valentin nap, hogy miért csak az év egyetlen napján mutassam ki valakinek azt, hogy mennyire szeretem?! 

A másik oka pedig az, hogy (és ez az én véleményem) ez egy nagyon gusztustalan és undoritó ünnep amely a barbárságról szól. Nyilván persze a tankönyvekben az van, hogy az első kukorica betakaritását ünnepelték a telepesek a frissen barátságot kötött indiánokkal. Persze, persze mese habbal. Mindenki tudja, hogy mekkora tömegmészárlás volt, mennyi őslakost kiirtottak a telepesek a földekért. Nyilván persze most meg lehet kövezni engem is, hiszen én is itt ezen a kontinensen, ebben az országban élek, de pontosan ezért nem is értek egyet ezzel az ünneppel és ki is maradok belőle. 

Azt is tudni kell, hogy a munkahelyek 99%-a szokott adni minden munkavállalónak egy nagyobb darab fagyasztott pulykát. Én is kaptam 2012-ben a szállodától, amikor ott dolgoztam (akkor kaptam először és utóljára, mert évek óta magánszemélyeknek dolgozom). Sosem felejtem el, hogy az akkori lakótársamat felhivtam amikor elindultam hazafelé a szállodából. Szerettem volna őt megviccelni és azt mondtam neki a telefonban, hogy egy élő pulykát kaptam és nem engednek fel vele a buszra, igy haza kell sétálnom. A lakótársam (aki egyébként azóta Magyarországon lakik de a mai napig nagyon jó barátnők vagyunk) nehézkesen, de végül elhitte, hogy én egy élő pulykával bandukolok hazafelé. Kb. 1 óra volt az út haza és ez idő alatt Anikó többször kétségbe esetten hivott engem, hogy most akkor mi legyen, mert ő nem akar megölni egy pulykát. Kb. 40 perc múlva újra hivott teljesen boldogan, mert a sarkon lévő ital boltban megadtak neki egy pulyka menhely cimet (igen, mert ilyen is létezik, megmentik a pulykákat) és mondta, hogy akkor vigyük el oda a pulykát. Én ekkor már alig birtam megállni, hogy ne röhögjek, de hagytam Anikót az örömmámorban. Mikor hazaértem belépve az ajtón kiabáltam neki, hogy megoldódott a probléma, útközben levágtam a pulykát. Ezen a történeten azóta is mindig nagyon jót nevetünk.

Amiért mégis úgy döntöttem, hogy irok erről a dologról az az, hogy igenis legyünk hálásak mindenért amink van. Legyünk hálásak az év minden napján, mert van hol aludnunk, van mit ennünk, van bevételi forrásunk, van aki szeret minket és van akit mi szeretünk, és a sort még hosszasan lehetne folytatni. 

Vezetői engedély Kaliforniában

Tegnap nagyon jó napom volt, végre 3 hónap után megszereztem a kaliforniai vezetői engedélyt. Amilyen egyszerűen és gördülékenyen indult az egész, annyira nehéz lett a vége. A jogositvány megszerzése kicsit másképpen működik az USÁ-ban, mint Magyarországon. Ugye itt a KRESZ államonként változik, tehát ha valaki átköltözik egyik államból a másikba és módositani akarjuk azt, akkor az adott államban használatos KRESZ vizsgát le kell tenni. Legalábbis itt Kaliforniában. Tehát ha valaki mondjuk Floridából költözik Kaliforniába és át akarja iratni a jogositványát, akkor a Kalifornia államra vonatkozó KRESZ vizsgát le kell tennie, addig nem kapja kézhez a vezetői engedélyt. Amerikában egyébként körülbelül 12-15 államban (nem tudom a pontos számot) engedélyezve van, hogy a nem legálisan itt tartozkodó személyek is vezetői engedélyhez jussanak annyi különbséggel, hogy ez az irat semmi másra nem jogosit fel csak arra, hogy legálisan vezessünk. Más esetben a jogositvány felel meg a Személyi igazolványnak.

Na de hogyan is történik az egész? Május végén bementem a hozzám legközelebbi DMV-be (helyi Okmányiroda), ahol kértem időpontot a legközelebbi KRESZ vizsgára. Ez az időpont Július elején volt. A hölgy azonnal a kezembe is nyomott egy formanyomtatványt, valamint egy alig 100 oldalas KRESZ könyvet. Kalifornia államban egyébként papir alapon le lehet tenni a KRESZ vizsgát magyar nyelven. Ismerősömtől megszereztem az összes létező magyar nyelvű tesztet (kb. 5-6 verzió volt). 20 kérdés van a táblákra, és 40 olyan kérdés amelyre 3 lehetséges válasz közül kell kiválasztani a helyeset. A 60 kérdésből ha jól emlékszem összesen 5 vagy 6 hibapontot lehetett maximum ejteni ahhoz, hogy sikeres legyen a vizsgánk és a legjobb, hogy nincs időkorláthoz kötve, tehát ha 10 perc alatt végzel vagy esetleg másfél órát ülsz felette, senki nem fog rád szólni. 2006-ban Magyarországon nagyon megszenvedtem az irásbeli vizsgával, itt viszont elsőre átmentem 0 hibaponttal, alig akartam elhinni és nagyon örültem neki. 

Mindehhez, hogy egyáltalán részt vehessek az irásbeli vizsgán szükség volt, hogy bemutassak minimum 1 db számlakivonatot ami a nevemre és a cimemre szól valamint, hogy érvényes legyen az útlevelem, valamint 33 dollár eljárási költséget ki kellett fizetnem. A teszt irását megelőzően gyorsan elkészitették rólam a fényképet, ujjlenyomatot vettek valamint megkérdezték, hogy szeretnék-e a DONOR listán szerepelni, tehát ha esetleg valami folytán meghalnék, akkor felajánlom-e a szerveimet. Természetesen aláirtam, igy a vezetői engedélyemen lesz egy rózsaszin pötty ami azt jelenti, hogy fent vagyok a listán.

Ezt követően egy héten belül értesitettek, hogy mennem kell egy másodlagos interjúra, ahol elbirálják az irataimat. Mivel rendelkezem magyar vezetői engedéllyel, igy az útlevélen és a számlakivonaton kivül azt is elfogadták pluszba, de akinek ez nincs, annak szüksége van az új, 3 nyelvű születési anyakönyvi kivonat bemutatására. 5 hétbe telt, mire elbirálták az okmányaimat és Sacramentoból megküldték a hivatalos papirt, hogy most már kérhetem az időpontot a vezetés vizsgára.

Magyarországgal ellentétben itt nincs rutin vizsga és nem is oktatóval kell menni vizsgázni, hanem valakinek a saját autójával, aki rendelkezik kaliforniai vezetői engedéllyel, valamint az autónak rendelkeznie kell kötelező biztositással. Nagyon rendes volt az egyik ismerősöm, mondta, hogy ő eljön velem a kocsijával vizsgázni. Nos, ez kétszer történt meg, ugyanis az első alkalommal nem mentem át a vizsgán.

Első alkalommal West Hollywoodba mentünk a DMV-be az előre megkért időpontra, mivel az ismerősöm ott lakik és neki az volt a legközelebb. A vizsgára váró autók egymás mögött álltak, várták, hogy sorra kerüljenek. Nos én egy elég szemét vizsgabiztost fogtam ki. Egy fiatal és igencsak nagyképű latin amerikai pasi volt. Már az első pillanattól láttam az arcán, hogy nem tetszik neki valami rajtam.

A vezetési vizsga azzal indul, hogy fel kell kapcsolni a lámpákat az autón, majd az indexet, utána ujjal rá kell mutatni, hogy mivel kapcsolom be az ablaktörlőt, az irányjelzőt, a klimát és hol van a kézifék. Mindvégig nekem bent kell ülni a kocsiban a vizsgabiztos pedig áll mellettem. Ezt követően ki kell dugnom a bal kezemet az ablakon és el kell mutogatnom, hogy hogyan jelzem, hogy balra-jobbra akarok kanyarodni, valamint az állj kézjelzést. Ezután a vizsgabiztos megkéri a kocsi tulajdonosát aki eddig végig mellettem az anyósülésen ül, hogy szálljon ki az autóból majd pedig ő beül és mondja, hogy most már indithatom az autót és az ő utasitásait kövessem. 

Az első vizsgám kb. 35 percig tartott (aminek az idejét egyébként lecsalta a papiron a vizsgabiztos) és végig feszült voltam, mert éreztem, hogy egyáltalán nem vagyok a pasinak szimpatikus. Bár mindig időben szólt, hogy melyik saroknál merre kanyarodjak majd, mikor váltsak sávot, hogy parkoljak le és tolassak. Ő mind végig egy papiron karikázgatott és vonalakat húzogatott szó nélkül, de amikor visszaérkeztünk a DMV-be hatalmas vigyorral az arcán közölte, hogy nem mentem át a vizsgán. Szó szerint belehazudta a szemembe, hogy szinte egy STOP táblánál nem álltam meg, valamint sokszor túlléptem a sebességkorlátot. Én hatalmas szemekkel néztem rá és kérdeztem vissza, hogy tessék?! Ugye most ezt nem mondod komolyan?! Amerikában nagyon sok államban a 4 irányú kereszteződéseknél minden irányból van téve 1-1 STOP tábla és érkezési sorrendben lehet tovább haladni, valamint egyértelmű, hogy az ember megáll egy STOP táblánál. Volt rendőrként, meg pláne. Majd tovább vigyorgott és kérdezte, hogy szeretnék-e fellebbezni a szavával szemben. Közöltem, hogy nem és elvettem a papirt. Nagyon mérges voltam, mert utálom amikor belehazudnak a szemembe. Nyilván nem lebbezek fel, hiszen úgysem az én szavamnak hittek volna, igy inkább kértem egy új időpontot, de már a hozzám közelebbi DMV-be.

Meglepetésemre egy középkorú, nagyon kedves hölgy volt a vizsgabiztos. Ugyanazokat a mozdulatokat kérte a kezemmel mint 2 héttel korábban a pasi, ugyanúgy végig kellett a lámpákat kapcsolgatni, majd mikor beszállt elindultunk. Nem vizsgáztam tovább mint 10 perc. Egy nagyon rövid útvonalon mentünk végig és mikor visszaértünk a DMV-be a hölgy egy nagy mosollyal közölte, hogy gratulál, mert sikeresen átmentem a vizsgán. Látja, hogy rutinos vezető vagyok és csak nagyon minimális hiábim voltak a kanyarodásnál, amik valójában már csak rossz megszokások.

Nagyon megörültem, majdnem el is sirtam magam, meg is ölelgettem és megköszöntem neki. Ezután vissza be kellett menni az épületbe, ahol a vizsgabiztos által kiállitott papirt le kellett adnom cserébe pedig kaptam egy papirfecnit, amely mindaddig vezetői engedély ként szolgál, amig postán meg nem érkezik a hivatalos.

Ahogy én látom Amerikát

Hosszú hónapok óta érlelődött már bennem ennek a blogbejegyzésnek a megirása, de eddig hezitálam, hiszen nem szerettem volna, hogy bárki is azt higgye, hogy általánositok. De ma beszélgettem telefonon egy magyar ismerősömmel, akivel még Texasban dolgoztam együtt 2013 nyarán, aki azóta már Floridában, Orlandó mellett él, és a vele való diskurzus rávilágitott, hogy igenis eljött az ideje ennek is.

Az elmúlt 4 és fél évben mióta itt vagyok, elég sok helyen éltem, és dolgoztam már, nagyon sok amerikai családban megfordultam, volt ahol bentlakásos dolgozó ként is, igy van némi rálátásom most már a dolgokra. Nyilván nem mondom azt, hogy minden család ugyanilyen szinten éli az életét, legyen mondjuk 10-ből 8, mert biztos vagyok benne, hogy vannak kivételek.

Amerikában több "mondva csinált" ünnep van, ami szinte mindig csak arra megy ki, hogy legyen alkalom hosszú hétvégére. Ilyenek a Martin Luther King day, Memorial Day, Labor day és társai. Ezek a 3 napos hétvégék általában a bulizásról szólnak, mindenki kerti partit csinál, grilleznek, jól érzik magukat. Memorial Daykor volt szerencsém meghivást kapni egy ilyen igazi amerikai kerti partira. A barátnőm és én voltunk egyedül Európaiak az egész társaságban, legalább is az elején ezt hittük. Egyszer csak oda toppant hozzánk egy nem sokkal idősebbnek tűnő férfi és mondta, hogy ti biztos, hogy Európaiak vagyok. Mint kiderült, holland volt a férfi, és annyira megörült, hogy van rajta kivül más is, aki végre nem "jenki". Elmondta, hogy 10 évig volt nős, egy amerikai nő férje volt, de élete legrosszabb tapasztalata volt. Végülis szinte ugyanazt mondta el, amit már eddig én is tapasztaltam, valamint amit a mai beszélgetésem során az ismerősömmel kiveséztünk.

Na de milyen is egy átlagos amerikai család élete?! Nekünk európaiaknak érdekes. Azt hiszem ez az a szó, amit tudok használni azért, hogy senkit ne sértsek és bántsak meg. A 85%-uk főiskola után azonnal megházasodik, életük első szerelmét veszik el feleségül, vagy mennek hozzá, majd rögtön 1-2 éven belül már ott is van az első gyerek, majd a második, esetleg jön a harmadik. Mire elérik a 40 éves kort, már teljesen kiégett az egész kapcsolat, és 45 éves korukra újraházasodnak.

Valójában zombi életet élnek. Az ismerősöm házfelújitásokkal dolgozik Floridában és mondta, hogy döbbenten tapasztalja azt, hogy amit én az évek alatt elmondtam neki, az teljes mértékben (nagyon kevés kivétellel) de igaz. A nők 90%-a nem dolgozik. Ott maradnak a gyerekkel cimszóval élik a feleség életét. De miből is áll egy ilyen feleség élete? Nagyjából annyi, hogy reggel a gyerekeket útba inditja iskolába, majd napközben elmegy bevásárolni, edzőterembe (és még ki tudja hova) majd mire a gyerekek haza érnek iskolából otthon várja őket. Általában heti 2-3 alkalommal minden családnál van egy bejárónő, aki a szennyest és a takaritást megcsinálja, sok esetben még főz is a családra. Egy igazi amerikai nő főzni abszolút nem szokott, maximum az előre készen lefagyasztott ételt felmelegiti a mikróban, vagy a dobozból megfőzi a 10 perc alatt elkészithető sajtos tésztát és itt a főzéstudomány meg is állt. Ha valaki megkérdezi tőlük, hogy mondja el egy rántás vagy habarás menetét, csak állnak némán majd hirtelen elterelik a témát. 

Na de mégis mit csinál a férj?! Nos itt nem igazán létezik az az igazi apa szerep, mint amit én/mi Magyarországon megszoktunk, amiben felnevelkedtünk. Jó-jó, persze tudják, hogy ott a gyerek, meg szeretik is őket. A férj reggel elmegy munkába, majd este haza. Általában a feleséggel a leglényegesebb dolgokról beszélnek, mint például mi van a gyerekekkel, mit kell fizetni, mi a vacsora valamint mi történt a sztárvilágban, mi a legújabb pletyka, és ez a beszélgetés általában 10-15 perc alatt véget is ér. Majd a férfi leül a foteljába vagy a kanapéra és elkezdni nézni a TV-t, amig a asszony nyomkodja a telefonját, valamint lefekteti a gyerekeket aludni. Az apa itt nem igazán olyan apa, mint amilyen a mi apukánk volt mikor gyerekek voltunk. Igaz, sokszor csinálnak hétvégére közös családi programot, nagyon sok "Úr Isten milyen boldog család vagyunk mi" fénykép felkerül az internetre, de ez mind csak a látszat, mind csak a magamutogatás, a külvilág felé való bizonyitás, valójában a 4 fal között teljesen más zajlik.

Nem egy családnál tapasztaltam (valamint az ismerősöm is elmondta), hogy ezeknél a családoknál a kommunikáció szinte teljesen megszűnik. Nem tudom megszámolni, hogy hány alkalommal láttam házaspárokat akár étteremben, akár mikor velük laktam, hogy vacsora közben teljesen némán ültek egymás mellett és úgy ettek közel fél órán keresztül, valamint le nem szakadtak a telefonról. Hihetelen dolgok ezek, mert én/mi nem ehhez vagyunk szokva, nekünk Európaiaknak ezek teljesen szokatlan dolgok. Pont ezek voltak a legfőbb okai a holland pasinak a partin is, hogy elvált a feleségétől. Elege lett abból, hogy nem főznek rá, és nincs kommunikáció.

Számomra egyébként egy amerikai részéről két dolog van, amihez a mai napig nem tudok hozzá szokni. Az egyik az az, hogy cipőstől végig mennek a lakás minden szegletén. Ugyanazzal a cipővel, amivel egész nap kint az utcán, a munkahelyén vagy bárhol máshol járkált, igenis az egész lakáson, a szőnyegen végigsétál. Nálunk ugye az volt és van a mai napig, hogy a bejárati ajtóban levesszük a cipőt és átváltunk a benti papucsra. Na ez itt egy ismeretlen fogalom. A másik mai napig nagyon zavaró tényező pedig a "talk to you later" vagyis később beszélünk. Nekem, mint európai embernek ez azt jelenti, hogy oké mondjuk 2-3 órán belül. Na már most ez egy amerikainál 1-2 esetleg 4-5 napot is jelent, jobb esetben. Volt már rá példa, hogy egy hónap múlva jelentkezett az illető mondván, hogy "de hát megigértem, hogy kereslek majd". De ez ugye nekik itt igy megszokott.

Mégegyszer leszögezem, hogy ezen posztommal egyáltalán nem általánositok arra, hogy minden amerikai és amerikai család igy és ilyen módon éli az életét, de a visszajelzések és a saját tapasztalataim alapján nyugodt szivvel le merem irni, hogy sajnos 10 családból 8 ilyen, és szerintem ez egy nagyon elszomoritó dolog. Nyilván a vegyes házasságok mások, hiszen keverednek a kultúrák. Vagy ahogy szokták mondani, megszoksz vagy megszöksz. Egy biztos, én nem tudnám az életemet egy igazi, vérbeli amerikai oldalán elképzelni.

California dreaming...

2015 Januárjában jártam először Los Angelesben. Igaz csak 3 napot töltöttem el itt, de már akkor észrevettem a hatalmas különbséget a "keleti és nyugati parti" emberek között. Nyilván egy hatalmas országról beszélünk, minden Állam más és más. Össze sem lehet hasonlitani egy texasi lakos viselkedését egy floridai vagy New York-i emberével. De a nyugati part valahogy mégis más.

Megannyi film, sorozat és dal született már Kaliforniáról. Igaz, Santa Barbarától feljebb eddig még nem jártam, tehát nem tudok egyenlőre teljes egészében a "nyugati partról" beszélni, de maga Los Angeles és környéke igen csak érdekes.

Mostanában elég sokat használom az Ubert és a Liftet, mivel az autóm nem igazán működőképes, és a sofőrökkel szeretek párbeszédbe keveredni. Döbbenten veszem észre, hogy nagyon sok európai sofőr van. Szeretem az európaiakat, valahogy azonnal megtalálom velük mindig a közös hangot. Egy amerikaival ez máshogy működik. A tipikus amerikai emberrel ez valahogy máshogyan működik. De térjünk vissza a dél-kaliforniai életre.

Tegnap reggel az Uberem sofőrje egy igazi kaliforniai fekete nő volt. Szeretem a feketéket, szerintem nagyon jó humorérzékkel rendelkeznek, jókat lehet rajtuk nevetni. Szeretem hallgatni ahogyan artikulálnak, a kezeiket mozgatják amikor magyaráznak valamit. Megkérdeztem tőle, hogy ő hogyan jellemezné az igazi kaliforniai embert. A válasza egy hangos kacagással kezdődött, majd folytatta, hogy "flip flopper". Ez a szlenget magyarul úgy tudnám leforditani, hogy napraforgó személyisége van, képtelen döntést hozni valamiben, egyszer ezt akarja, de a másik pillanatban már valami teljesen mást, valamint túl sokat rizsáznak a semmiről. Bizony hangosan nevettem én is, mert teljes mértékben egyet értettem vele. Nyilván nem általánositok, de az elmúlt 6 hónap alatt igen sok emberrel megismerkedtem és azt kell mondjam, ez sajnos tényleg igy van ezen a vidéken. Érdekes egyébként, hogy meg sem kell szólalni ahhoz, hogy azonnal kiszúrják, ha valaki nem kaliforniai. Már az öltözködési stilus alapján azonnal levágják, hogy nem ide valósi az ember. Aztán persze ha már megszólal és hallják az akcentust, akkor már teljesen egyértelművé válik a dolog.

Valójában 2 féle kaliforniai tipussal találkoztam eddig. Az egyik az aki csak a családjának és a karrierjének él. Reggel 8-tól este 6-ig dolgozik Hétfőtől Péntekig, a hétvégét pedig teljes mértékben a családnak szentelik. A másik a teljesen laza, az az igazi beleszarok mindenbe tipus, akik élvezik a szingli életet, mindent teljesen közönyösen vesznek, reggeltől estig szivják a marihuánát, megkeresik azt a pénzt ami kell és kész. Nem aggódnak azon, hogy mi lesz egy hét vagy egy hónap múlva, ahogy esik úgy puffan.

Hihetetlen egyébként az is, hogy itt akkora forgalom van az utakon, amellyel eddig itt Amerikában én nem igazán találkoztam. Nyilván persze ahhoz már hozzá szoktam, hogy New York Cityn kivül mindenki kocsival jár még a WC-re is, de ami itt van azt még én is döbbenten tapasztaltam. Nem véletlenül kell az autóknak smog check-el rendelkezniük, a városban óriási szmog van. Olyan nagy a forgalom, hogy egy 10 perces utat általában fél órába telik megtenni, de ha ezt a csúcsforgalomban akarjuk, akkor számoljunk minimum 1 órás autóban ücsörgéssel.

Los Angelesben a legnagyobb csalódást nekem Santa Monica és Vencie Beach okozta. Ez a két hely a város egyik legnagyobb túrista látványossága, amely leginkább New York City-re emlékeztet. Egymás hegyén-hátán vannak a hajléktalanok, iszonyatos kosz és bűz van miattuk. Nyilván ők is a túristák miatt mennek ezekre a helyekre egy kis adomány fejében, de amikor az ember a filmekben látottak után végre eljut ezekre a helyekre, igen csak csalódottan tud hazamenni.

Kalifornia egyébként egy rémesen drága állam, meg merem kockáztatni, hogy még New York City-nél is drágább. Los Angeles környékén az időjárás kicsit unalmas, minden nap ugyanolyan, lényegében a Július-Augusztus hónapokat leszámitva mindig ugyanaz a 20 fok körüli hőmérséklet van, eső pedig egy évben talán egyszer ha megadatik. Ezeket a dolgokat leszámitva, én mégis szeretem és örülök, hogy ide tudtam költözni. A Kaliforniában való élésre én azt tudnám mondani, hogy egy életérzés. Amikor az ember itt él, akkor akarva-akaratlanul is átveszi azokat a dolgokat, szokásokat amelyeket egy helybéli és azt kell mondjam, itt most jól és otthon érzem magam.

Újratervezés

Ugye tavaly szeptember elején megvettem Lujzát, életem első kocsiját. Volt is nagy öröm és félelem együtt, hiszen a közel 10 éves jogsimmal talán 3000 kilométernyi vezetés SE volt a hátam mögött. De sebaj, Lujzával szépen összerázódtunk, megismertük egymást, és elég keményen kiléptünk a komfortzónánkból. El sem mertem hinni, hogy akadálymentesen átjöttünk ide több, mint 3200 mérföldet levezetve. A baj 5 hónappal ezelőtt, május közepén következett be. Lujza beteg lett, nem is kicsit.

Nos ugyebár, alapból egy 12 éves autót vettem úgy, hogy semmit nem értettem a kocsikhoz, magyarul egy szart sóztak rám, ami viszonylag elég sokáig birta a gyűrődést. Május közepén a kocsi vezetés közben hirtelen elveszitette az erejét és néhány másodpercig akadozva ment, a műszerfal pedig világitott mint a karácsonyfa. Mondanom sem kell, hogy igencsak beparáztam. Amint hazaértem vele hivtam mindenkit akiről tudom, hogy egy kicsit jobban ért az autókhoz mint én. Voltam vele 3 szerelőnél, plusz otthoni szerelő ismerősök is meg lettek kérdezve, hogy vajon szerintük mi lehet a baj. Amerikából kiindulva tudom, hogy akármilyen problémánk van, mindig kell második, harmadik és tizenhatodik véleményt is kérni. Egyöntetűen meg lett állapitva, hogy Lujzánál ki kell cserélni a váltót. Hetekig gondolkodtam mitévő legyek, hiszen maga az egész kocsi nem ér annyit, mint egy új váltó és annak a javitási költsége, viszonyt annyira a szivemhez nőtt a kocsi, hogy egyszerűen nem tudtam mitévő legyek. 

Na már most ugye egy európai autóról beszélünk, amelynek a fenntartása itt az Egyesült Államokban baromi drága. Miért is vettem ilyen kocsit? Mert hülye voltam valamint azonnal kellett az autó, kész ez van, ezen már változtatni nem lehet. Most tartok ott, hogy összejött annyi pénzem, hogy végre elkezdjek keresni egy másik kocsit. Lujzától egyenlőre még nem váltam meg, próbálom megtalálni a megfelelő megoldást, hogy a kecske is jól lakjon, de a káposzta is megmaradjon. 

Mivel nem akarom, hogy ismét átverjenek, hiszen a tanulópénzt rendesen kifizettem, igy kiokosittattam magamat az autók terén. Nézegetek autót a Craiglisten, valamint dealershipekbe is járkálok. Folyamatosan töviről hegyire vizsgálgatom az autókat, az eladó személyek nagy döbbenetére. Bizony elég ritka az USA-ban, amikor egy nő csak úgy elemlámpával bújkál a kocsi alá és bele a motortérbe. Valamint California államban törvény irja elő, hogy az autónak eladás előtt egy Smog Check-en kell részt vennie, ez olyan mint Magyarországon a Zöldkártya a kocsira. Amennyiben ez nincs meg az autón, azt nem lehet eladni. Az eladó felek viszont szeretik nem megcsináltatni, szeretik azt mondani, hogy engednek az árból, csak csináltassa meg inkább a vevő. Ezzel csak annyi a probléma, hogy ha én mint vevő csináltatom meg a Smog Check-et és a kocsi nem megy át rajta, akkor megint én bukok egy rahedli pénzt. Bár vissza tudom vinni a kocsit az eladó félhez, de ennyi herce-hurca kell a fenének. Szóval csak úgy akarok kocsit venni, amely rendelkezik Smog Check-el. Valamint most már nézem a kocsinak a Title-jét (magyarul a forgalmi engedély) is. Hála Google barátunknak meg tudjuk nézni, hogy hányszor és hol volt a kocsi összetörve stb. 

Kezdek már teljesen profi lenni ebben. Lassan meg fogom kérni az autószerelő ismerősömet, hogy tanitson meg az olajcserére is, és akkor már ezzel sem kell majd rohangálnom. Viccet félre téve, lehet nem lenne rossz ötlet megtanulni.

Valójában ez a legnagyobb oka annak, hogy nem indultam el semerre sem az elmúlt hónapok alatt. Szerettem volna gyűjteni, ami baromi nehezen megy. Párszor béreltem ki autót, de csak 1-2 napokra, mert óriási pénzszórás. Remélem hamarosan ez a gond megoldódik. Lujzától vérző szivvel, de megválok és egy új kapcsolat veszi kezdetét.

Az oda vezető út...

Kb. 1 évvel ezelőtt irtam arról, hogy van egy naplóm. Mostanában elkezdtem újra, és újra irogatni bele, ha nem is napi, de legalább heti rendszerességgel. Rájöttem, hogy muszáj leirni a dolgokat, mert bár az idő megszépiti az emlékeket, azok valahol mégis megkopnak. Ezt a naplót kezdtem el anno egy bakancslista szerűségnek is használni. Igaz nem szedtem pontokba akkoriban, hogy mi az amit valóban szeretnék, hanem csak belefoglaltam a szövegkörnyezetbe őket, de visszaolvasva kerek szemekkel látom, hogy minden amit leirtam, valóra vált.

Amikor néhány hete betöltöttem a 30-at, sirva fújtam el a gyertyákat a tortán. Tudom, nagyon sokan csak legyintve azt mondják erre a korra, hogy "jajj, még mindig olyan fiatal vagy". Valójában azért pityeredtem el, mert a barátnőm megkérdezte tőlem, hogy mégis hol látom magamat 5 év múlva, és én egyáltalán nem tudtam rá konkrét választ adni. 12 évvel ezelőtt tisztán láttam magam előtt a jövőt a rendőrségen és a jogi pályán, de ma már nem tudnám az életemet egy mókuskerékben újra eltölteni, az elmúlt fél évben viszont mégis sikerült újra belecsöppennem. Amikor a barátnőm felszállt a New York felé tartó gépre annyit irt sms-ben a fentebb emlitett kérdésével kapcsolatban, hogy "maradj amilyen vagy és váltsd valóra minden álmodat". Ennél több nekem nem is kellett. 

Nagyon sokan vagyunk "vándorlelkek" akiket ha elkap a gépszij, akkor nincs megállás. Egyszerűen csak jön egy olyan megmagyarázhatatlan érzés, hogy menni kell és mint a mágnes úgy vonz magához a hely amelyet kinéztél magadnak. Az itteni barátnőm folyamatosan próbál lebeszélni arról, hogy menjek Seattle-be. Szerinte várnom kellene tavaszig mert ő akkor akar menni. Őszintén szólva, nem szeretem amikor valaki próbálja az én életemet befolyásolni. Erről szólt az elmúlt 6 hónap is, hogy "majd megyünk". Akinek nincs vándorlelke, az nem fogja megérteni milyen érzés is ez valójában. Én nem akarok egy menő szállodában megszállni, étteremben kajálni, mert ez nem erről szól. A Miami - Los Angeles útban is ez volt a legjobb, hogy senki nem ült mellettem, senki nem nyomkodta, vagy beszélt megállás nélkül a telefonján. 

Nagyon régóta tervezem már ezt az utat, és minden erőmmel azon vagyok, hogy minél hamarabb elindulhassak. Magamat ismerve valószinűleg az fog történni ami mindig. Hiába tervezgetek, számolgatok, egyszer majd csak elkap az a bizonyos (csúnya szó) bele mindenbe érzés, fogom magam beülök a kocsiba és másfél napon keresztül teljes hangerőn hallgatom a "Me, myself and I" cimű számot folyamatosan amig Seattle-be nem érek. Az egésznek a lényege az, hogy ha komolyan hiszünk önmagunkban, akkor bármire képesek vagyunk és (tudom, soha ne mond, hogy soha) SOHA ne hagyjuk, hogy más próbálja meg irányitani az életünket helyettünk.