Kérd, és megadatik

Valamelyik nap vezetés közben pont azon agyaltam, hogy eddig minden amit őszintén, tiszta szivből kivántam valóra vált. Nagyon sokáig vártam arra, hogy ott lehessek ahol most vagyok. Sokáig álmodoztam, vágyakoztam, majd végül az idő segitett abban, hogy elérjem és megkapjam azokat a dolgokat amelyeket mindig is szerettem volna.

A héten beköltöztem véglegesen ahhoz a barátnőmhöz, aki Playa Vistán lakik. Azért döntöttem mellette, mert egy korosztály vagyunk és mindenben ugyanaz az érdeklődési körünk. Szerettem Torranceban is lenni, de az a barátnőm az idősebb korosztályba tartozik és ez úgy mégis más. Évek óta arra vágytam mindig, hogy egy velem hasonló korú lakótársam legyen végre, és most megkaptam. Playa Vista nem tartozik a legolcsóbb környékek közé, de azért annyira drágának sem mondanám és a legjobb, hogy minden itt van a közelben, nem kell órákat ülni a dugóban.

A munkámmal most elvagyok. Kellett már a változatosság. Nagyon szeretem a gyerekeket, de most végre jó egy kicsit távol lenni tőlük és csak külső szemlélőként figyelni őket. Végre van saját magamra időm, végre kezdem újra nőnek érezni magamat, nem pedig egy házi robotnak. Sajnos az elmúlt hónapokban eltöltött bezártság nagyon levitte az igényeimet. Oké, előtte sem sminkeltem magamat és extramenő frizuráim sem voltak, de azért amikor az ember egy családnál lakik heti 6 napban és nem jár el sehova, eléggé le tudja amortizálni saját magát. Most újra bontogatom a szárnyaimat, kezdem megtalálni önmagamat.

Most már nem szoktam rágódni a múlton, nem teszek szemrehányásokat magamnak azért, hogy mit és miért nem tettem igy vagy úgy, vagy hamarabb. Minden úgy történt ahogyan annak lennie kellett, a hibáinkból tanulunk és erősebbek leszünk lelkileg. Én most egy lelki egyensúlyt érzek magamban, úgy érzem, hogy megérkeztem a helyemre és biztos vagyok benne, hogy elég hosszú ideig fogok Californiában élni. A héten voltam a DMV-ben (helyi okmányiroda) ahol megcsináltam a Kresz vizsgámat és egy hónapon belül megyek és megcsinálom a forgalmi vizsgát, igy már az amerikai jogositványom is készen lesz. Szépen, lassan de biztosan haladok előre. Tehát semmit sem szabad feladni, nem szabad lemondani az álmainkról, mert igenis bármire képesek vagyunk amit csak szeretnénk. Tessék merni nagyon álmodni!

Új élet az Angyalok városában

Elég sikeresnek tudhatom magam mögött az első hetemet a nyugati oldalon. Viszonylag nagyon hamar (2 nap alatt) találtam munkát. Szerettem volna most már a hátam mögött hagyni a gyerekekre való vigyázást. Bár nagyon szeretem őket, de szinte mindig túlságosan közel kerülnek hozzám és utána nagyon nehéz az elválás. Most egy szállodában kaptam a recepción állást, köszönhetően a nyelvtudásnak és a szállodai múltamnak. 

Elég sokat dolgoztam az elmúlt pár nap alatt igy a hétvégére maradt a környék megismerése. Tavaly januárban már jártam itt és mivel csak 2 napom volt, igy (aránylag hipersebességgel) sikerült körbe járnom a nevezetességeket, most inkább próbáltam volna megtalálni A-ból B-be a legrövidebb utakat. Viszont van itt egy barátnőm aki kitalálta (mivel nekem van autóm) élvezzük már egy kicsit a hétvégét és csavarogjunk. 

Los Angeles olyan mint Miami. Sok kis városból tevődik össze és a köztudatban mégis mindenki szinte minden részét Los Angelesnek emlegeti. Én jelenleg Torrance és Playa Vista között ingázom. Hol az egyik barátnőmnél, hol a másiknál alszom, a munka pont fél úton van a két városrész között. Próbálom megtalálni azt a részt, ahol majd szeretnék lakást kivenni. Igen, mert végre úgy érzem, hogy ott vagyok ahol lennem kell. Már tavaly Januárban tudtam, hogy nekem itt van a helyem, de az idő jócskán próbára tett. Torrance inkább kertváros a hegyoldalon, mig Playa Vistat úgy kell elképzelni, mintha Budapesten a Váci utcán lennénk. Ezektől a részektől szerencsére Los Angeles Downtown elég messze van, de a Beach autóval nem több, mint 10 perc.

A fiatalabbik barátnőmmel aki Playa Vistan lakik elmentünk Szombaton Downtownba a Fashion Districtbe sétálni. Ez kb. a Józsefvárosi vagy Nyiregyházi piaccal van egy szinten. Maga Downtown hihetetlenül egy lepukkant része Los Angelesnek. Nem is gondolná az ember, hogy ennyire le van amortizálódva az a rész. Nagyon sok a hajléktalan, a drogos és a prosti, valamint az utak és az épületek is hagynak nem kevés kivetni valót maguk után. Más városok Downtownjához képest ez egy szörnyű nagy csalódás. Ellenben Santa Monica Downtownja gyönyörűen meg van csinálva, leginkább oda mennek a túristák. 

Szerettünk volna felmenni a Hollywood felirathoz, de az okos GPS-em teljesen más irányba vitt el minket, igy a Griffith Park kilátójában kötöttünk ki, ahonnan ugyanolyan szép kilátás nyilik a városra, mintha a Hollywood feliratnál lettünk volna. Nyilván azt a túrát is meg fogom tenni, hiszen ha már itt van az ember, akkor nem hagyhatja ki. A legszörnyűbb dolog viszont az elmúlt egy hétben az, hogy egyszer sem sikerült eddig még lemennem este a partra megnézni a naplementét. Remélem ez napokon belül változni fog, hiszen amikor tavaly volt szerencsém megnézni, azonnal szerelembe estem.

Valahol sajnálom, hogy már nem vagyok az ide vezető úton, hiszen nagyon élveztem és nagyon sokat eszembe jutnak a látott és átélt dolgok. Szomorú egyáltalán nem vagyok sőt, inkább most tervezek még több utazgatást, de most már itt a nyugati oldalon. Rengeteg látnivaló van erre és most már egyre jobban hivogat egy több hetes hátizsákos túra is. Úgy érzem tényleg megtaláltam a helyemet ott, ahol most vagyok.

Vegas baby!

Mivel az I-40 főúton haladtam California felé úgy gondoltam, hogy ha már arra járok, Las Vegast semmmilyen formában nem szabad kihagyni, valamint ismerősöm is volt ott, akkor már vele is találkozom. Tavaly tavasszal már jártam Atlantic Cityben, ami az Egyesült Államok Keleti partján lévő kaszinó város, tehát nagyjából tudtam mire számitsak. De hát Vegas mégis csak Vegas.

Las Vegas látványossága valójában egyetlen hosszú utcából áll. Ezen az utcán vannak végig egymás mellett a kaszinók, éttermek, különböző szórakozási lehetőségek. A forgalom és a tömeg hatalmas. Engem a fényeivel, a különböző akcióhős, Hello Kittys figuráknak beöltözött embereivel, a milliónyi utcán elfekvő hajléktalanal és a tömeggel leginkább a New York Cityben lévő Times Square-re emlékeztetett. 

Egy kaszinóba sem mentem be játszani, hiszen tavaly már voltam Atlantic Cityben, tudtam milyen is egy ilyen hely, valamint csak egy rövid éjszakát maradtam, igy már nem érdekelt igazán. Viszont az ismerősöm által lehetőséget kaptam, hogy egy show-ra elmenjek. Las Vegas hires arról, hogy minden kaszinóban különböző előadások vannak, mint például Britney Spears hires showja, vagy David Copperfield mágus előadásai, de ezekre a jegyek méregdrágák. Én a Jersey Boys nevű musicalre jutottam el. Korábban New Yorkban szerettem volna eljutni egy Broadway showra, sajnos valahogy sosem jött össze. Igy ha már Vegasban jártam és adott volt a lehetőség, egyértelmű, hogy nem hagyom ki. Nagyon hálás vagyok érte, hogy részese lehettem. A két órás előadás egy hihetetlen és örökre szóló élmény marad.

A város nem lopta be a szivembe magát, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogok ide visszajönni. Ugyanis gondoljon bárki bármit, de Britney Spears Peace of me cimű showját nagyon szeretném egyszer megnézni, lehetőleg még ebben az évben.

Álmok útján

Ugye irtam róla, hogy kb. 3 héttel ezelőtt bejelentettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és szerettem volna New Yorkba visszamenni a barátnőmhöz és a fiához. Közben pedig jelentkezett egy volt kolléganőm még Ferihegyről, igy mivel hasonló tervei voltak mint nekem, úgy döntöttem még maradok Miamiban. Viszont amikor a múlt héten elmentünk Naplesbe, visszafelé bennem már egy annyira kényszerből való visszatérés érzése volt Miamiba, hogy szó szerint már csak savanyú pofát tudtam vágni mindenhez. Ezen kivül mióta bejeletettem a munkahelyemen, hogy el fogok menni és keressenek mást helyettem, rettenesen negativ irányba változtak meg a dolgok. Folyamatos kiabálás volt (eleinte csak egymás között orditoztak, majd egy idő után már velem is). Igy múlt héten Hétfőn reggel úgy ébredtem, hogy az első gondolatom amikor kinyilt a szemem, hogy mennyire nem akarok én már itt lenni. Ezt követően a reggel a szokások mindenbe való belekötéssel kezdődött, az ég világon semmi nem tetszett nekik, sőt azt is nehezményezték, hogy szabadnapomon és lebarnultam. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy én már nem akarok itt lenni. Egyszer csak felálltam a konyhaasztaltól, besétáltam a szobámba, összepakoltam, kivittem mindent a kocsimba és közöltem, hogy én most bizony elmegyek. Mivel tudtam, hogy van egy takaritónő aki jár minden másnap és van 4 felnőtt 2 gyerekre, igy teljesen nyugodt szivvel hagytam ott őket.

Ezt követően felhivtam a volt kolléganőmet és közöltem vele, hogy mi történt és én bizony elmegyek Los Angelesbe, mivel már hónapok óta ezt tervezem és úgy érzem megérett rá az idő. Ő mondta nekem, hogy ő még maradni akar 2-3 hónapot Miamiban, maradjak ott vele. Én viszont olyan ember vagyok, aki csak azért, hogy másnak jó legyen, nem maradok egy olyan helyen ahol nem szeretek lenni. Elmentem a Walmartba, bevásároltam és elindultam. Éjfél körül értem Tallahassee-be, ahol egy kamion parkolóban aludtam 3 órát a kocsiban, majd tovább indultam. Ahogy elhagytam Floridát, elkezdődött a csoda. Alabama, Mississippi, Luisiana Államok valami csodálatosak voltak ahogy áthaladtam rajtuk. Gyönyörűen zöldellett minden. látható volt, hogy itt a tavasz. Estére értem Texasba. Nem szerettem volna csak Dallas után megállni, de iszonyatosan elfáradtam annak ellenére, hogy a Cruise (magyarul tempomatnak szokták emlegetni) be volt végig kapcsolva. Este 6 körül már éreztem, hogy nem birok tovább menni, és most rendesen kell aludnom mert nagyon fájt a derekam és a lábam igy egy autópálya melletti motelben kivettem egy szobát és mint akit fejbevertek azonnal el is aludtam. Olyan hajnali 2 lehetett amikor felébredtem és úgy döntöttem tovább indulok. És milyen jól tettem! Dallasban az autópályán hidépités volt és persze a GPS ezt nem jelezte. Össze vissza voltak a terelések, igy közel 2 órát elvesztegettem ott. Texasból olyan dél körül értem át Új Mexikóba.

Amint átléptem a határt rá 5 percre minden megszakadt. Se telefon, se térerő, se rádió a kocsiban. Ez tartott közel 6 órán át amig Albuquerque-ig értem. 6 órán keresztül a sivatagon keresztül vezettem. Az úton nem sok autó volt, inkább kamionok mentek. Többször láttam kiirva, hogy hol lehet lekanyardoni a Historic Route 66-re, igy mikor már a benzinmutatóm kb. negyednél tartott lementem a pályáról egy kisvárosba, ahol bent a városban ment a jó öreg 66-os út. A benzinkúton egy öreg néni és a sheriff voltak. Kérdeztem a nénit, hogy a 66-os úton végig tudok-e menni Albuquerque-ig. Mondta, hogy a 66-os valójában csak kisebb szakaszokból áll, amely kis városokba megy be, az útvonala viszont az I-40 autópálya, amelyen én is haladtam. Közben a sheriff elkezdte nézegetni a rendszámomat. Megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam neki, hogy Miamiból. Kérdezte, hogy hová megyek. Mondtam, hogy Los Angelesbe. Kérdezte, hogy honnan származom. Mondtam, hogy magyar vagyok. Kérdezte, hogy hogyan mertem ezt az utat egyedül bevállalni? Mondtam neki, hogy ez egy olyan út ami egy nagyon régi álmom volt és most lehetőséget kaptam rá az élettől. Mondta nekem, hogy hallgassak rá és senkinek ne álljak meg, legyen nálam nagyon sok viz és ne hagyjam, hogy a tankom fél alá menjen. Végig nagyon rendes volt velem, a kérdéseit is nagyon kedvesen tette fel és inkább aggódóan és jó tanácsként próbált nekem segiteni.

Albuquerque után visszatértem a civilizációba. Rengeteg aggódó sms fogadott az ismerősöktől. A GPS szerint már csak 4 órányi vezetésre voltam Las Vegastól, de úgy döntöttem, hogy megállok aludni, mert már szúrást és zsibbadást éreztem a lábamban. Amikor kiszálltam a kocsiból szó szerint elkezdtek remegni a lábaim, nehéz volt talpra állni. Ekkor már 15 órája vezettem. Hajnali 4-ig aludtam majd elindultam. Úgy döntöttem, hogy Vegas előtt elmegyek a Grand Canyonhoz, ha már itt vagyok. Eléggé lehűlt a levegő, -5 fok volt. Ez a floridai 30 fok után igencsak hidegnek számitott nekem. A Grand Canyonhoz 30 dollár belépőt kellett fizetni. Amikor elsétáltam szó szerint tátva maradt a szám. Ez egy igazi természeti csoda. Nem véletlenül tartozik a világ csodái közé. Közel 2 órán keresztül csak sétáltam, fényképeztem és néztem. Leirhatatlanul gyönyörű és nyugodt egy hely. Ezt követően elindultam Vegas felé, ahol már várt egy ott élő ismerősöm. A Vegas felé vezető út szintén sivatag, de már teljesen más mint ami Új Mexikóban volt. Az Arizonát és Nevadát átszelő sivatagban már csak itt-ott bokrok és rengeteg kaktusz található. A kaktuszok leginkább fára hasonlitanak. Ameddig a szem ellát csak kaktuszokat lát az ember mindenhol.

Vegasban az ismerősömnek volt 2 db ingyen jegye a Jersey Boys nevű musical előadásra. Elfogadtam a meghivását, hiszen még sosem voltam ilyen előadáson pláne nem Vegasban. A 2 órás előadás nagyon szuper volt, a végén állva vastapssal köszönte meg a közönség. Maga Las Vegas egyébként nem lopta be magát a szivembe, engem leginkább a Times Square és Atlantic City keverékére emlékeztet a fényeivel és a milliónyi emberrel. 

Vegasban ismét kivettem egy szobát egy motelben, majd reggel elindultam California felé olyan reggel 6 óra körül. Reggel 8 körül léphettem át a California-Nevada határt, ahol volt egy kisebb ellenőrzés. Leginkább az autókat ellenőrzik ott azért, mert Arizonaban annyira olcsó a mangó (szinte mindenkinek magnó fája van), hogy sokan át szokták hozni más államokba és eladják őket, ami elvileg tilos. Az előttem és utánam lévő kocsikat elkezdték ellenőrizni, nekem a rendőr csak mosolyogva intett, hogy menjek tovább. Gondolom látta rajtam, hogy nem eszek mangót. Ezután elindultam a Big Bear nevű hegy felé, ahol már várt az ismerősöm. Az út a hegyre felfelé hihetetlen szerpentines volt. Korábban el nem tudtam volna képzelni magamról, hogy én valaha is egy ilyen havas-szerpentines úton fogok hegynek felfelé, majd lefelé vezetni. Délután 4 óra körül lehetett amikor megkérkeztem az ismerősömékhez. ahol egyenlőre lakom. Már túl vagyok 3 állásinterjún, ebből kettőnél a jövő héten kezdek is.

Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, hihetetlen büszke vagyok magamra, hogy 3200 mérföldet (közel 5200 km-t) egyedül levezettem baleset, defekt-kerékcsere nélkül. Gyönyörű tájakon mentem keresztül amit sajnos a fényképek nem adnak vissza. California egy csodálatos állam, szerintem ez a legeurópaibb államok egyike. Itt az ember 2-3 órát autózik és az óceán mellől máris a hegyekben van és tud sielni, vagy csak kirándulni. Florida egy iszonyatosan unalmas állam, ahol a napozáson kivül mást csinálni nem lehet. 9 órát utaztam mire átértem Floridából Alabamába. 9 órás vezetés egy olyan államban ahol nincs semmi. Nyaralni, 1-2 hetet eltölteni tökéletesen megfelel. De nekem mint borsodi, a Bükk lábától származó gyereknek ez nagyon unalmas. Most végre ott kezdek új életet, ahová már egy évvel ezelőtt át akartam költözni de az élet valamiért Floridába sodort le. De most már nem bánom. Itt vagyok, megtettem egyedül azt az utat amit mindig is akartam, kicsit valahol sajnálom, hogy már vége van, mert nagyon élveztem, de most egyenlőre elkezdtem az új életemet.

A szabadság vándorai

Korábban már ugye emlitettem, hogy egy volt kolléganőm is itt van Miamiban. Nos mivel mind a ketten egyedül voltunk, igy a szabadnapjainkat együtt szoktuk eltölteni. Ami mostanában ugye heti egy nap. Valójában gőzerővel dolgozunk most, mert minden pénzt félre akarunk tenni, hiszen szerencsére egy rugóra jár teljesen az agyunk. Igy alakult az is, hogy Szombaton este felhivtam és kérdeztem tőle, hogy mit csináljunk Vasárnap. Mivel még egyikünk sem járt Florida másik oldalán, a Mexikói-öböl parján, igy megegyeztünk, hogy Vasárnap reggel 6-kor el is indulunk.

Mind a ketten hallottunk róla, hogy Florida másik oldalán van egy Sanitel Island nevű hely, ahol a partot kagylók boritják és a Világ minden tájáról jönnek ide gyűjteni a szebbnél szebb kagylókat. Nos, én szeretek utána olvasni a dolgoknak és a visszajelzéseket is mindig megnézem egy adott helyről. Elég sokan csalódtak a szigetben. Valójában mi is. Az első dolog az volt, hogy a szigetre vezető hidra egy 6 dolláros dijat kellett fizetni, ami azért egy elég soknak számit pláne azok után, hogy például a Key Westre vezető úthasználatért egyáltalán nincs dij. A sziget nem igazán számit nagynak, elég sok milliomosnak számitó magánház van rajta, valamint ugye a kicsit ütött-kopott, már-már rozsdás világitótorony, és hát az a hires part. A partot valóban kagylók boritották, egymás hegyén-hátán volt a millió számra, de nem igazán számitott valami extra dolognak, ennél sokkal szebbeket lehet találni Miamiban. De hát egye fene, ezt is láttuk, újabb pipa a bakancslistán.

Ezután úgy gondoltuk, hogy mivel Naples csak egy órányi vezetésre van, és elég sok jót lehet hallani a városról, igy elmentünk és megnéztük. Hihetelen nagy pozitiv csalódás volt mind a kettőnk számára. A várost elboritották a virágok, igazi kis hangulatos kertváros érzés volt, telis tele galériákkal ahová igyen lehetett bemenni nézelődni. Aki egy kis kirándulásra vágyik, annak nyugod szivvel ajánlom Naples városát, nincsenek a túristák egymás nyakán, valamint az étterem árak is nagyon barátságosak. Legfontosabb dolog ként pedig azt emliteném meg, hogy a városon belül a parkolás ingyenesen megoldható. Akinek nem kottyan meg egy 5-10 perces séta a partig, az nyugodtan a városban hagyhatja a kocsiját, ugyanis a part mellett már fizetni kell a parkolásért.

Naples a Mexikói-öböl partján fekszik, a partot szintén törött kagylók boritják amint a vizhez érünk. Maga a viz szerintem sokkal hidegebb mint az Atlanti-óceán, viszont a szinek itt is leirhatatlanul gyönyörűek. Amit hiányoltam, azok a vizimentők voltak. Nem igazán találkoztam még olyan beach-en, ahol ne lettek volna 100 méterenként. Itt egyet sem láttunk.

Magát a Miami-Naples utat 2 óra alatt tettük meg, a 75-ös főúton lehet keresztül menni Floridán. Az út baromi unalmas, csak mocsaras-lápos vidék van amerre az ember ellát, de ettől függetlenül egy hihetetlen élmény volt. Még ha csak egy nap jár is mind a kettőnknek egy héten, azért próbáljuk kiélvezni rendesen. Ha minden jól megy, akkor már nem sokára kis szabadságra megyünk mind a ketten, de egyenlőre erről nem szeretnék irni, nehogy egy újabb "Ember tervez, Isten végez" cimmel kelljen irnom egy bejegyzést.

Ember tervez, Isten végez 2.

Kb. 2 héttel ezelőtt a Facebook oldalon privát üzenetben megkeresett egy lány. Elmondta, hogy ő most irja a szakdolgozatát és szeretné, ha segitenék neki abban, hogy kitöltök egy kérdőivet. A szakdolgozat témája a nők migrációjáról szól. Sajnos közel 2 hétembe került az, hogy kitöltsem neki, hiszen annyira sokat dolgozom, hogy őszintén szólva az első időszakban megfeledkeztem róla, utána pedig egyszerűen nem volt rá időm. Akinek van gyereke, vagy dolgozott már pici babával pláne kettővel, szerintem meg tudja érteni a dolgot, hogy miért is történtek igy a dolgok.

A kérdőivben közel 30 kérdés szerepelt és bevallom őszintén, hogy annyira elgondolkodtam rajta, hogy még mindig nem ment ki a téma a fejemből. Az, hogy mára odáig jutott az ország, hogy a migrációs dolgot mint szakdolgozati témát lehet választani, egyszerűen rémálomba illő dolog. A lány az előző bejegyzésem után talált rám. A bejegyzés óta lassan 2 hét telt el. Ez idő alatt én bőszen elkezdtem szervezni a dolgokat, hogy mikor és pontosan hogyan és hova fogok New Yorkba megérkezni.

A nagy szervezésem közepedte pedig teljesen figyelmen kivül hagytam azt, hogy talán tavaly December elején tudtam meg, hogy még amikor 2007-ben Ferihegyen dolgoztam mint Határőr, onnan egy volt kolléganőm is itt van lent Miamiban, de a kapcsolatot idén Január közepéig nem vettük fel egymással. A legutóbbi bejegyzést követően én a szabadnapomon elindultam elbúcsúzni Miamitól, a fél napot az óceán parton ülve töltöttem, próbáltam felkészülni lelkileg a New York-i télre, amikor is a kolléganőm felhivott telefonon és aznap estére megbeszéltünk egy találkozót vacsorával egybe kötve.

Én a vacsora alatt elmondtam neki, hogy hamarosan itt hagyom a munkahelyemet és indulok vissza New York Citybe. Elmondtam neki, hogy bár csodaszép egy hely, de heti 6 napban dolgozom, más gyerekével vagyok egész nap és hiányoznak a barátaim, én nem ilyen életet akarok magamnak. Mondta nekem, hogy ő 9 hónapja van itt Miamiban, Olaszországból költözött át ide. Elmondta, hogy 9 hónap alatt bár elég sok ismerősre tett szert, de még sincsenek itt barátai, egyedül érzi magát és nagyon megörült annak, hogy én itt vagyok. Igy hát múlt hét Vasárnap amikor szabadnapos voltam újra találkoztunk és együtt töltöttük a napot.

Elmondta, hogy mik a tervei a jövőre nézve, és nagyjából teljesen ugyanazokon a dolgokon jár az agyunk. Megkért arra, hogy ne adjam fel, hiszen annyira erős vagyok, hogy már 4 éve lesz, hogy itt vagyok és annyira büszke rám. Ezekkel a szavakkal bevallom őszintén, hogy kicsit lelket öntött belém. Beszéltem a New Yorkban maradt barátnőmmel erről a dologról. Ő mondta nekem, hogy nagyon örülne neki, ha vissza mennék de tudja, hogy mi volt az oka annak, hogy elmentem onnan. Belefáradtam a koszba, a tömegbe és csak azért mert ők hiányoznak, ne adjam fel az álmaimat. Ők mindig ott lesznek nekem és ha úgy döntök, hogy mégis megyek, akkor tárt karokkal várnak. Most jelenleg ott tartok, hogy már közöltem a munkahelyemen, hogy elmegyek de megkértek, hogy addig ameddig nem találnak valakit a helyemre maradjak.

A bejegyzésem elején irt kérdőiv kérdései között szerepelt egy a honvágyról. 3 évvel ezelőtt annyira hiányzott a családom, hogy majdnem vettem egy jegyet haza Magyarországra, de igy utólag visszagondolva nagyon örülök, hogy nem tettem meg. Egy ugyanilyen honvágy szerű érzés tört most rám New Yorkkal és a barátaimmal kapcsolatban. Bár Floridát még mindig iszonyatosan lassúnak és unalmasnak tartom, ettől függetlenül úgy döntöttem kap Miami tőlem még egy esélyt. Hiszen ahogy a barátnőm New Yorkban és itt lent a volt kolléganőm is mondták, nem arról ismernek engem, hogy könnyen feladom, és megfutamodom a dolgok elől. Hiszen az élet olyan, mint egy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent.

Meg kell tanulni váltani

Életem egyik legjobb December utolsó hetét töltöttem 2015-ben. Korábban már irtam róla, hogy a barátnőm és a fia jöttek hozzám az ünnepekre, mivel szerették volna velem együtt tölteni. Nos az az 5 nap annyira jól sikerült, hogy nekem közel 2 hetembe telt, hogy lelkileg feldolgozzam azt, hogy ők bizony visszamentek New Yorkba én pedig itt maradtam. Rólam tudni kell, hogy egy nagyon érzelgős tipusú ember vagyok, és sajnos hajlamos vagyok nehezen feldolgozni dolgokat.

Közel 2 hete kezdődött el bennem zajlani egy nagyobb hiányérzet, egy honvágy szerű érzés. Valami különös okból kifolyólag, amit én magam sem tudok megmagyarázni, hogy hogyan jött, de elkezdett hiányozni New York, a barátnőm és a fia, valamint a többi ismerős onnan, akikkel elég jó kapcsolatot alakitottam ki a két év alatt.

Dél Florida egy csodálatosan gyönyörű hely, viszonylag mindig meleg van (most inkább kellemes, október közepi időjárásnak mondanám), de egy rettenetesen unalmas hely. Minden lassú, minden lassan történik, valamint este 10 órakor minden bezár. Kevés a szórakozási lehetőség. Ez az az állam, amit nem véletlenül hivnak nyugdijas államnak. Éppen apukámmal beszéltem a minap telefonon és neki ecseteltem, hogy ezen a helyen csak úgy lehet élni, ha van ideje az embernek élvezni. Márpedig élvezni csak az tudja, akinek elegendő pénze van rá. A gazdagokat leszámitva a nagytöbbség heti 6 napot dolgozik napi minimum 8 órában (de elég gyakori a napi 10-12 óra vagy még több), majd a maradandó heti egy szabadnapján próbál mindent bepótolni amit csak lehet, de igazán élvezni nem tudja ezt az egészet.

Elég sok helyen éltem már Magyarországon, valamint ebben az országban. Mindenhol volt jó és rossz. Mindenhol otthon éreztem magam, és mégis idegennek. Nincsenek gyökereim az Egyesült Államokban. Az első másfél évben csak vendégnek éreztem magamat, nem éreztem azt, hogy ide tartozom. Itt jöttem rá arra, hogy mennyire európai vagyok. Ég és föld a különbség egy európai és egy amerikai ember gondolkodása, mentalitása és a dolgokhoz való hozzáállása között. Olyan apró pici dolgok tudnak hiányozni, hogy amiket ha bármikor az Európában maradtaknak emlitek, akkor kiröhögnek. Csak azok nem szoktak, akik innen mentek vissza Európába.

De aztán 2013 Szilveszterén megismerkedtem a mai legjobb barátnőmmé vált volt munkaadómmal. Olyan szintű tökéletes barátság alakult ki kettőnk között, hogy bármit mondhatunk egymásnak hiszen tudjuk, hogy a másik nem fog azon megsértődni. A tavalyi évem első fele lelkileg elég mélypontra került és nagyon nehezen tudtam belőle kikecmeregni. Még nem emlitettem, de New Yorkban egy pincében éltem 2 és fél évig egy tömegszálláson. Erről egyszer majd bővebben is fogok irni. Annak ellenére, hogy nagyon jó munkám volt, viszonylag a szállás is olcsó és tiszta hely volt, de a nyár elejére besokalltam és semmi mást nem tudtam csak azt, hogy nekem el kell mennem New Yorkból. Szó szerint menekültem abból a városból. Az utolsó két hónapban már minden idegesitett. A metró, az emberek, a zaj, az utcán lévő kosz. Mindenben csak a negativumot láttam, mert azt akartam. Semmi más nem lebegett a szemem előtt csak az, hogy nekem innen mennem kell, és szünetet kell tartanom, egy csendes helyre kell mennem. Igy érkeztem meg Floridába, Miamiba. New Yorkhoz képest ez igenis egy nagyon csendes és unalmas helynek számit.

Most igy 6 hónappal az ide érkezésem után, 3 munkahellyel a hátam mögött úgy érzem, hogy eljött az ideje annak, hogy újra váltsak. Nem akarok beragadni ide. Imádom a kisbabát akivel vagyok, gyönyörű a lakókörnyezet, tényleg szavakkal leirni iszonyatosan nehéz, de ez ami igy megy 6 hónapja, nem engedhetem meg magamnak, hogy tovább folytatódjon. Idén Szeptemberben fogom a 30-at betölteni és nagyon fiatalnak tartom magamat ahhoz, hogy ennyi idősen egy 6 napos bentlakásos munkám legyen. Bár pénzt félre tenni csak igy lehet, de idő közben rájöttem, hogy az életemet élni és boldognak lenni sokkal fontosabb mint az, hogy minél több pénzem legyen. Nem igazán sikerült az elmúlt 6 hónapban túl nagy ismerettségi körre szert tennem, hiszen szinte végig dolgoztam. Most úgy döntöttem, hogy ennek véget vetek. Eljött az ideje újra a váltásnak.

Hálás vagyok mindenért, amit az elmúlt 6 hónap alatt itt kaptam az ÉLETtől, hálás vagyok minden sikerért és kudarcért. Hálás vagyok azért, hogy csodálatosabbnál csodálatosabb helyeken jártam, hogy gyönyörű lakásokban éltem, újra felfrissitettem a spanyol tudásomat. De lépni kell. Szeretnék azokkal az emberekkel újra együtt lenni, akik a családommá váltak itt Amerikában, akikkel a mai napig ugyanolyan jó a kapcsolatom, mint ha el sem váltunk volna egymástól. Még ha nem is vagyunk vér szerint rokonok, de egymás családjává váltunk és nekem ez mindennél többet jelent. Eljött az ideje, hogy elköszönjek újra Floridától.

A bentlakásos munka előnyei és hátrányai

Amit eddig még nem emlitettem az az, hogy 4 héttel ezelőtt beköltöztem ide az új munkahelyemre. Legfőbb oka egyébként az volt, hogy ha valamit nagyon utálok, akkor az a lakbérért és az azzal együtt járó költségekért fizetni. Mert ugyebár ha bérelek egy szobát valahol, akkor az minimum egy heti fizetésembe kerül, plusz még mellé jön az összes vele járó rezsi, valamint a kocsi törlesztés, a biztositás, a telefonszámla, és hupsz, már el is ment közel 3 heti fizetésem. Egyértelműen a legegyszerűbb és legkényelmesebb az, ha oda költözik az ember, ahol dolgozik. Vagy mégsem?!

Beköltözni egy idegen család otthonába közel sem olyan egyszerű, mint ahogyan azt elsőre gondolja az ember. Ez már a második család ahová beköltöztem. Az első még ugye az ősszel, ami elég jól indult, de a második héttől kezdve kezdett szó szerint rémálommá válni. A mostani munkahelyemmel mondjuk úgy, hogy elvagyok. Nyilván nem tervezem azt, hogy örökre itt fogok élni velük, és ezt ők is tudják, nem is várják el. Bár alapvetően kényelmes az, hogy nem kell korán kelni reggel, a dugóban ülni órákon át amig odaér az ember a munkahelyére, hanem elég egyszerűen csak fél órával kezdés előtt felkelni, amikor végez akkor pedig csak szépen besétál a szobájába és vége is a munkaidőnek.

Egy bentlakásos munkánál annak a személynek aki a családnál lakik rendelkeznie kell egy saját szobával, saját fürdőszobával. Ez egy amolyan iratlan szabály, mindig igy van, ugyanis mindenkinek kell a privátszféra. Nyilván az ember mivel a családdal él, igy nem kell azon gondolkodnia, hogy mit egyen aznap. Vagy mégis?! Igen, sajnos sokszor alkalmazkodni kell a családhoz, mert az van, amit ők esznek. Bár megszokták kérdezni, hogy mit szeret az aki beköltözik hozzájuk és olyankor elkezdik azt is vásárolni, de ez általában a második hét után abba is szokott maradni és a saját életüket folytatják. Nem egyszer volt rá példa, hogy a hűtő szó szerint üres volt, és alig találtam bármit is enni. Itt most nem csak a saját példámból indulok ki, nagyon sok ismerősöm van akinek bentlakásos munkája van, ez úgy látszik egy visszatérő probléma tud lenni a családoknál. Ugye akkor most jön a kérdés, hogy miért nem vásárol be az ember magának, vagy esetleg miért nem rendel valamit? Ez is egy úgynevezett iratlan szabályba tartozik bele. Amint az ember elkezd bármilyen kaját is venni vagy rendelni, a család ezt azonnal úgy veszi, hogy nekik akkor már nem kell ezzel foglalkzoniuk, és akkor te megoldod magadnak az étkezésedet. Tehát marad a megszoksz, vagy megszöksz. Ez a család ahol én vagyok nem nagyon szokott főzni, inkább kimennek esténként étterembe enni, vagy rendelnek valamit, az ebéd is általában házhoz jön. Egy héten 2-3 alkalommal engem is magukkal szoktak vinni. Szerencsére még nem kértek meg, hogy főzzek, igy nem is áll szándékomban. Ugyanis ha az ember egyszer elkezd főzni, akkor azt ők már úgy veszik, hogy bizony az illető mostantól rendszeresen fog a sok munka mellett még nekik főzni is. Ez olyasmi mint a saját magadnak be ne vásárolj dolog.

Mint ugye emlitettem kap az ember egy saját szobát, ahol tud relaxálni. Nos, amint beköltözünk egy családhoz a munkaidőnk azonnal megnövekszik, mert ugyebár kéznél vagyunk. Az előtte 8 órás munkaidőt felváltja a 12, esetleg 14 órás munkaidő. A szülők tisztában vannak vele, hogy te ott vagy, ők nyugodtan elmehetnek szórakozni az éjszakába, nem kell nekik extra pénzt fizetni. Sok esetben az 5 napos munkaidő is megnő 6 napra. Volt már arra is példa, hogy az éjszaka közepén felköltöttek, mert túl hisztis volt a gyerek és azt akarták, hogy én aludjak a gyerekkel. Nyilván nem állitom azt, hogy ez minden családnál igy van, mert hallottam már olyat, hogy a család fizet túlórát ha elmennek hétvégén szórakozni, és igen van 5 napos bentlakásos munka is. De a nagytöbbség akiktől visszahallottam az elmúlt évek során mindenki ugyanebben a cipőben járt, amelyikben én is vagyok.

A héten a kocsimat szerelőhöz kellett vinnem, ugyanis az olajcserénél kiderült, hogy van egy probléma amit amilyen hamar csak lehet rendbe kell hozni. Szerencsére a főnököm jött utánam és miután leraktam a műhelyben a kocsit, ő hazahozott, majd mikor készen lett, akkor elvitt érte. Egy bentlakásos munkánál a munkaidő alatt nem igazán lehet semmilyen időpontot kérni szinte sehova sem csak akkor ha nagyon sürgős, például az orvos. De egyébként azt szokták mondani, hogy bármi van, intézd el a szabadnapodon. Ami ugye azért is nehézkes, mert a szabadnap általában a hétvégén van, és ha csak egy szabadnap van, akkor még nehézkesebb, mert mindent egy napba kell bele zsúfolni.

Tény ami tény, nem egyszerű egy ilyen munka, mert az ember a saját szabadságáról mond le annak érdekében, hogy minél több pénzt tudjon félre tenni minél rövidebb idő alatt. Mindezért cserébe ingyen lakik, nem kell költenie jóformán semmire, és az esetek többségében még egy gyönyörű panoráma is jár a munka mellé, legalább is itt lent délen. Bár nekem New Yorkban is gyönyörű panorámám volt a munkahelyemen. Most már csak azt kell mindenkinek eldöntenie magában, hogy mennyit bir elviselni mind idegileg, mind fizikailag. Én nem akarok se jót, se rosszat irni, maradjunk annyiban, hogy semmi sem tart örökké, minden csak egy átmeneti állapot.

Hétvégi állatkerti túra

Tegnap a főnököm, a két gyerek és én elmentünk a Miami Állatkertbe. Én személy szerint egyáltalán nem szeretek állatkertbe járni, mert nagyon sajnálom az ott lévő állatokat. Tisztában vagyok vele, hogy ezek az állatok már fogságban születtek, igy valójában fogalmuk sincs arról milyen lehet a vadonban élni, de rólam tudni kell, hogy hatalmas nagy környezet- és álladvédő vagyok. Mivel dolgoztam a hétvégén, igy muszáj volt mennem.

New Yorkban a Brooklynban található Prospect Park Állatkertbe vittem el egyszer a két kisfiút még 2014-ben, amikor Bronxban dolgoztam. Oda is csak azért mentem, mert a szülő szó szerint zavart a két gyerekkel. Nem is értem miért nem a Bronxi Állatkertbe kellett mennünk, hiszen az csak 15 percre lett volna. 2014 előtt utóljára 2010-ben jártam Nyiregyházán, de akkor 20 perc után elsirtam magamat és közöltem az akkori párommal, hogy én nem vagyok hajlandó maradni annak ellenére, hogy a Nyiregyházi Állatkert elég nagynak számit.

Ha azt vesszük, a Miami Zoo is elég nagy. Az állatoknak van bőven mozgásterük. A New York-i Prospect Park Zoo elég kicsinek számit, nem sok mozgásteret kapnak az állatok. Van egy icipici állatkert a Central Parkban is, de annak én még csak a környékére sem mentem.

A Miami Zoo több részre van felosztva. Rögtön a bejártanál van egy állatsimogató, ahol pónilovak, kecskék találhatóak. Ez után találhatjuk az Ázsia részleget, ahol az Ázsiában őshonos állatokkal találkozhatunk. Engem itt leginkább a Komodo Sárkány érdekelt, mert még élőben egyszer sem láttam.

Ezután következnek az afrikai állatok, összesen 5 gorillája van az állatkertnek. Egyik kedvenc filmem a Gorillák a ködben, gombóc volt a torkomban amikor néztem őket, hogy teljesen másmilyen körülmények között élnek, mint ahogyan valójában kellene.

Ezután következnek az esőerdei állatok és növények, majd végül az Ausztrál élővilággal találkozhatunk. Majd ezzel körbe is jártuk az állatkertet. Persze az állomások között rengeteg kisebb büfével és játszótérrel is találkozhatunk. Van egy csónakázó tó is az állatkert közepén, ahol lehet vizibiciklizni.

Az állatkertben található egy úgynevezett Monorail nevezetű vonat, ami az út felett halad. A vonatnak összesen 4 megállója van. Iszonyatosan lassan megy, igy lehet csodálni a panorámát, és a kabinok nagyon picik. Egy 4 tagú család fér el benne, plusz egy összezárt babakocsi. A Monorail nem ingyenes, 3 dollár 50 centbe kerül a jegy rá.

A 18 hónapos kislány nagyon élvezte a kis kirándulást, vettünk jegyet a zsiráf etetésre is, de annyira hosszú volt a sor, hogy az anyuka úgy döntött inkább majd valamikor máskor visszamegyünk egy hétköznap, amikor nem lesznek olyan sokan, ugyanis ez a jegy a vásárlástól számitott 1 évig érvényes. Aki szereti az állatkertet és egyszer Miami környékén jár, annak javaslom, hogy jöjjön el, mert egy egész napos kikapcsolódás. Nagyon remélem, hogy egy jó darabig nem fog kelleni mennem.

Új év, új kezdetek

Nem teltek unalmasan az elmúlt hónapok, elég sok változás történt az életemben. A legfontosabb az, hogy December elején felmondtam a bentlakásos munkahelyemen. Elég hosszú lenne leirni a történteket, a legegyszerűbb talán az, hogy az álom hirtelen átváltozott rémálommá. 8 hetet töltöttem abban a hatalmas házban, ahol a 2. hét után a napi 10 óra helyett már 16-17 de volt rá alkalom, hogy 20 órát is dolgoztam, amikor a szülők elmentek az éjszakába. Elég sűrűn előfordult ez az eset. Valamint az, hogy nannynek lettem felvéve, nos a 4. hét után már szinte mindent kellett csinálnom, még egy lombfúvót is kaptam. Kimerültem, felmondtam és eljöttem.

Decemberben nem igazán akartam dolgozni, mert jöttek az ünnepek valamint a barátnőm és a fia New Yorkból, tehát azt a hónapot jóformán pihenéssel töltöttem. Persze próbáltam munkát is keresni, mert valahol idegesitett a dolog és nem akartam Januárig várni a keresgéléssel. 12 interjúm volt csak Decemberben. Volt ami nekem nem tetszett és inkább már az interjú alatt megmondtam, hogy mi nem passzolunk egymáshoz. Volt olyan, ami nekem tetszett volna, de valamiért én nem voltam szimpatikus.

Végül jött a Január és már szó szerint a hátam közepére nem kivántam a további interjúkat. Január 4-én délutánra volt egy időpontom, de már úgy indultam neki, hogy engem már nem érdekel, elfáradtam. Előtte persze a Google-n megnéztem, hogy hová is megyek, tehát tudtam, hogy egy viszonylag átlagos amerikai családi házról van szó. Mikor csengettem egy fiatal, de eléggé lepukkant lány nyitott ajtót egy kisbabával a kezében. Egy pillanatra megrémültem, mert nagyon lepukkanva nézett ki, kócos haj, foltos póló, valamint láttam a lakásban a nagy rendetlenséget. Legszivesebben sarkon fordultam volna, de úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyok lássuk mit ajánlanak és mit akarnak. A lány 27 éves ügyvéd, akinek van egy 18 hónapos lánya és egy (most már) 3 hónapos kisfia. 

Végig sirta az interjút. Igen, ő sirta végig. Mondta, hogy nagyon fáradt, két gyereke van, semmire nincs ideje, a férje nagyon sokat dolgozik, most már neki is vissza kell mennie lassan dolgozni, és bizony a ház szalad, ő is elhanyagolta saját magát. Nem akart sose babysittert a gyerekei mellé, de nincs más választása, mert nagyon szétcsúsztak a dolgok. Egy pillanatra megijedtem, mert ennyire pici babával én még korábban nem voltam de mondta, hogy ne aggódjak, hamar belejövök. Végül elvállaltam a munkát, már másnap kezdtem is. Egy hét alatt sikerült a lakást rendbe szednem, valamint a két picivel is viszonylag hamar egymáshoz szoktunk.

Már egy hónapja vagyok itt, de hosszú ideje ez az első olyan munkahelyem ahol jól érzem magam és érzem azt, hogy engem is szeretnek. Jó érzés az, hogy van egy korombeli (oké 2 évvel fiatalabb) lány, akivel teljesen egyhullámon jár az agyunk. Jó érzés az, hogy olyan munkám van, amibe nem szakadok bele sem fizikailag sem pedig szellemileg. Jó érzés az, hogy végre jól érzem magamat. Itt tartok most, egy jó munkával és egy sci fi függő főnökkel akivel jó barátnők lettünk. 

Filmek vs. valóság

Valamelyik este egy régi, na jó kinek mi a régi, de egy régebbi (kb. '95-'96-ból) horror film ment a tv-ben. Utálom a horror filmeket, mert utána napokig nem tudok miattuk aludni, de ezzel valahogy úgy voltam, hogy egy közel 20 éves filmről van szó, aminek kb. 4-szer láttam az elejét, de sose mertem végig nézni. Most megtettem. Mint mondtam, nem vagyok horror filmes, de ezen a filmen elgondolkodtam, hogy miért is féltem tőle ennyire, hiszen nem is olyan félelmetes. Viszont a filmben feltűntek apró momentumok, amiket ugye sose értünk, hogy például miért nem fordul hátra, vagy miért csak egy retesz van az ajtón stb. Kicsit úgy elgondolkodtam, hogy akkoriban is feltűntek már ezek a dolgok, de nem csak a horror filmekben, hanem esetleg sorozatokban is. 

4 éve lesz nyáron, hogy már itt vagyok. Annyira megszokott lett nekem már itt minden ezidő alatt, hogy a minap egy másik lány blogját olvasva jöttem rá, hogy mikor megérkezdtem én is mennyire le voltam döbbenve dolgokon. Például, hogy Amerikában minden nagy. Az ételadagoktól kezdve, a flakonos vizen keresztül az autókon át egészen a házakig. Mára ez mind annyira megszokott lett, hogy ha egyszer hazamegyek, akkor biztonsan tátani fogom a számat egy darabig.

Na de térjünk most vissza a filmekhez. Több államban is jártam már, és meg tudom erősiteni, hogy a legtöbb helyen ugyanaz tapasztalható. Keritést a ház körül nagyon ritkán lehet látni, kevesen vannak akik rendelkeznek vele. Általában 2-3 autó is áll egy ház előtt. Ennek leginkább az az oka, hogy a használt autókat szinte potom összegért lehet megvenni, majdnem, hogy dobálják az emberhez hozzá, csak vigyék el. Valamint a másik nagy divat a lizingelés. 2-3 évig használnak egy vadonat új autót, amelyet havonta egy bizonyos összeggel fizetnek, majd visszaviszik és kapnak egy másik új autót. Most ahol dolgozom is ugyanezt csinálják a főnökömék.

Nagyon sok helyen üvegajtó van. Nem mindenhol, nem akarok általánositani, de a legtöbb helyen ezzel rendelkeznek és a legtöbbször 1 vagy maximum 2 zárral. Tehát amit a filmekben látunk, az teljesen megegyezik a valósággal. Viszont ugyanakkor szinte minden ház be van riasztózva és kamerázva. Az már más kérdés, hogy a kamera működik-e is, vagy csak ijesztgetésnek van. Találkoztam már mind a két esettel. 

Itt Floridában a szerencsésebbek megengedhetik maguknak, hogy a viz mellett lakhatnak, igy esetleg (sőt szinte mindig) saját kis hajóval is rendelkeznek. Ilyenkor viszont a viz felől is simán be lehet jönni ha valaki nagyon akar. De hát ugye mint már mondtam, vannak kamerák és riasztó. Valamint ahol én vagyok van 3 nagy kutya is. De hát ha a Sikolyból ismert figura be akarna jönni, szerintem könnyedén megtehetné, ugyanis a hátsó udvarra néző ajtók nagy többsége is szinte mindig üvegből van, a szokásos 1 vagy maximum 2 zárral. Több lakásban jártam már, és szinte mindenhol ez volt a felállás, és ez nem csak Floridára érvényes.

Beszélgettem a főnököm lányával miközben egy szintén régebb kategóriába tartozó gimis film ment a tv-ben és kérdezgettem, hogy valóban ilyen itt a gimis élet mint ahogy mi azt anno a filmekben láttuk? Samantha mondta, hogy minden ugyanúgy van, a való életről voltak a filmek mintázva. Szóba került a Valentin nap is, melyen egy jót mosolyogtam amikor ő mondta, hogy ez egy "american holiday", vagyis magyarul ők ezt egy ünnepnapnak veszik és igenis sokat jelent ha valakitől kapnak valamit. Ugye ez nekünk mind fura és nevetséges, de itt ez a megszokott. Hiába, Amerika az mégis csak Amerika...

Szabad élet egy "szabad" országban

A mai bejegyzésemhez kicsit vissza kell menni az időben. 2012-ben amikor megérkeztem Floridába Magyarországról az új lakótársak azzal fogadtak, hogy ne lepődjek majd meg, ha lövöldözést hallok akár fényes nappal. Ex-rendőrként ezt én akkor úgy értelmeztem, hogy oké oké láttam én is az elmúlt 7 év alatt ezt és azt, engem nem igazán tudnak már dolgok meglepni. A harmadik estémen az utca végében lövöldözés volt. A rendőrökre lőttek ki egy házból, ők pedig vissza. Én ledermedten ültem az erkélyen, mig mások vigan sétáltak ki az utcára és kamerázták az eseményeket.

Ugyebár időközben azt is megtudtam, hogy Amerikában szinte mindenkinek van fegyvere, de én ezt azért annyira nem vettem véresen komolyan mindaddig, amig egyszer a buszon munkába menet a mellettem ülő férfinek az oldalán megláttam. De utána annyira nem is foglalkoztam a dologgal. Majd ezután elköltöztem Texasba, ahol az egyik amerikai szomszédunk mindig a kesztyűtartóban tartotta a fegyverét. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért hordja mindig magánál? Mire hangosan felnevetett és mondta, hogy "Amerikában az életeddel játszol, ha nincs fegyvered". De ekkor sem érdekelt engem igazán a dolog, úgy voltam vele, hogy Texas azért mégis csak Texas, ha van neki, hát legyen. Majd ugye következett a következő állomás New York City, ahol szintén mindennaposak a lövöldözések. Én Coney Islanden laktam, ami köztudottan egy gettó része New Yorknak. Mindig sokan kérdezgettek, hogy nem félek-e este és éjszaka egyedül járkálni a metrón, valamint a metrótól 3 blokkra lévő lakóhelyemhez egyedül. Az igazat megvallva, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy bármi is történhet velem, mindig magabiztos voltam, ráadásul mindezt úgy, hogy a fülem be volt dugva és hallgattam a zenét.

Mindezek után ugye jött, hogy újra Floridába költöztem és vettem egy autót. Amikor először elvittem szervizbe a kocsit, a szerelő első kérdése az volt felém, hogy megengedem-e, hogy kinyissa a kesztyűtartót. Először csak néztem rá, nem értettem hogyan tud ilyen marhaságot kérdezni és rá kérdeztem, hogy miért kérdez ilyet? Mire közölte, hogy "de hát Floridában vagy, egyértelmű, hogy megkérdezem mielőtt kinyitom, hiszen ha ott van a fegyvered, akkor nem fog egyinkőnket sem meglepetés érni". Ekkor eszembe jutott, hogy tényleg, itt mindenkinek van fegyvere. Számomra ez tényleg egy olyan dolog, amit nem tartok észben. Viszont ma tényleg meglepődtem. 

Vasárnaponként eljárok egy 5 tagú családhoz, segitek az anyukának a gyerekekkel. Ide már egy hónapja járok, de ma reggel nagyon meglepődtem a fogadtatáson. A konyhában lévő pulton a férjének töltött fegyvere fogadott, a pult mellett pedig játszottak a 2 éves ikrek, simán képesek elérni dolgokat a pultról ha nyújtózkodnak. Kérdeztem az anyukát, hogy a fegyverrel mi a helyzet? Az anyuka mondta, hogy "jaj a férjem megy a lőtérre és elővette, most zuhanyzik". Én teljesen le voltam döbbenve, hogy képesek a gyerekek előtt egy töltött fegyvert hagyni. Folyamatosan a fegyveren volt a szemem és próbáltam az ikreket elterelni a konyha részből, az anyuka meg csak mosolygott rajtam. Kb. fél óra múlva előkerült az apuka aki megfogta a fegyvert, megnézte, hogy a tár benne van-e, majd kibiztositotta, csőre rántotta és eltette. Ezt követően közölte, hogy ő most elmegy akkor lőni. Bennem a vér egy pillanatra megállt annak ellenére, hogy amikor csőre rántott, egyáltalán nem tartotta senki felé a fegyvert. 

A délután folyamán az anyukával beszélgetésbe elegyedtem és kérdezgettem arról, hogy milyen feltételek kellenek ahhoz, hogy valaki fegyvert tarthasson magánál. Itt a szabályok egyáltalán nem olyan szigorúak, mint nálunk Magyarországon, és hihetetlen, de mindenki éles lőfegyverhez és engedélyhez tud jutni, amit én egy hatalmas nagy felelőtlenségnek tartok. Pusztán már csak azért is, mert ha valaki otthon tárolja a fegyverét, akkor azért azt illene biztonságban tartani pláne akkor, ha gyerekek is vannak a házban. Valamint mint ahogyan azt az anyukától megtudtam, itt nem jön ki a rendőrség a házhoz megnézni, hogy a lőfegyver hogyan van tárolva.

A családról tudni kell, hogy egy erősen vallásos keresztény családnak tartják magukat, a gyerekek katolikus magániskolába járnak, a teljes család pedig minden vasárnap misére. Senki ne kezdje most el azt gondolni, hogy itélkezni próbálok a család felett, de mint volt rendőr teljesen felelőtlen szülőnek tartom őket és többet nem fogok hozzájuk menni dolgozni.

Ez az év is eltelt...

Eljött az idő, hogy megirjam 2015 utolsó bejegyzését. Igen, az utolsó lesz annak ellenére, hogy még az évnek nincs vége, hiszen alig 18 órán belül itt lesz New Yorkból a bartánőm és a fia, és a 2015 utolsó egy hetét együtt fogjuk tölteni. Ennél szebb befejezése szerintem ennek az évnek nem is lehetne, hiszen ez egy hihetetlenül fantasztikus 365 nap volt minden negativum ellenére, ami szintén megjelent.

Egy évvel ezelőtt semmi mást nem kivántam csak azt, hogy végre elkezdhessek utazni és követni az álmaimat. Ez az év utazásokkal teli volt, mindenhová eljutottam az elmúlt 12 hónap során, ami a bakancslisátom szerepelt. 

Pózoltam Baywatch kocsival Santa Monicaban, teáztam Bostonban, futottam ugyanazon a lépcsőn fölfelé ahol Rocky Balboa, integettem Mr. Obamának, valamint eljutottam Key Westre is. Arról nem is beszélve, hogy hihetetlen alacsony költségvetéssel sikerült mindezt kiviteleznem.

Számomra a 2015-ös év volt a tökéletes év, ettől szebbet és jobbat kivánni sem lehetett volna. Nem tagadom, bőven voltak mélypontok az életemben ebben az évben is, de hát kinek nincsenek?! Viszont ha összességében nézem, akkor egy nagyon boldog évet tudhatok magam mögött. 

De, hogy mi lesz a folytatás 2016-ban? Egy sokkal jobb, még több utazással teli 365 napot szeretnék magamnak kivánni és megvalósitani. Mivel már van autóm, igy kitűztem egy célt magam elé, és még a tavasz elején szeretném a nyakamba venni az országutat, és elindulni egyenlőre itt az Egyesült Államokon belül. Bár már korábban meséltem róla, hogy a hatalmas álmom Ausztrália, de egyenlőre a USA az a hely, ahol lennem kell. Terveim között szerepel a Route 66, a Monument Valley, a Grand Canyon több pontja, valamint Los Angelesből fel egészen Seattle-ig a Csendes-óceán mentén. Mivel Szeptemberben fogom átlépni azt a bizonyos 3. X-et, szeretném egy nagyon különleges helyen megünnepelni, amelyet egyelőre még nem találtam ki, de ami késik nem múlik.

Az én Új Évi kivánságom az, hogy MINDENKI kövesse az álmait, mert igenis valóra tudjuk váltani ha igazán akarjuk, ne féljünk az ismeretlentől, erősek és bátrak vagyunk, sokkal többre vagyunk képesek, mint ahogyan azt el tudnánk képzelni, és ne törődjünk azzal, ha mások az álmaink miatt kinevetnek bennünket, hiszen tudjuk, hogy valójában csak az irigység szól belőlük, az irigység, hogy mi igenis megcsináltuk!

Minden kedves blog olvasómnak nagyon boldog és utazásokkal teli új évet kivánok!