Szerintem minden emberben benne van egy alapszintű félelem mielőtt belefogna valami újba. Sokszor annyira megszokott már az ember élete, annyira minden ugyanúgy, ugyanazon a megszokott módon történik, hogy ez már olyan kényelmes, hogy fél váltani. Mindig jön a kérdés, hogy "de mi van ha?!"
Amióta az eszemet tudom bennem is volt mindig valamilyen szintű félelem. Minden évben tanévkezdéskor féltem, hogy ki mellett fogok ülni. Amikor középiskolába kerültem féltem az új osztálytársaktól, az új tanároktól. Rettenetesen féltem a Rendészeti Szakközépiskolai felvételitől, de még annál is jobban az érettségitől. Utána jött az első munkahely, majd háromszori költözés és ezzel együtt munkahelyváltás. Féltem, hogy hogyan fogok beletanulni? Féltem az új kollégáktól, az új környezettől. A legjobban az Egyesült Államoktól féltem.
Idekint egy teljesen új életet kezdtem egy darab bőrönddel. Komoly nyelvi akadályokba ütköztem, valamint 3 olyan új szakmába kellett bele tanulnom, amiről néhány évvel ezelőtt nem is gondoltam, hogy valaha is ilyen dolgokkal fogok foglalkozni. Költözés költözést követett, egyik államból a másikba. Mindig beleszokni az új környezetbe, megismerkedni a környékkel, újabb és újabb ismeretségeket kötni.
Most újra költözés előtt állok. A bőröndöm lecsökkent 2 darab hátizsákra. Félek-e? Inkább izgulok, mint félek. De nem aggodalmaskodom előre a dolgokon, ugyanis felesleges. Olyan még nem volt, hogy ne legyen valahogy. Nem szabad, hogy a félelmeink elrettentsenek az álmainktól. Mert, ha én is hallgatok a "de mi van ha?"-ra, akkor még mindig a sötét irodában ülök az akták között heti 5 napban és nézem a Google-ben a fényképeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.